Széchenyi

Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,   a döblingi alkony, ahogy a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi   a napot, mint fövő tojást s a próbált lélek, érezve a sors szelét,   fölnyúlik, mint a láng szakad s a szakadó lelkű férfi, népe fölött   (hogy összefogja még magát) magához vonja mind a bajt, a szenvedést   (mellyel kis nép is egy világ) –: Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt   a végtelent ölelve küzd – nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,   a legutolsó, amikor a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,   pisztoly-lyuk kél föl hold helyett s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –   a jaj előtt, hogy „nem birom!” zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,   köpjék rá önnön vádjait, mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést   (hisz hasztalan volt, hasztalan!), hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,   szitok, üvöltés fojtsa el – adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors   az ő útját! – A félelem, a szégyen és önmardosás vad elemeit,   mint gőzt – munkára váltani! hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett   verejtékét simítsa szét, még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan   s szájunkon, az eltorzulón kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”   s a bomló lélek, mint a láng meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –   Az volt talán az istené.