Menet
Minden este katicabogarak |
fúlnak a Balatonba százezerszám, |
hogy napok óta vérpiros a hullám. |
De egyre jönnek, egyre hullanak. |
|
Mondják, özönlő öngyilkos sereg. |
Ritkítja magát okosan a fajta. |
Csörren alattam a nyárvég avarja, |
ahogy a véres tó partján megyek. |
|
Végig a part is pirosan lobog, |
amint az avart a szél megkavarja; |
hogy nézem, nem tévedtem-e a habra, |
Jézusként vörös vízen taposok. |
|
Nincs szabad szavam. Csak a képzelet |
jár ki és be, jár szabadon át rajtam. |
Oly tisztelettel lesi néma ajkam, |
mint a középkor az őrülteket. |
|
Ím józanon, egy nő s kislány között |
megyek a parton, kutyával mögöttem, |
s a való mégis, hogy vér- s lángözönben |
gázolok és fentről is vér csöpög. |
|
Hadak kúsznak és elnyúlt városok |
füsttel az égre szöknek, kezüket |
rázzák, sírnak, mint tébolyult szüzek; |
mit csináltatok, mit csináltatok! |
|
Tegnap Rotterdam égett, ma Rouen |
ugrott fel, mintha csak azt várta volna, |
hogy az áradó tűzvész körbefolyja |
s ő sikíthasson lángkarjaiban. |
|
Kúsznak a hadak fogyhatatlanul, |
ahogy nyaranta rejtekükből hordják |
bábjaikat más rejtekbe a hangyák. |
Szétrúghatod, a többi csak tolul. |
|
Mint alja-repedt üvegből a lé, |
mint húsz karja a megehült polipnak, |
Európa szívéből úgy futottak |
a hadak a négy világtáj felé. |
|
Kiállt a sorból, neki vége van, |
Egy-egy fiú, dúlt homlokát törölte. |
Dörrent a pisztoly, előre, előbbre! |
s ment a menet, halálra szomjasan. |
|
Én nem voltam már akkor fiatal; |
láttam, az anya vérző térd-közéből |
a föld ölébe mily egyenest szédül |
milliószámra az emberi faj. |
|
Zümmög a tenger katicabogár; |
a fényképen a fiúk is dalolnak. |
Ki húzatja e szörny lakodalomnak, |
e bálnak, mely már harmad éve áll. |
|
Diót szórtak, búzát, kendermagot |
a mátkapárra hajdan a násznépek. |
Örülne Freud a titkos jelbeszédnek, |
ahogy az ólom és vas mag csorog. |
|
Mit villantsz létre, villám képzelet! |
Nők is harcoltak, nevették hogy rájuk |
mint spermát köpték dühüket az ágyúk |
fölmeredve a két kerék felett. |
|
Mert régtől nem volt forróbb indulat |
mint ölni, ölni s készülődni ölni |
s vágy mélyebb – mélyben emésztőbb –: ledőlni |
megtöretni egy barbár düh alatt. |
|
Jó csók helyett, ki nem szívvel szeret, |
ilyentől gyúlt föl s ernyedt el esetten, |
így lett a szolga puhány, de kegyetlen, |
így kelt és hullt, így ment a nagy menet. |
|
Jó küzdeni s a harc is ölelés, |
ha szerelemként fűl alája eszme. |
De itt az a rögeszme gerjedelme |
gyúlt: szenvedtetve fogy a szenvedés! |
|
De itt a gyávaság s a rettenet |
indult, hogy tán a világot lebírva |
bent annak gyávaságát is lebírja, |
ki úgy szeretett csak, ha fizetett. |
|
Vallj színt! hangzott. Állj ki! Állj… Hirtelen |
a költő úgy állt fel, mint a papírlap, |
mit élére a szél az utcán fölcsap. |
Ez volt megírva az én szívemen. |
|
Míg a part mezőtűzként lobogott |
és a katicabogarak úgy estek |
a langyos légen át, mint a vércseppek |
s kaptunk mindenre magyarázatot: |
|
e menetből így álltam félre én |
balkaromban kisdeddel, akkorával, |
mint félkarom s jobbfelem anyjával |
s gúnnyal s keservvel szám két szögletén. |
|
|
|