Forgószél

Megrántja, mint végvásznat széthasítja   a szél a könnyű kék tavat, felkapja, rögtön vissza is hajítja,   madár nyomába kap. A szilva elhullt, már a körte sárgul,   bólong az ág, előredűl. Hideg sikongás lesz a muzsikából   a vendéglőn kívül. Még vízreszállnánk, de a két vitorla   tengerre vágyik, elvadult. Lázong s megnő a táj, ahogy leszórja,   mit csinnal megtanult. A dombon medve, égen óriás hal   és medvék és halak megett az első jel: csuklással, horkanással   az őszi őrület. Negyven leszek. Gyerünk. Nem értem én sem.   De nem riaszt, de vállalom. Követ leszek talán s kezed fehéren   galamb jobb vállamon. Elválik egykor, ki miért akarta   mindezt – s ha nem válik is el! Tanultam így is: nem várok szavakra,   ha senki sem felel. Gyors oszlopot gyúr a szél az avarból   s futva a vízre rakja ki. Felnyúlok én is tán, ha összemarkol,   ki most ráz – hullani! Semmi felettem és semmi alattam.   Mint a forgószél, ott a szél, kerengek – merre? Csak te légy karomban;   csak te ne félj!