Óda egy krumpliföldhöz

Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer burgonyabokor ül, feszeng, figyel; az útig el és föl a házfalig százezer kotlós költi fiait. Micsoda rend és milyen buzgalom, milyen nyugalom a tojásokon és bizalom az ólban s a magas udvarban s benned, égi szép kakas! Repülő zúg, nem rebben egy se fel, a kutya is csak félfüllel jelel. Fickándozik az ember úntalan, de megkomolyszik, kinek dolga van. De bátor az, csak zümmög bútalan, kinek kezében biztos munka van. Mint testén át a fű, víz, édesen áramlik rajta békés értelem. Munkál a disznó, hízik, úgy serény, munkál a dombon buzgón a tehén. Mint magzatok, már meg-megmozdulók, serénykednek a földben a gumók. Munkál, mert tiszta és nyugodt az ég; minden bokor egy fia-takarék; nem pénz a pénzt, nem gyilkos gyilkosát, az élet szüli százszor meg magát. Vagy vedd úgy, hogy vad izzással tele a láng napon, mint bomba fészke, de – midőn az ember ráteszi kezét – bár minden bomba így robbanna szét. Vagy mindegyik az ember mostoha sorsán töprengő tudós-koponya; kisüt mindegyik valamit, tudom, halkan lépdelek köztük az uton. Rángjon a tenger gyors púpjaival, engem te ringass, lágyhabú talaj. Ezernyi kislány ülne így, ha itt ülne le éppen kötni egy kicsit. Fénylik, lobog a mulandó levél, azért lobog, mert nem sokáig él. Munkálok én is, a szavak alatt magától érik gond és gondolat. Dagadó öklök: elhullt, elfeledt ősök öklei, emelkedjetek, példázzatok, mit markolna ma még, mivel fizet, ha föltámad a nép. Így forr a föld, ó milljó buborék! A mi erőnk így adná ki hevét. A mi tűzünk ily vésszel törne ki, rajtatok, isten kis kráterei! Folyik az élet, az én földem ez. Az erdőben a déli csend neszez. Kilép gyanútlan, elszalad az őz, de visszanéz, mint régi ismerős.