Koponya

Egy bombasujtott házra

 
A falak mögött nincs szoba,
kisüt az erkélyre a hold;
a ház vigyori koponya;
fényes ablak-szeme kifolyt.
Rom a rég tünde palota
az úri új villák hegyén,
a virágos hegy Golgota,
mióta így ül tetején.
Rámvicsorog a koponya
(ott járok el a ház előtt
munkából jövet éjszaka)
gúnyolja multját, az időt,
midőn a szél s holdfény helyett
mi jártunk bolt-csontja alatt,
mi: lelkes, ifjú ötletek,
egy raj zsibongó gondolat.
„Haza”, „szabadság”, „magyarok”,
mily szikrázó volt itt a szó,
mily férfias, hogy „akarok”
s mily szívbéli: „úgy volna jó”.
Mindegyikünk az lett, ami
benne eszmeként kibomolt.
A ház, ki mertük mondani,
egy eszmélő nép feje volt.
Te voltál az aggodalom,
ő a tervezés, az a gond,
én a népből a fájdalom,
mely a falnak is nekiront.
Mi ma a terv? Mi az a nép?
Mi a jövő? Egy romhalom
lett koszorúd, szép hegyvidék:
álombeli birodalom!
A kertre senki nem vigyáz,
kidőlve széles kapuja,
a házat már nem őrzi más,
csupán halálos vigyora,
az őrzi, mi a temetőt,
mi a ragályos beteget,
a mindenki kapcája nőt,
az elvadult rengeteget.
Eszmék, ki őriz titeket,
s ki téged, eltervelt világ?
szétestek, mint az épület,
a millió bombaszilánk!
Haza, szabadság… bombamód
szállt az is, a kis társaság –
Az erkélyen ültünk, amott,
hol semmit kocol most az ág.
Repülünk, szakadunk tovább,
amíg csak élünk, bombamód;
a tűzijáték-ifjúság
kigyúlt, lángolt, elhamvadott.
Tervezz új eszmét, iskolát,
vonj mosolyt fintorod körül,
nem veszed le a koponyát,
a vigyort egy ország fölül.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]