Kamasz

Rohant a vonat, csupa vágy volt a szívem; lent a kerekek, az egész dörgő szerkezet falta, marta az engedelmes, de ki nem elégülő távolt, akár egy őrjöngő szerelmes. Teperte, lökte szét a fürge hajó az elterült folyót, az ágyában fickándozót, s vitt a gépkocsi föl a csúcsra, a hegyvidéki szűzi ürbe, akár egy boldog randevúra. Hegyre föl, síkra le, sikoltó hidakon, alagúton át, fedte fel magát a világ, tárta a legszebb kart és keblet; nem ismertem soha olyan jó, olyan jól feloldó szerelmet. És végre Berlin, végre Páris! S jött Moszkva, Róma! – s mind kevés volt, mind meddő szeretkezés! Csak nagyobb tűztől hevülőn keltem új ölelésre máris, kevés volt minden szeretőm. A távolságot, azt akartam megropogtatni én, a próbát- kívánó szűzlány Európát, ezt a bolygót, itt és amott a holdat, Vénuszt, a karajban forgó millió csillagot. Nem voltam én keresztény! Nékem nő volt az isten is maga, ő vegyen a karjaiba, engem ő olvasszon magába és szüljön aztán újra szépen, ha már a halálom kívánja!…