Folyók, fjordok, kis falvak…

Mi volt Waterloo, Wagram, Mohi, míg jajjal, ezer halállal teletöltve nevük, az addig üres és szelíd nem röppent, dörrent szét a fellegekbe? Mit tudtunk még egy hava is, ti enyhe folyók, fjordok, kis falvak, rólatok? Beh jobb lett volna – volna? – beh jobb lenne!   némán maradnotok. Így tágul a föld. Új mezők, hegyek rögzülnek újra a gyermek-agyakba. A földrajztanár pálcája helyett a térképet az ágyúcső kutatja s bár eltünteti, amit megmutatna, az áll ragyogón, az a buta rom! Az lesz mérföldkő örökegy utadra   megint a fordulón, óh emberiség?… – Ki bizakodón mentem veled, az útmentére állok. De állhatok-e? S nem sodrott hajón állok-e, míg az ár ellen kiáltok? Lenne örök bár szellem-szolgaságod, fajom, mit rád rótt irígy istened, ha bűnt és bűnt fiadzik csak tudásod!   Kiáltok, míg lehet. Hallgass, Petsamo, öböl, szűzi hegy s ti rejtező völgyek, tanyák: sedáni koncra lapulva leskelő ebek! s ti kis szigetek, hol a halál száll ki felfedezőként korszakot csinálni s ti mind, nagy hírre kárhozott helyek, pusztulás gazdag, új Amerikái –   Vagy hát üvöltsetek. Töltsétek be a sorsot! Gyúljatok új csillagokká s megseregesülve necsak históriát rajzoljatok: új geometriát is dúlt egünkre. Véres-fényes foltoddal fölmerülve, Petsamo, új rend kezdőpontja légy! Magasba nézzen egykor, földerülve   mégis az emberiség.