Pihegő

Én alig hogy kelek, feküdni vágyom, egy-kettőt lépdelek, megállok, pihegek, terülnék el megint az ágyon, hol sűrű csönd hizlal – minek, mért is futkosnék a világon? Toll, papír is nehéz, nehéz karomnak és karom is nehéz akaratomnak és magam is sok vagyok magamnak; szemem küszködve néz, elejti, amit megragadhat. Száj, váll, tag, nyak, derék rendre elárul; mi egybefogna még, lazul a kötelék; terjednék, mintha áradás dúl, egy országé a renyheség, mely engem választott lakásul. Fekvén is, mint halott s ily óriásra dagadván fáradok, tenger súlyt hordozok, mert minden új emlék egy mázsa! maga a föld vagyok, a mindenség ős lustasága.