Bátrabb igazságokért!

Óh, a ti igazságaitok! Az a sok
döntő s föltétlen igazság! A súlyosok,
a letiprók! – nem ők kellenek énnekem,
nem a fölényes, a veszélytelen,
 
a küzdelemre már
eleve gyáva igazság, amely csak lesben áll
tankként kitörni vagy bunker gyanánt
inni pók-terében minél több friss halált
és első gondja: pusztítani! csak
aztán a győzelem (ha zsákmányt az is ad!)
Mert milyen az az igazság, mely úr
akar csak lenni, bárha zsarnokul?
Nekem a könnyen megtámadható
igazság kell; a mindent kihívó
és megvető, az ellenség elé a jó
előörs módjára kivágtató;
a büszke, régi s még büszkébben újra új,
mely hogy van s itt van, azzal bizonyul,
hogy zeng a táj és gépek és vasak
köpik dühük, hogy erő és anyag
és szolga gépként zörgő gondolat
és géprejáró fejű szolgahad
közt húsból, vérből máig megmaradt
egy ilyen lenge lény is – mit ha megtagad
a fél világ, csak annál igazabb!
Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz
 
rögtön a győztes.
 
Ezt mondhatom,
 
holt anya eleven fia,
ki egy igen-re mindig konokon
egy nemet ütő szivemtől tudom
 
mi a
 
forradalom
és elhagyom, akit megnyugtatok,
és legigazabb épp abban vagyok,
mit e világ belőlem gyáván visszadob.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]