Falu az éjben

Recsegett, reccsent és lehullt újra egy óra a toronyból. Ürült a jövő, nőtt a mult. Szerelmesek dülöngtek át az éjen, egymást támogatva, mint a sebesült katonák. Kilencszáznegyven? Ment, szaladt, folyt az idő, akár Tamerlán hadának patái alatt, mint Dózsa zászlói között! Csuklott a torony fent a szélben, ahogy a szélmalom zörög. Háború folyt. Egy ósdi híd karfáján ültem én hazámban. Ki hogy tud, úgy tanúskodik. Ez volt az éj, a várt, a félt, Európa nagy éjszakája! Szűkölt a szív, de csak remélt. Nagy harmonika-szó szakadt, mintha gyomrára hágtak volna a lágyan elnyúlt falunak. Vén talpát kapkodva rohant, döngött a történet fölöttünk, lapultunk, sürögtünk alant. Sose volt ennyi esküvő, sose volt ennyi terhes asszony, sose volt ennyi csecsemő. Mint jó fa, ha érzi, vadult tavasz tör rá és szinte roskad a virágtól (mely majd lehull), a falu olyan tele volt méz-illattal, nász-zümmögéssel, meleggel, ahogy rámhajolt. A fajta bírta még. Rekedt dal szállt s megint párok futottak, cincogva, mint az egerek.