Székfoglaló

A Kisfaludy Társaságban 1942. XII. 5-én
Felébredek, fölöltözöm.
Tavaszi reggelén a meggyfa
a hirtelen rádőlt özön virágon
csodálkozhat, ahogy csodálkozom
cipőmön, nyakkendőmön és ruhámon,
a lenge, lágy világon.
Zuhany üdített. Szellőnyi öröm
rezdülne bennem; aztán abbahagyja.
Pedig nem álom.
Viszem magam,
lépcsőn le, utcákon keresztül,
mint kinek útja s célja van.
Dologtalan: még maga van
karom, de hű szolgámként untalan
önként is kalapomhoz lendül.
S ha megszólítanak, ha kérdenek,
már nem félvállról, hetyke-durván,
hanem már csínján, ahogy illő,
nem hebegek,
nem vakogok, mint színműveitek
parasztjai hajamba túrván,
mint ő,
akit viszek.
Ő
többé már nem léphet elő.
De egyre nő.
Velem nőtt; mint vadon a jószág.
S oly rideg ma, oly kémlelő,
ítélkezőn
oly könyörtelen végzi dolgát,
mintha járván a napvilágon
ébren is én volnék az álom
s ő a valóság.
Levonom kesztyűm – ezt az új
bőrt –, itt van nyersen a kezem
akár baráti kézfogásra.
Födném föl, adnám meztelen
szívemet épp így válaszul;
hiába,
nemcsak enyém a dobbanása.
Mosolygok s kérdem: nem pojáca
rejtezett mosolyom mögé?
s szeretvén, bár fuldokló komoran,
azt kell kérdenem: hát e vágy kié?
Kihez lehetek még ma hív?
Tudom, hogy nincs olyan
és mégis olyan ez a szív,
mint összenőtt szörny ikreké.
Apám fiai, népemé
kémlel élesen kifelé,
ahogy én néztem, ültem a kemence
sarkában hajdan dacra edzve
a vigasztalan
sötétben és fullasztó igazamban.
Így él ő, változatlanul
versengve bennem, hogy ki lesz az úr.
Mert ő, ő nem okul,
nem okosul, nem finomul,
nem tanult és nem javult eddig
s nem is akar tanulni semmit,
az akar lenni konokul-elszántan,
ami még együtt voltunk hajdanában
a cselédházban, honnan én kiszálltam.
Járok és kelek a világban,
lépvén ím néha fényes polcra föl:
úgy húzna vissza ő sápadtra váltan,
úgy húzódik a fény elől,
úgy les, mint őszi éjek
alatt az ért kukoricásban
tolvaj a csőszt,
mint csősz a csörrenő levélnek
sok zaja közt
az uraság kis tolvaját,
s mindkettő oly vigyázva lépked,
hogy e mérleg
két tányérján leng a világ.
Úgy figyelget
odabenn külön éjszakámban,
mint a gyermek
a szülők neszére az ágyban.
Csitíthatom.
Elkísér minden utamon.
Van ház (falumban), melybe úgy megyek,
hogy azt remélem,
kijövet újra egy leszek
vele, mint régen.
Olyan ez, mint midőn egy eszme
a fejben formáját keresni indul.
Megáll, mielőtt megérkezne.
De van: egyszerre halk szavú beszédben
fogam, mint kövön, megcsikordul
egy elfeledett indulattól
felforr a szív, robbanna hevében,
a szó sziszeg, mint forrtában a lábos.
Elfog a szégyen.
Egy pillanatra ő kapott magához.
Ő voltam egészen.
Ez az én riadt ébredésem.
Elszáll az álom
és minden vigasz, ami volt.
Mint lakat csüng ott fent a hold
ezen a rendbetett világon.
Hova vinne még, hova vágyik?
Látom a zöldmezős gyerekkor
állatait, hajlongó fáit.
Van oda út?
De nem szól.
Látom nyílt tájaid, szabadság,
s a milliókat, kik hasztalan adták
érted, mit férfi adni tud.
Van út odáig?
De ő csak vágyik, egyre vágyik.
Az az idő és az a táj
kell neki, ami fáj
szépségeivel ott túl a hegyeken
és túl az emlékezeten.
„Kövesd csak és ne kérdjed”
hallom magamban s követem.
Mert amit az életből értek,
ő élte meg helyettem,
általa élek,
ha igazam van, ő beszél,
én vagyok a test, ő a kegyetlen
lényeg,
ki elpusztít és túlél engem.
Ezt is kívánom.
Itt vagyok fenn és nincsen egy barátom
s nem is lehet,
ha mit kínálnék, nem enyém a lélek,
ha senki még át nem karolhatott.
Valóban tán a füst vagyok,
mely puhán tekereg
a réseken át és az akadályok:
a szakadékok és folyók felett.
Nem gyujt még és nem éget,
csak hozza, hirdeti a lángot,
de végezi így is a dolgot.
Külvárosokban bolygok,
viszem magamban ki a faluvégre
e túszt, e csodálkozó foglyot
s mire másutt már szót se tud a nyelvem,
ki-kimondom a csendben,
jöjj, apáimnak népe,
szabadíts meg engem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]