Száz év mulva

Nagyra lesz, ki száz év mulva élhet.
Fent, fölöttünk, mint új kőfalon
lépdel büszkén, mert hogy újra kész lett
egy évezred, micsoda torony!
Le- s lehajlik majd a szakadékba,
a homályba, hol – ahogy szokott –
cserép csillan, máll kiszakadt véka,
ázott újság nyúlfüle mozog
s műveink és terveink s a szobrok
s csontjaink s a zászlók, zászlaink!
Hetyke lesz, mint ki várat hódított;
néz le ránk s le is néz egy kicsinyt.
Így lesz, pajtás, ismerős a gőgöd
s rá a szégyen és a szédület,
mert esőz közben, mint ránk esőzött
pernye és por s nő az épület.
Véled is nő s mint ágaskodó ló
téged is a mélybe vet csunyán
s pillér lesz csak hős tornyod, utolsó
hídpillér csak száz meg száz után.
Be sem látod, annyadik pillérje
egy nagy hídnak, mely a völgy felett
csonkán ível mégis a mélységre –
ott előtte még a meredek.
Csak hatalmas lépő láb, fehérlő
lábszár lesz szemedben a torony:
isten lépdel a végtelenségből
s halad tovább új és új koron.
A bokájáig kavargó porban
látod majd – velünk fogsz szállani –
hogy törnek föl, itt is ragyogóan
Dante s Homér őrült árnyai.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]