Közelgő háború

Nem ugrik meg az ágy még, nem röppen ki madárként fejünk fölül a lámpa. Nem cammog ki a ködbe dörmögve, zsörtölődve, vén medveként a kályha. Jő bár a had, még várnak helyben a csűrök, házak. Az új páni futásnak, midőn az ajtó, ablak majd világgá rohanhat, a torz modern csodáknak sora nem jő csak holnap. De lassan már mozgolódnak. Midőn a tálnak szárnya, kilincsnek szárnycsapása, székeknek sántasága, kancsóknak lába támad s mint ősszel a madárhad, ha vadászpuska dörren, a kefék, bögrék, vásznak és kalapok özönben körünkből tovaszállnak, a zsebből a zsebóra elbiceg tik-takolva, nyakkendők, övek, szíjak, szalagok elkígyóznak, tekenők elmerülnek, jegygyűrűk elgördülnek, iszkolnak a nadrágok, az ajtón kirepülnek a falakról a képek. Zongorák és darálók versengve tovalépnek, a hordók kigurulnak, neki a hegyi útnak, rohannak, mint sípszóra, tanyákra, udvarokba; mint héjavijjogásra a csibék apró népe, mint száz, mint ezer éve, úgy fut szét, ami drága a trombita szavára a távoli vidékre, megy nagyapa bundája, anya vén varrógépe, kifordul a holmikból egy pipa s ő is indul; de aztán a bölcs tárgyak onnan is továbbállnak, aztán a válúk, ólak onnan is megindulnak, viszik a vén kútgémet, a boronát, ekéket, mindent, ami csúful elbitangol, elpusztul, mindent, amit az ember, a tébolyult agyonver. Ásd aranypénzed, tőkés a földbe régipénznek; tárd ki szíved, költő, és várd az új nemzedéket!