Máglya

Betegen újra, nem ott, hova vágytam, nem atyafian hazai határban: székely hegyeken, palóc halmokon – mert énnekem már minden táj rokon –, nem otthon fekszem. Tető, emelet, zsindelyek nyüzsgő tengere felett heverek, szinte ringatódzom, hogyha kinézek s fekszem újra szemlehúnyva: mint hosszúszáru vízinövény ér föl a füst is hozzám a lenti kéményből. Tetők, kémények! Nem a párisi kémények kecses faunsípjai! A kéményen ott sor virágcserép áll, a füst belőlük hajladozva úgy száll, úgy nő az égre, mint a virág szára valami indus varázsló szavára. Hányszor bámultam olvasásba kábult fővel ajtómból – ajtó: s égre tárult! – míg a sok száron: e versenyre kelt kert minden ágán csillag nem feselt. De nem látok már csillagot, virágot és soha többé olyan éjszakákat. Fejét behúzva a tetők között a kémény itt mind füstölgő üszök. Gőzlő gerendák, dúcok: hevenyében összehányt kövek kormos tetejében a város felett és hazám felett ropogó, izzó máglyán heverek. Húnyom szemem és fordulok a falnak, add meg, uram, hogy fiatalnak haljak.