Máglya

Betegen újra, nem ott, hova vágytam,
nem atyafian hazai határban:
székely hegyeken, palóc halmokon
– mert énnekem már minden táj rokon –,
nem otthon fekszem. Tető, emelet,
zsindelyek nyüzsgő tengere felett
heverek, szinte ringatódzom, hogyha
kinézek s fekszem újra szemlehúnyva:
mint hosszúszáru vízinövény ér föl
a füst is hozzám a lenti kéményből.
Tetők, kémények! Nem a párisi
kémények kecses faunsípjai!
A kéményen ott sor virágcserép áll,
a füst belőlük hajladozva úgy száll,
úgy nő az égre, mint a virág szára
valami indus varázsló szavára.
Hányszor bámultam olvasásba kábult
fővel ajtómból – ajtó: s égre tárult! –
míg a sok száron: e versenyre kelt
kert minden ágán csillag nem feselt.
De nem látok már csillagot, virágot
és soha többé olyan éjszakákat.
Fejét behúzva a tetők között
a kémény itt mind füstölgő üszök.
Gőzlő gerendák, dúcok: hevenyében
összehányt kövek kormos tetejében
a város felett és hazám felett
ropogó, izzó máglyán heverek.
Húnyom szemem és fordulok a falnak,
add meg, uram, hogy fiatalnak haljak.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]