A betegség értelméről

Az én betegségem, hogy még itt vagyok s hogy soha már nem is szabadulhatok. Hogy magasan, de csak olykép magasan, mint ki magasítva szégyenfára van, hallanom és látnom ím mindeneket, de tennem jottányi nem engedtetett; hogy amire nézek, feddőn visszanéz, úgy löki értelmét belém, mint a kés, hogy bárhová nézek, vádló válaszát szíjként vágja végig rajtam a világ. Mit váltok meg én így? Az apró jajok szisszeivel egy kis keresztfán vagyok. A világ bűnéből ily óvatosan nem oldok ki mást én, csupán önmagam: amíg én jajongok, hallgat kint a vád; jajjal verem vissza a világ jaját. Úrhatnám szolgák és szolgai urak fölött csak magamnak vagyok áldozat. De nem hallgat, de nem alkuszik az ég. Ilyen sovány bárány neki nem elég! Fut és bú a lélek; jajom is talán csak hívó kiáltás a futó után. De bármitől futsz is, de lelkem ne úgy, ne arra fuss, merre visz ma minden út! Légy te büszke, lökd el mind e téveteg vajákosokat és eretnekeket, kik a gyónás titkát mernék csalni ki és mernék istenként megbocsátani, hirdetvén: magának szenved, aki él s még a halál is csak torzult célú kéj! Te merészen, szemközt merj szenvedni. Valld: volt, ki attól élt, hogy más helyébe halt. Valld: ki csak magáért szenved és jaját úgy csörgeti, mint a fösvény aranyát, legtöbbet magából dőrén az pazarl. Szenvedj te, míg szenved a világ s akarj még több szenvedést és valld, hogy a halál, az is átváltozás és nem akadály, akár a mesében, hol boldog király az lesz, aki próbát legtöbbet kiáll.   (Amit még meg kellene írni: Old és könnyít a te könnyed is talán a világra vetett penitencián, mert nincs hasztalan kín, számadás ha lesz; vállald a szégyenfát, úgy lehet kereszt. Szenvedj, így zsarold meg jajjal Őt, aki néped szenvedését ím eltűrheti. Mert a világ másképp tiéd nem lehet, csak a terhével: ha épp azt viseled. Ha van, aki büntet, mutasd meg neki, van ki a büntetést daccal fölveszi. Valld: ki megfut isten korbácsa elül, az is isten színe elől menekül. Midőn minden hallgat, midőn csak a gép veti föl az égre láng- s üvegszemét, finom idegzettel, mint minden paraszt, fújd az évek óta elrekedt panaszt. Mint kutya a holdat, azt a hideget úgy kérd, akit kérsz, tán az sem siketebb. Hallanak-e, vagy sem, többet azt se kérdd, úgy szép az áldozat, hogyha: semmiért! Nyujtsd hittelen szíved azon üresen: „többi a te dolgod, édes istenem!”)