Medve

Csüggeszt és aggaszt, fejemet
szédíti ez a kikelet,
szemem nagy káprázásba kap,
hipnotizálja ez a nap,
víz-ízű szellő altatón
tengert hoz be az ablakon,
aludnék nappal-éjszaka,
de mégsem alszom el soha,
renyhe vagyok és izgatott,
mennék, de mégsem mozdulok,
magányra vágyom s börtönül
kerít e kő-magány körül.
Azt gondolom, az okosabb,
aki most alszik, mint a vad,
ki az idő gyalázatát
medve gyanánt heveri át.
Ha testem erdő: közepén,
az erek meleg szövevény
bozótosának enyhhelyén
szívem a vad, a szökevény.
Űzték, aludni menekül,
s vele a szem, a száj, a fül,
átaludni, ami jő,
mert mi jő, micsoda idő!
Csípősen száll az ibolya
szaga, akár a vér szaga,
adja lehét a föld, a rét,
akár a seb, a vér szeszét,
bűzlik az árok édesen
s langyosan, mint a holttetem.
Vért, vért, vért és vért érezek,
mint kinek orra vérezett
s fordul bárhova, véren át
áramlik bele a világ!
Magamban hordom a halált,
mint próféta az Úr szavát,
egy rettenetes jóslatot,
hogy mit hoznak a holnapok.
Szétkiálthatnám – hasztalan!
halált harsogna csak szavam,
jobb eltemetnem hát magam,
hogy ne lehessen az se vád,
a tehetetlen tanuság,
hogy látva-láttalak, világ!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]