Ábrándom az volt…

Ábrándom az volt ma nekem, ha túl leszek az ötvenen, a hatvanon, a hetvenen, bujdoklás lesz a kenyerem. Vénen és vaksin, kopaszon botladozom az utakon, vén ebként szívem odavon, hol lelkemmel ma is lakom. Ismerős-ismeretlenül csavargok vén tanyák körül, szimatol szívem, megörül, egy alom szalma csak kerül. Kerül kenyér, morzsás, kemény, langy leves a tál fenekén, a konyha kopott küszöbén, a gyereksereg közepén. Lesz köztük is, ki könnyei fényével mer csak kérdeni; bólongva felelek neki, mint gyermekkorom vénei. De mikor már senki se szól, mind a kiváncsi eloszol, ott lesz a kút, a boglya, ól, egy fél torony a domb alól. Látom a magtárt, kocsiszínt, a szérűt és műhelyt megint, ott lesz nagyapám juha mind, az ökrök is hű pár szerint. S az örök fiú, aki fél, s a vén, ki annyit se remél, szívemben csöndes szót cserél s helyet cserél, ahogy beszél. Megszűnik, elszáll jeltelen időm, jövőm, a félelem, reményem is, megérkezem, nem lesz utam, hitem, nevem. Értem már most is, amit ott a könnyült szív érteni fog, ahogy melegen feldobog, azt lükteti, szabad vagyok. Mert nem lesz ország, sem haza, csupán a fák panasz-szava, csak jóslataink iszonya, csak életem romhalmaza. Honnan tudom? azt is tudom, kántálva hogyan búcsuzom, ahogy illik a mélyuton s eltűnök, mint porban a nyom. Könnyebbül bennem a teher, ahogy a tenger táj, amely kilökött, némán visszanyel, már nem törődve semmivel.