Menet

Minden este katicabogarak fúlnak a Balatonba százezerszám, hogy napok óta vérpiros a hullám. De egyre jönnek, egyre hullanak. Mondják, özönlő öngyilkos sereg. Ritkítja magát okosan a fajta. Csörren alattam a nyárvég avarja, ahogy a véres tó partján megyek. Végig a part is pirosan lobog, amint az avart a szél megkavarja; hogy nézem, nem tévedtem-e a habra, Jézusként vörös vízen taposok. Nincs szabad szavam. Csak a képzelet jár ki és be, jár szabadon át rajtam. Oly tisztelettel lesi néma ajkam, mint a középkor az őrülteket. Ím józanon, egy nő s kislány között megyek a parton, kutyával mögöttem, s a való mégis, hogy vér- s lángözönben gázolok és fentről is vér csöpög. Hadak kúsznak és elnyúlt városok füsttel az égre szöknek, kezüket rázzák, sírnak, mint tébolyult szüzek; mit csináltatok, mit csináltatok! Tegnap Rotterdam égett, ma Rouen ugrott fel, mintha csak azt várta volna, hogy az áradó tűzvész körbefolyja s ő sikíthasson lángkarjaiban. Kúsznak a hadak fogyhatatlanul, ahogy nyaranta rejtekükből hordják bábjaikat más rejtekbe a hangyák. Szétrúghatod, a többi csak tolul. Mint alja-repedt üvegből a lé, mint húsz karja a megehült polipnak, Európa szívéből úgy futottak a hadak a négy világtáj felé. Kiállt a sorból, neki vége van, Egy-egy fiú, dúlt homlokát törölte. Dörrent a pisztoly, előre, előbbre! s ment a menet, halálra szomjasan. Én nem voltam már akkor fiatal; láttam, az anya vérző térd-közéből a föld ölébe mily egyenest szédül milliószámra az emberi faj. Zümmög a tenger katicabogár; a fényképen a fiúk is dalolnak. Ki húzatja e szörny lakodalomnak, e bálnak, mely már harmad éve áll. Diót szórtak, búzát, kendermagot a mátkapárra hajdan a násznépek. Örülne Freud a titkos jelbeszédnek, ahogy az ólom és vas mag csorog. Mit villantsz létre, villám képzelet! Nők is harcoltak, nevették hogy rájuk mint spermát köpték dühüket az ágyúk fölmeredve a két kerék felett. Mert régtől nem volt forróbb indulat mint ölni, ölni s készülődni ölni s vágy mélyebb – mélyben emésztőbb –: ledőlni megtöretni egy barbár düh alatt. Jó csók helyett, ki nem szívvel szeret, ilyentől gyúlt föl s ernyedt el esetten, így lett a szolga puhány, de kegyetlen, így kelt és hullt, így ment a nagy menet. Jó küzdeni s a harc is ölelés, ha szerelemként fűl alája eszme. De itt az a rögeszme gerjedelme gyúlt: szenvedtetve fogy a szenvedés! De itt a gyávaság s a rettenet indult, hogy tán a világot lebírva bent annak gyávaságát is lebírja, ki úgy szeretett csak, ha fizetett. Vallj színt! hangzott. Állj ki! Állj… Hirtelen a költő úgy állt fel, mint a papírlap, mit élére a szél az utcán fölcsap. Ez volt megírva az én szívemen. Míg a part mezőtűzként lobogott és a katicabogarak úgy estek a langyos légen át, mint a vércseppek s kaptunk mindenre magyarázatot: e menetből így álltam félre én balkaromban kisdeddel, akkorával, mint félkarom s jobbfelem anyjával s gúnnyal s keservvel szám két szögletén.