Novemberi kertben

Az ablak már próbálja, milyen lesz majd jege, de lefut még a pára, napfény süt újra be, mint amikor a gyermek sír egyet s földerül. Kilépek, járok egyet az öreg ház körül. A fény mind fújja: nyár van; ülök csak, hallgatom kalapban, nagykabátban a kerti kispadon; szívom szemem lehúnyva a nap mézes borát; szívem kortyként tanulja a vének mámorát. Mezétláb kergetőztem, nagyapa üldögélt, ült nyáron is itt őszben, örült, hogy ült, hogy élt, örült, hogy láthat engem, sarját, lába előtt. Örülök, hogy szívemben lám viszontlátom őt. Hogy mint hajdan a fényben, itt ül teljes maga a szívem melegében, emlékem magzata, itt ül s én rejtett módra vele oly egy vagyok, mintha belém mult volna s már fel is támadott. Mert félnék, hogy a föld vár, ki azt sem tudhatom, nem támadtam-e föl már egy győztes hajnalon s nem vagyok-e az rég tán, ki vágytam lenni: ő, nagyapám, férfi, némán helytálló s elmenő. Elmenő s búcsúzáskor bólintó csöndesen, mint mikor az ősz rászólt a tarlott földeken és hazaküldte s ő ment némán: helyin a mag s buzog folyton a föld lent. – Valamit csak kiad! Nem félek a haláltól, csak emberi legyen, becsülettudó, jámbor, ne jöjjön hirtelen, ne üssön rajtam durván, mint paraszton a vad martalócnép, ledúlván pajtámat, házamat. Jöjjön, mint tisztes vándor, üljön meg itt velem, hívja ki induláskor asszonyom, gyermekem, becsülje meg a portám, a népet, hová jár! Oh légy keresztény hozzám, keresztényhez, halál!