Székfoglaló
A Kisfaludy Társaságban 1942. XII. 5-én
| Tavaszi reggelén a meggyfa |
| a hirtelen rádőlt özön virágon |
| csodálkozhat, ahogy csodálkozom |
| cipőmön, nyakkendőmön és ruhámon, |
| Zuhany üdített. Szellőnyi öröm |
| rezdülne bennem; aztán abbahagyja. |
|
| lépcsőn le, utcákon keresztül, |
| mint kinek útja s célja van. |
| karom, de hű szolgámként untalan |
| önként is kalapomhoz lendül. |
| S ha megszólítanak, ha kérdenek, |
| már nem félvállról, hetyke-durván, |
| hanem már csínján, ahogy illő, |
| nem vakogok, mint színműveitek |
| parasztjai hajamba túrván, |
|
| többé már nem léphet elő. |
|
| Velem nőtt; mint vadon a jószág. |
| S oly rideg ma, oly kémlelő, |
| oly könyörtelen végzi dolgát, |
| mintha járván a napvilágon |
| ébren is én volnék az álom |
|
| Levonom kesztyűm – ezt az új |
| bőrt –, itt van nyersen a kezem |
| Födném föl, adnám meztelen |
| szívemet épp így válaszul; |
| nemcsak enyém a dobbanása. |
| Mosolygok s kérdem: nem pojáca |
| s szeretvén, bár fuldokló komoran, |
| azt kell kérdenem: hát e vágy kié? |
| Kihez lehetek még ma hív? |
| és mégis olyan ez a szív, |
| mint összenőtt szörny ikreké. |
|
| ahogy én néztem, ültem a kemence |
| sarkában hajdan dacra edzve |
| sötétben és fullasztó igazamban. |
| versengve bennem, hogy ki lesz az úr. |
| nem tanult és nem javult eddig |
| s nem is akar tanulni semmit, |
| az akar lenni konokul-elszántan, |
| ami még együtt voltunk hajdanában |
| a cselédházban, honnan én kiszálltam. |
|
| Járok és kelek a világban, |
| lépvén ím néha fényes polcra föl: |
| úgy húzna vissza ő sápadtra váltan, |
| alatt az ért kukoricásban |
| mint csősz a csörrenő levélnek |
| s mindkettő oly vigyázva lépked, |
| két tányérján leng a világ. |
|
| odabenn külön éjszakámban, |
| a szülők neszére az ágyban. |
|
| Van ház (falumban), melybe úgy megyek, |
| Olyan ez, mint midőn egy eszme |
| a fejben formáját keresni indul. |
| Megáll, mielőtt megérkezne. |
| De van: egyszerre halk szavú beszédben |
| fogam, mint kövön, megcsikordul |
| egy elfeledett indulattól |
| felforr a szív, robbanna hevében, |
| a szó sziszeg, mint forrtában a lábos. |
| Egy pillanatra ő kapott magához. |
|
| Ez az én riadt ébredésem. |
| és minden vigasz, ami volt. |
| Mint lakat csüng ott fent a hold |
| ezen a rendbetett világon. |
| Hova vinne még, hova vágyik? |
| Látom a zöldmezős gyerekkor |
|
| Látom nyílt tájaid, szabadság, |
| s a milliókat, kik hasztalan adták |
| érted, mit férfi adni tud. |
|
| De ő csak vágyik, egyre vágyik. |
| szépségeivel ott túl a hegyeken |
| „Kövesd csak és ne kérdjed” |
| hallom magamban s követem. |
|
| Mert amit az életből értek, |
| én vagyok a test, ő a kegyetlen |
| ki elpusztít és túlél engem. |
|
| Itt vagyok fenn és nincsen egy barátom |
| ha mit kínálnék, nem enyém a lélek, |
| ha senki még át nem karolhatott. |
| Valóban tán a füst vagyok, |
| a réseken át és az akadályok: |
| a szakadékok és folyók felett. |
| Nem gyujt még és nem éget, |
| csak hozza, hirdeti a lángot, |
| de végezi így is a dolgot. |
|
| viszem magamban ki a faluvégre |
| e túszt, e csodálkozó foglyot |
| s mire másutt már szót se tud a nyelvem, |
|
|
|