Bátrabb igazságokért!

Óh, a ti igazságaitok! Az a sok döntő s föltétlen igazság! A súlyosok, a letiprók! – nem ők kellenek énnekem, nem a fölényes, a veszélytelen,   a küzdelemre már eleve gyáva igazság, amely csak lesben áll tankként kitörni vagy bunker gyanánt inni pók-terében minél több friss halált és első gondja: pusztítani! csak aztán a győzelem (ha zsákmányt az is ad!) Mert milyen az az igazság, mely úr akar csak lenni, bárha zsarnokul? Nekem a könnyen megtámadható igazság kell; a mindent kihívó és megvető, az ellenség elé a jó előörs módjára kivágtató; a büszke, régi s még büszkébben újra új, mely hogy van s itt van, azzal bizonyul, hogy zeng a táj és gépek és vasak köpik dühük, hogy erő és anyag és szolga gépként zörgő gondolat és géprejáró fejű szolgahad közt húsból, vérből máig megmaradt egy ilyen lenge lény is – mit ha megtagad a fél világ, csak annál igazabb! Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz   rögtön a győztes.   Ezt mondhatom,   holt anya eleven fia, ki egy igen-re mindig konokon egy nemet ütő szivemtől tudom   mi a   forradalom és elhagyom, akit megnyugtatok, és legigazabb épp abban vagyok, mit e világ belőlem gyáván visszadob.