Egy jól-telt légiriadó után a Ferenc-hegyen

Ezzel a jó lélekzettel igyad magadba ezt az őszi tág eget! Vedd kezedbe, mint poharat e völgyet (oly hűs csönddel csordulót, hogy szinte kortyolgathatod). Öleld fel, azzal, hogy lám nézheted boldogan nyúló városod! Mint gyermeked hempereg lent az őszi fény díszéül a gőzök, füstök szétgöngyölgetett pólyái között baj, bántalom nélkül! Oh könnyebbítő szeretet, hogy van tovább és kit szeretni. Oh megpróbált vég és megízlelt semmi, mely gazdagítja szívedet! Jégfellegek fenyegető futta utáni tiszta csönd. Beh tág a mell és a mező és a jövendő odafönt! Lapultunk – asszony s férfi – anyánk, a halál karján, mint a gyermek. Beh jó – letéve – újra földre lépni, sietni egyet. Nem így akartam, a sors ne így akarja, ne így ossza, ne így röpítse szét e várost, csupa nyomorék és használhatatlan darabra. Kémények, füstölögjetek egy telitüdejűt az égre. Adjátok ki félelmetek utcák, terek a mindenségbe. És társak, akikben tovább buzogtatja ősi áramát az idő, az emberfaj és az eszme, sorsunk egy sorsba fonva össze, hogy tudjunk emberként megállani: egymásnak ajándékai félszeg arcunkról vegyük át tisztítsuk meg egymás mosolyát.