Verses útinapló

A simontornyai vasúti-hídra Jó volt állni a híd alatt, ha már jelzett is a vonat. Nézni a biztos szerkezet vasvázait fejünk felett. És mását, amely a vizen lebegett kék-tündérien. Jó volt félni is, bízni is, kételkedni, de hinni is. Gyúrni hetyke mosolyba át a félsz tétova vigyorát. Mérni a többi nagy gyerek félelmén a félelmemet. A halál jött s az élvezet: hogy elszáll a fejünk felett. Szorult, vonaglott, nyítt a sín, mint nőstény, hogyha jő a hím. Jött a halál s a híd megállt, várta, mint üsző a bikát. Jó volt kuksolni a csapat gyerek között a híd alatt. Kísérteni az ördögöt – dörgött, dübörgött, prüsszögött! Szorítottam Feri kezét, hogy mégse rogyjon ránk az ég.   Egy másik hídra, melyet a költő családja emelt Átmegyek rajta, csöng a híd, dicséri Náci bácsi markait, dicséri Józsi sógor ökleit, apám vidám pörölyütéseit. Oly büszke, mintha állna a Dunán; áll csak egy szurdék csermely-fonalán. Nem Pestet köti össze és Budát: Ozora kocsmáját és templomát. A Cinca fölött feszül – de merész, fölnyúló páros rácsa mit idéz? A Lánchíd ívét, az ív rácsait! Egy vén számadó grófi vágyait. Jó nékem lépteim rajt hallani, csöngnek, mint nagyapa forintjai, jövet-menet hídvámot a híd ád: egy régi érdem arany kamatát. Ahogy akarta egy okos juhász és veje s fia, két komoly kovács, áll jó kedvében is némán a híd, dicsérhetne akár egy Széchenyit.   A lélekharangra Itt csöndítenek arra is, ki haldokol, szólítgatja a torony a fogoly: a kézbe kapott lelket, mint mi hajdan a csigát háza kanyaraiból.   A szőlőhegyre menet Látom a présházat már a hegyen, szelíd varázslat esik meg velem, lélekben fent vagyok, hűs lomb alól szánom magam, ki ittlent kutyagol.   A falubeli patakra Ez a patak olyan patak, hogy nincsen is, ha nem dagad, nem is folyik, úgy elalszik. Akkor van, ha megharagszik. Fenekéről az akácfa alig lát ki az utcára, a fák alján van-e, nincs-e, nem is gondolunk a vízre. Nem is patak ez a patak, amíg az ég meg nem hasad, meg nem nyílik, meg nem zendül, akkor indul meg a hegyről. Akkor jő, mint a táblával Mózes az Úr haragjával, bőgve, törve, mint vad csorda, villámcsapás ostorozza. Kiugrik a főutcára, épphogy nem két lábra állva, akkor járja azt a táncot, mitől forognak a házak. Akkor él, ha színig tele, dühtől feszül minden ere, akkor él, ha halni bírna, mint aki e verset írja. Ragyoghat a nap az égen, járja tovább csak keményen, mint a legény igazában, cigány nélkül, egymagában.   Egy öreg béresre Völgyből dombra költözött a család, a határ egyik feléből a másba. Itt van, de mégse láthatok le Gyántra, hegy takarja a kedves, hű szukát. „Söveges megvan?” „Nem, Gyánton maradt”. Hogy: „nem szok meg már ő még egy világot, új ökröt, lovat, kutat, uraságot, új villanyeleket, új markokat!”   A pannon lélekre Pannonia, az arány földje ez, a várkapuban márvány a deres, a kapualjban, mely mint trombita harsogta le a jajt a faluba. A mesterművön elültem soká, elgondoltam, kit huzatnék le rá, bőgje világgá bűnét a bünös, ítélt bennem a vad katona-ős, de állt szívembe rögtön hökkenet, ki húzatna le épp így engemet? Moccantak, zúgtak a jobbágy atyák: igazság! jog! csak semmi durvaság!   Philippo Scolari di Ozora szellemének Tavaly még megvolt – volt és nincs deres, elhordta azt is már a kőmíves. Küszöb lett? Kőpad? Áll, áll, ellenáll, de végül mégis omlik csak a vár. Mely száz csata közt megóvta falát, megadván mindig időben magát, nem törte, csak az évek tábora. Rakta alját Pipo di Ozora. Rakatta tovább egy török basa, és távozott épen ő is haza, mert köpte markát bár, meggondolá, nem temetkezett a falak alá. Mit labanc, kuruc meg nem dönthetett, mérik a várat műértő szemek. „Ér másfélezret benne csak a fa!” mond Béla, vélem első unoka. Azon volna, hogy ketten megvegyük, a vén mihasznát, a semmi becsűt, megvegyük, lebontassuk csöndesen s vegyünk egy szép nagy szőlőt a hegyen.   Játékszer Mintha itt volna a tenyeremen, az öreg várat úgy méregetem. Hány művész s vitéz élt itt valaha! Utánuk gyermekálmaim hada. Majd ifjú s férfi terveim soka: egy pórhad, kórház, népfőiskola, az ős-szegénység! – adjátok nekik szívem utolsó játékszereit!   Rab és porkoláb Tagadhatnánk, mit érnénk el vele? Ez a vár volt négy megye börtöne. Akit Bakonyban elcsíptek betyárt, itt szenvedett fogságot vagy halált. Verte a pandúr a szegény legényt, siratta lánya a legényt, szegényt, siratta, míg hozzá nem ment, amíg nem siratta meg férji markait… Mint kas körül a méh, rajzott a nép, vegyült a zsandár-, betyárivadék. Lelkem egy fele rögtön öldököl, ha nincs a másik ott, a börtönőr.   A szegényekre A szegények szerények. Hova lett haduk, a hű, hogy a család felett jobb napok járnak; mint nemes vadak lapulnak távol szűz erdők alatt. Gyermekkoromban milyen gyolcs gatyák, bőszoknyák lengtek küszöbünkön át, s a bennük mozgó ángyok, atyusok! – Eltűntek, mint a brontozauruszok. Somfordál, mint a farkas menekül a szegény a fény, a világ elől. A régi sok rokon Julis, Maris, a sírba siklottak előlem is. Vad a ketrecben, némán ballagom be a szép kertet, hol most lakhatom. Hegyen, a tisztilak szebb helyen áll, királyibban, mint sok királyi vár. Puszta szigeten állok, idegen, a bennszülöttek népét keresem. Gyertek elő! Még értem szavatok. Gyertek elő, mert éhen pusztulok.   Számvetés Nem vágyok élni, ahogy egykor éltem, ötödmagammal egy rossz tűz körül. Itt élnék mégis ezen a vidéken, itt élnék – élhetnék csak emberül! A hivatalnok – ki eltartja bennem a költőt – hálhat már paplan alatt. A napszámos rég föld alatt pihenne, az őserő, a nemzeti alap! Minden megoszt. Nem élek meg, hol élnék s ahol megélek, lelkem alszik el. Így példázom időm kegyetlenségét: kapuira felnégyelve emel.   A gyerekekre Nézd a gyerekek arcát. Ott! A porban! Mennyi öröktől ismert ismeretlen! Mert nem kellett vátesznek lennem, hogy megjósoljam: ilyen arccal jő fel, mint napkelet vigasza ő is, a te gyereked. Kapj föl még egyet, ha kevesled az otthonit, ilyen arcú az is, így sütött apám, anyám arca is. Hogy lengenek, mint fa körül a sarjú bokrok, úgy ágaskodnak a lányok, a fiúk. Elgondolni hadd álljak közibük: be jó, be szép, ha bokrosul a nép. Ne feledjék, kiket a jegenyék sorsára küld magából magasba: nem díszleni, de vihar előtt veszélyt inteni. Boldog, ki ilyen rengeteg felett hajlonghat jajjal, mégis boldogan, de a veszélyben is nagy-gondtalan: kitörhetek, egy kézmozdulat voltam – de hány készül még a jó karból, az erős gyökérből!   Mentség Mentse e verseket: két nap alatt írtam velük tele noteszomat titokban, loppal, mint valami kém. Lopkodnom kell, mi öröktől enyém.