Közelgő háború

Nem ugrik meg az ágy még,
nem röppen ki madárként
fejünk fölül a lámpa.
Nem cammog ki a ködbe
dörmögve, zsörtölődve,
vén medveként a kályha.
Jő bár a had, még várnak
helyben a csűrök, házak.
Az új páni futásnak,
midőn az ajtó, ablak
majd világgá rohanhat,
a torz modern csodáknak
sora nem jő csak holnap.
De lassan már mozgolódnak.
Midőn a tálnak szárnya,
kilincsnek szárnycsapása,
székeknek sántasága,
kancsóknak lába támad
s mint ősszel a madárhad,
ha vadászpuska dörren,
a kefék, bögrék, vásznak
és kalapok özönben
körünkből tovaszállnak,
a zsebből a zsebóra
elbiceg tik-takolva,
nyakkendők, övek, szíjak,
szalagok elkígyóznak,
tekenők elmerülnek,
jegygyűrűk elgördülnek,
iszkolnak a nadrágok,
az ajtón kirepülnek
a falakról a képek.
Zongorák és darálók
versengve tovalépnek,
a hordók kigurulnak,
neki a hegyi útnak,
rohannak, mint sípszóra,
tanyákra, udvarokba;
mint héjavijjogásra
a csibék apró népe,
mint száz, mint ezer éve,
úgy fut szét, ami drága
a trombita szavára
a távoli vidékre,
megy nagyapa bundája,
anya vén varrógépe,
kifordul a holmikból
egy pipa s ő is indul;
de aztán a bölcs tárgyak
onnan is továbbállnak,
aztán a válúk, ólak
onnan is megindulnak,
viszik a vén kútgémet,
a boronát, ekéket,
mindent, ami csúful
elbitangol, elpusztul,
mindent, amit az ember,
a tébolyult agyonver.
Ásd aranypénzed, tőkés
a földbe régipénznek;
tárd ki szíved, költő, és
várd az új nemzedéket!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]