Száz év mulva

Nagyra lesz, ki száz év mulva élhet. Fent, fölöttünk, mint új kőfalon lépdel büszkén, mert hogy újra kész lett egy évezred, micsoda torony! Le- s lehajlik majd a szakadékba, a homályba, hol – ahogy szokott – cserép csillan, máll kiszakadt véka, ázott újság nyúlfüle mozog s műveink és terveink s a szobrok s csontjaink s a zászlók, zászlaink! Hetyke lesz, mint ki várat hódított; néz le ránk s le is néz egy kicsinyt. Így lesz, pajtás, ismerős a gőgöd s rá a szégyen és a szédület, mert esőz közben, mint ránk esőzött pernye és por s nő az épület. Véled is nő s mint ágaskodó ló téged is a mélybe vet csunyán s pillér lesz csak hős tornyod, utolsó hídpillér csak száz meg száz után. Be sem látod, annyadik pillérje egy nagy hídnak, mely a völgy felett csonkán ível mégis a mélységre – ott előtte még a meredek. Csak hatalmas lépő láb, fehérlő lábszár lesz szemedben a torony: isten lépdel a végtelenségből s halad tovább új és új koron. A bokájáig kavargó porban látod majd – velünk fogsz szállani – hogy törnek föl, itt is ragyogóan Dante s Homér őrült árnyai.