Tolnai erdő

Örvénylik, mint a víz árja, százezer tölgy koronája; fut a tajték, száll a hullám egymillió makkfa csúcsán; mint a tenger, a kerengő, olyan ez a nyári erdő, olyan tömött, olyan kemény, elmehetnék a tetején. Messze látok, de ameddig látok, hullám emelkedik, zölden, kéken, sárga színben váltakoznak a fölszínen, kicsik, nagyok, meg akkorák, amilyet a tenger se vág; áttetszőn, mint a zöld üveg, ragyognak, mint üveghegyek. Itt is, ott is az égre csap a hullámhegy, de fönnmarad; nem hull alá, mit siessen, ráér, akár az úristen; ezer év alatt egy centi, az is elég lesüllyedni, hogy aztán felkeljen újra, amíg ura meg nem únja. Viharzón is, hab a habon, áll s ragyog a zöld nyugalom; ilyen tenger, ez a tenger való nékem, tele csenddel, de tele mégis énekkel: tele halállal-élettel; alszanak mélyén a vadak, mint iszapban a nagy halak. Ága között, gallya alatt iramlanak a madarak, ki-kicsattannak belőle, mint halak a levegőre, csiccsennek, buknak le megint, felettük sasmadár kering. Emse, kani a csapáson, legel a juh a tisztáson. Tágas termek, mint mesékben sorakoznak lent a mélyben; tartják a szín boltozatját oszlopokként ősi nagy fák, nagy ritkásan egymás mellett várnak tán egy fejedelmet. Jártam bennük: tiszta tenger fenekén járkáltam egyszer! Külön világ, csoda-rejtő, álomhazám ez az erdő: Bakonyon át nem is oly rég elérte az ország szélét, azon túl a világ végét, maga volt a végtelenség. Szabad élet, makkoltatás – itt volt a szépapám kanász. Mint a multba, a sötétbe, vágyom e zöld tenger-mélybe, ős-elembe s üdvösségbe tüdőt, testet bár cserélve. Mindig uton a nyájával, mint hajós a hajójával, nyáron gatyás, télen subás, itt volt apám apja juhász.