Seb

Lüktet a kis seb ujjamon, mint kisgyerek lök, lökdös, ver az ujj: segíts, segítsetek. Nyafog kis pólyái között a csecsemő nyüglődésével: ne legyen más gond, csak ő. Úgy erőlködik, hogy tövig belepirul s el-elfulladva néz ki rám a gyolcs alól. Megszúrtam magam, a vihar ezért esik, baj, bú, gond ezért nem lehet más, csak ez itt. Gyerek? Nincs gyerek rettegőbb, üvöltözőbb, mint testem egy darabja a halál előtt. Férfi lehettem, terv, erő, cél, gondolat, egy ujj kiáltja el, mi a legfontosabb. Terv, cél? Bomló család vagyok, minden tagom egy-egy makacskodó gyerek, minden atom: egy-egy csecsemő, sírni kész, üvölteni, hogy ételt, italt, meleget, ágyat neki! Mondom: van más is, amivel törődni kell, mondhatom, a szív-anya csak rájuk fülel. De ki fülelne énreám, ha mint gyerek fölsírnék – hogy sírnék! – fáradt vagyok, beteg. És nemcsak én, és nemcsak én, százmillió atomból szállna már a jaj, a vádoló. De hol a szív, az óriás hallgatni rám? Van isten? Ahogy volt, amíg éltél, anyám? De kinek fájok én? De ki gondol velem, mint én az ujjammal, ahogy görbítgetem? Kinek az ujja vagyok én, hogyha vagyok? S milyen célt téveszt el, ha én nem mutatok? Mert tüzel, éget bennem is már valami, rángatja fájni őt, nagyot kiáltani. Fájok, fuldoklok, égek én, a semmiség: üvöltsd el végre már kínom, emberiség!