Koponya
|
Egy bombasujtott házra
| A falak mögött nincs szoba, |
| kisüt az erkélyre a hold; |
| fényes ablak-szeme kifolyt. |
|
| (ott járok el a ház előtt |
| gúnyolja multját, az időt, |
| midőn a szél s holdfény helyett |
| mi jártunk bolt-csontja alatt, |
| mi: lelkes, ifjú ötletek, |
| egy raj zsibongó gondolat. |
|
| „Haza”, „szabadság”, „magyarok”, |
| mily szikrázó volt itt a szó, |
| mily férfias, hogy „akarok” |
| s mily szívbéli: „úgy volna jó”. |
| Mindegyikünk az lett, ami |
| benne eszmeként kibomolt. |
| A ház, ki mertük mondani, |
| egy eszmélő nép feje volt. |
|
| mely a falnak is nekiront. |
| Mi ma a terv? Mi az a nép? |
| lett koszorúd, szép hegyvidék: |
|
| A kertre senki nem vigyáz, |
| a házat már nem őrzi más, |
|
| s ki téged, eltervelt világ? |
| szétestek, mint az épület, |
| Haza, szabadság… bombamód |
| szállt az is, a kis társaság – |
| Az erkélyen ültünk, amott, |
| hol semmit kocol most az ág. |
|
| Repülünk, szakadunk tovább, |
| amíg csak élünk, bombamód; |
| kigyúlt, lángolt, elhamvadott. |
| Tervezz új eszmét, iskolát, |
| vonj mosolyt fintorod körül, |
| nem veszed le a koponyát, |
| a vigyort egy ország fölül. |
|
|
|