Csúcson

Mentünk a hegyre hajnal óta már a nyaktörő vadászösvényeken; őz-leshelyeket láttunk, őzeket, aztán egyszerre, ahogyan az úszó a vízből felmerül a levegőre: a lombos erdők mind alattunk zúgtak; elértük hamar a törpefenyők s zergék világát; aztán elmaradt minden erdő s a legtörpébb bokor; társunk csupán a szél volt már s a nap, mikor felértünk végül a tetőre s leheveredtünk ketten a szobányi szögleten, melyet az utolsó szikla fekete karja tenyérként lökött a felhők fölé a szeplőtlen űrbe; ettünk, aludtunk, aztán hasoncsúszva ki-kimásztunk a szikla pereméig; néztük a hegy-hónaljakba rakott falvak fészkein a kis tojásokat s köröttük egy-egy lusta repülőgép vércse-keringéseit és alattunk (hol aznap indult meg a háború), a kék mélyben, zöld moszatok között, egy vonat lassú siklómozdulását – míg el nem szomorodtam én… soha nyomasztóbb nem volt még féreg-szívemnek, hogy fogoly vagyok, lent e törpeségé és itt e kietlen, rideg erőké; nem volt pirítóbb még az öncsalás, hogy van menekvés, külön szabadulás… Meg is kezdtük a mászást lefelé.