Kamasz

Rohant a vonat, csupa vágy volt
a szívem; lent a kerekek,
az egész dörgő szerkezet
falta, marta az engedelmes,
de ki nem elégülő távolt,
akár egy őrjöngő szerelmes.
Teperte, lökte szét a fürge
hajó az elterült folyót,
az ágyában fickándozót,
s vitt a gépkocsi föl a csúcsra,
a hegyvidéki szűzi ürbe,
akár egy boldog randevúra.
Hegyre föl, síkra le, sikoltó
hidakon, alagúton át,
fedte fel magát a világ,
tárta a legszebb kart és keblet;
nem ismertem soha olyan jó,
olyan jól feloldó szerelmet.
És végre Berlin, végre Páris!
S jött Moszkva, Róma! – s mind kevés
volt, mind meddő szeretkezés!
Csak nagyobb tűztől hevülőn
keltem új ölelésre máris,
kevés volt minden szeretőm.
A távolságot, azt akartam
megropogtatni én, a próbát-
kívánó szűzlány Európát,
ezt a bolygót, itt és amott
a holdat, Vénuszt, a karajban
forgó millió csillagot.
Nem voltam én keresztény! Nékem
nő volt az isten is maga,
ő vegyen a karjaiba,
engem ő olvasszon magába
és szüljön aztán újra szépen,
ha már a halálom kívánja!…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]