Medve

Csüggeszt és aggaszt, fejemet szédíti ez a kikelet, szemem nagy káprázásba kap, hipnotizálja ez a nap, víz-ízű szellő altatón tengert hoz be az ablakon, aludnék nappal-éjszaka, de mégsem alszom el soha, renyhe vagyok és izgatott, mennék, de mégsem mozdulok, magányra vágyom s börtönül kerít e kő-magány körül. Azt gondolom, az okosabb, aki most alszik, mint a vad, ki az idő gyalázatát medve gyanánt heveri át. Ha testem erdő: közepén, az erek meleg szövevény bozótosának enyhhelyén szívem a vad, a szökevény. Űzték, aludni menekül, s vele a szem, a száj, a fül, átaludni, ami jő, mert mi jő, micsoda idő! Csípősen száll az ibolya szaga, akár a vér szaga, adja lehét a föld, a rét, akár a seb, a vér szeszét, bűzlik az árok édesen s langyosan, mint a holttetem. Vért, vért, vért és vért érezek, mint kinek orra vérezett s fordul bárhova, véren át áramlik bele a világ! Magamban hordom a halált, mint próféta az Úr szavát, egy rettenetes jóslatot, hogy mit hoznak a holnapok. Szétkiálthatnám – hasztalan! halált harsogna csak szavam, jobb eltemetnem hát magam, hogy ne lehessen az se vád, a tehetetlen tanuság, hogy látva-láttalak, világ!