Tavasz elé, 1940

A ködből kinyúló havas csúcsok, mint egy veszteglő kikötő. Ó, tél, tűnő tél, ömlik már, zuhog, lapu-illatú az eső. Lebegnek, szállnak a fehér csúcsok nagy vitorlái: új út elé lobognak! Friss tenger jő sós-édes habjain az illatoknak. Mit küldesz újuló szemünk elé, délszaki kaland, kikelet? Próféta feje, vagy szörnyetegé bukkan fel s zeng az ár felett? Milyen próbára visztek az időbe s visszahoztok-e újra kikötőbe nagy lengeteg fehér hegyek, vagy ott veszünk örökre? Rohanó bárkahad, szélverte: Föld s ti útra szálló nemzetek, egy év Grönlandja és Tűzföldje közt hány marad meg közületek? Hazám hajója, megrecsegtetett pallódon állva, hajh, be féltve-óva köszöntelek, ahogy kiszállsz a baljós fordulóra!