A tájban…
A tájban bennerejtezik a bánat, |
mint az eszme a márvány tömegében, |
amelyet Michelangelo merészen |
kifürkészett és kivésett magának. |
|
Nézem és mérem s bontanám a fáradt |
tájat, a fákat, a szittyóst a réten: |
sejlik, mi bennük elrejtetett nékem, |
az üzenet s hogy még mi munka várhat. |
|
Anyaggá válik lassan szép világom; |
szemmel és szívvel aminek örültem; |
mint szobor-terhes követ bontom, vágom |
|
és vágyom minden fölöset körültem |
lerontani, mert nyugodtan-derülten |
az él nekem, ami átment egy halálon! |
|
|
|