Lehet még…
| Lehet még költő, aki – bárhogy üsse |
| kintről és bentről ami ütni tud – |
| összezárt foggal, mint eb a megűzte |
| vadat, úgy tartja a csöndet, a bút? |
|
| S aki – mert neki a némán a tűzbe |
| nyúló hős útja a példa s az út – |
| nem jajdul akkor sem, ha épp e büszke |
| csönddel lesz sorsa harsogón hazúg? |
|
| Hát ne legyek. Hát álljak így merően, |
| csak te légy velem e hazudó csöndben |
| és életemben, oly odaillően, |
|
| mint testemben a szív, csak te vigyázzad, |
| mint ittbenn ez a hű és meleg állat, |
| fölöttem-alattam nagy éjszakámat. |
|
|
A tájban…
| A tájban bennerejtezik a bánat, |
| mint az eszme a márvány tömegében, |
| amelyet Michelangelo merészen |
| kifürkészett és kivésett magának. |
|
| Nézem és mérem s bontanám a fáradt |
| tájat, a fákat, a szittyóst a réten: |
| sejlik, mi bennük elrejtetett nékem, |
| az üzenet s hogy még mi munka várhat. |
|
| Anyaggá válik lassan szép világom; |
| szemmel és szívvel aminek örültem; |
| mint szobor-terhes követ bontom, vágom |
|
| és vágyom minden fölöset körültem |
| lerontani, mert nyugodtan-derülten |
| az él nekem, ami átment egy halálon! |
|
|
Újító halál
| Én belém haltál, halott. Hordalak, |
| az anyaföldnél jobban őrzelek |
|
| és bontalak. Jól harcoltunk, reám |
| bízva dőlhettél hát a harc után. |
|
| Mint szerelmes szerelmesébe, mint |
| tanító abba, akit jóra int, |
|
| úgy oldódsz át, hogy nem vagy. Egy éve már |
| ront úgy, hogy újra teremt a halál. |
|
| Mint sírodon a fűszál, ütközik |
| bennem, mi benned jobb volt, emberibb. |
|
| Múlok, öregszem; te ifjan tovább |
| így újulsz, harcolsz még egy sorson át. |
|
| Bocsásd meg, hogyha belepusztulok. |
| Talán majd én is megbocsáthatok. |
|
|
Medve
| Csüggeszt és aggaszt, fejemet |
| szemem nagy káprázásba kap, |
| tengert hoz be az ablakon, |
| de mégsem alszom el soha, |
| renyhe vagyok és izgatott, |
| mennék, de mégsem mozdulok, |
| magányra vágyom s börtönül |
| Azt gondolom, az okosabb, |
| aki most alszik, mint a vad, |
| szívem a vad, a szökevény. |
| s vele a szem, a száj, a fül, |
| adja lehét a föld, a rét, |
| akár a seb, a vér szeszét, |
| s langyosan, mint a holttetem. |
| Vért, vért, vért és vért érezek, |
| s fordul bárhova, véren át |
| Magamban hordom a halált, |
| mint próféta az Úr szavát, |
| hogy mit hoznak a holnapok. |
| Szétkiálthatnám – hasztalan! |
| halált harsogna csak szavam, |
| jobb eltemetnem hát magam, |
| hogy ne lehessen az se vád, |
| hogy látva-láttalak, világ! |
|
Kipróbáltátok magatok…
| már énbennem is, magyarok, |
|
| dalát, ott ültem köztetek, |
|
| s jaját, hogy is volt egykoron, |
| ültem csak, beintett rokon, |
|
| s hogy milyen mélyre estetek, |
| s van-e itt mit keresnetek, |
|
| mert bánat, szégyen be sok ért |
| s a nagy visítást a honért, |
|
| hogy medve esz, meg farkas esz |
| s hogy pajtikám, de így van ez, |
|
| s rá a hajnali tyu-tyu-tyút, |
| hogy feledjük a szomorút, |
|
| mert minek is, ha nincs remény, |
| ültem az asztal szögletén, |
|
| s hogy átok ez fejünk felett, |
| de most már halkan fölkelek, |
|
| gyermek voltam, nőttem, növök, |
| vagyok egy kicsit ősötök, |
|
| próbálja szívem hallgatag |
|
| mikor egy népnek szíve egy |
| mellben dobog: ki menti meg, |
|
| és a talp alatt a fagyott |
|
| mint a holt apák csontjai, |
| és vigasz azt is hallani. |
|
|
Isten forró agyában
| Isten szép ötletei s gondjai: |
| összezilálva tolongtunk (mint álom |
| vagy láz képei, némák szólani) |
| e forró agyban, a bomló világon. |
|
| Fájtunk s nyüzsögtünk… fent, rajtunk kivül |
| útra-szabadult ráncokként vonultak |
| a felhők, égi rosszallás-jelül, |
| homlokára a nyüglődő nagyúrnak. |
|
| Bámult valaha iszonyúbb jövő |
| elé ez a szörny koponya, két kancsal |
| szemével: a jég holddal, a láng nappal? |
|
| Ki mondja, hogy nem volt őrült e fő? |
| Ez ölni nógatta, az meghajolni, |
| ez kézen járni, az kukorékolni… |
|
|
Hídi vásár
| Hol a vásár, ott a vásár, |
|
| az a síp, dob, hangzagyvarék, |
|
| jön egy lovas pejlovastól. |
|
| jön a csorda, jön a pásztor. |
|
| A föld alól, mint a lélek, |
| mint a szöcske, ürge féreg, |
|
| mint a hangya, a tavaszi, |
|
| Mint a király háznépével, |
| jön egy hajdú húsz ökrével. |
|
| Villan a felhőnyi porból, |
| kimennydörög a szíj-ostor. |
|
| Mint az árvíz, mint megéledt |
|
| Jön a gyerek, jön a bogrács, |
|
| Jön a kémény, ládd-a, füstöl, |
| jön az udvar mindenestől. |
|
| A kocsisor, mint a zsineg |
|
| Mennyi utca, lenge térség, |
| futó állat, tarka népség. |
|
| Ni egy kabar egy ugorral, |
|
| Ilyen néppel, ilyen fórum |
|
| Ni egy cserkesz, ni egy tatár, |
| egyik tikász, másik csiszár. |
|
| kereng egyre, mint a kerék. |
|
| Láthatja kend, hogy vasuti. |
|
| görög, török, örmény, zsidó. |
|
| Haj magyar sors, szétszakító |
|
| Az a glóbus! itt van, itt jár – |
| Igyál, magyar, szebb lesz mindjár. |
|
| nézd így jár keser levében. |
|
| Szennyben, szagban, jajban, zajban, |
| így forgat egyre vakabban. |
|
| Pokol ez, de édes, mint a |
|
| Ebben élünk, ebben főlünk, |
| a napisten főz fölöttünk. |
|
|
Közelgő háború
| Nem ugrik meg az ágy még, |
| De lassan már mozgolódnak. |
|
| kilincsnek szárnycsapása, |
| s mint ősszel a madárhad, |
| nyakkendők, övek, szíjak, |
|
| mint száz, mint ezer éve, |
| tárd ki szíved, költő, és |
|
|
Középszer
| Harmincnyolc év. Már Berzsenyi korát, |
| dühét és súlyát hordom tagjaimban. |
| Kívül és belül lomha július van. |
| Így tiprom itt a szőllőút porát. |
|
| Nézem a tőkék csecsesült sorát; |
| boldog lehetnék s egyre morcosabban |
| zihálok és zsörtölődök magamban |
| s viszem magam a csúcs felé tovább. |
|
| Hát ott a völgy, a sík… Hol kis családom |
| s a béke csipog, mint madár az ágon |
| rejtezve, amíg rejtezni lehet – |
|
| Egy kis halom, egy kis falu, egy kis nép – |
| kölöncök, indák, horgak: gyökerek! |
| Az Atyaisten sem ment már ki innét! |
|
|
Kamasz
| Rohant a vonat, csupa vágy volt |
| a szívem; lent a kerekek, |
| falta, marta az engedelmes, |
| de ki nem elégülő távolt, |
| akár egy őrjöngő szerelmes. |
|
| Teperte, lökte szét a fürge |
| s vitt a gépkocsi föl a csúcsra, |
| akár egy boldog randevúra. |
|
| Hegyre föl, síkra le, sikoltó |
| tárta a legszebb kart és keblet; |
| nem ismertem soha olyan jó, |
| olyan jól feloldó szerelmet. |
|
| És végre Berlin, végre Páris! |
| S jött Moszkva, Róma! – s mind kevés |
| volt, mind meddő szeretkezés! |
| Csak nagyobb tűztől hevülőn |
| keltem új ölelésre máris, |
| kevés volt minden szeretőm. |
|
| A távolságot, azt akartam |
| megropogtatni én, a próbát- |
| ezt a bolygót, itt és amott |
| a holdat, Vénuszt, a karajban |
|
| Nem voltam én keresztény! Nékem |
| nő volt az isten is maga, |
| és szüljön aztán újra szépen, |
| ha már a halálom kívánja!… |
|
|
Csúcson
| Mentünk a hegyre hajnal óta már |
| a nyaktörő vadászösvényeken; |
| őz-leshelyeket láttunk, őzeket, |
| aztán egyszerre, ahogyan az úszó |
| a vízből felmerül a levegőre: |
| a lombos erdők mind alattunk zúgtak; |
| elértük hamar a törpefenyők |
| s zergék világát; aztán elmaradt |
| minden erdő s a legtörpébb bokor; |
| társunk csupán a szél volt már s a nap, |
| mikor felértünk végül a tetőre |
| s leheveredtünk ketten a szobányi |
| szögleten, melyet az utolsó szikla |
| fekete karja tenyérként lökött |
| a felhők fölé a szeplőtlen űrbe; |
| ettünk, aludtunk, aztán hasoncsúszva |
| ki-kimásztunk a szikla pereméig; |
| néztük a hegy-hónaljakba rakott |
| falvak fészkein a kis tojásokat |
| s köröttük egy-egy lusta repülőgép |
| vércse-keringéseit és alattunk |
| (hol aznap indult meg a háború), |
| a kék mélyben, zöld moszatok között, |
| egy vonat lassú siklómozdulását – |
| míg el nem szomorodtam én… soha |
| nyomasztóbb nem volt még féreg-szívemnek, |
| hogy fogoly vagyok, lent e törpeségé |
| és itt e kietlen, rideg erőké; |
| nem volt pirítóbb még az öncsalás, hogy |
| van menekvés, külön szabadulás… |
| Meg is kezdtük a mászást lefelé. |
|
Civódók
| Hát öljetek csak vidoran, |
| ha kedvetek már ölni van. |
| Iszonyodtam, megnyugszom immár, |
|
| Ráncolhatod rám homlokod, |
| nem imponálsz már, jó halott, |
| nem vagy se jobb nálam, se hősebb, |
|
| Szerény vagyok, nem kérkedek, |
| ha megsiratlak, féltelek, |
|
| Civódik itt a nagy család. |
| minden halott; anyának hívjuk |
|
| Hallom fölöttem suttogását: |
| fölveszlek, csak ne félj. |
|
|
Nem gépkocsi
| Nem gépkocsi, csak egy kicsi |
| fakó szekér, parasztkocsi |
| por se kél a kerék mögött. |
|
| Mondanám is, ahogy máskor, |
| de nem szólok, de csak nézek, |
|
| milyen verseny a világban! |
| Füstölt a föld, megforrt az ég, |
| kavarja, mint kanál, a Gép. |
|
| mind a nemzet összetódul, |
| szétáramlik hátán-hegyén, |
| akár Dzsingiszkán idején. |
|
| Kígyózik és marja egymást, |
| készít egy új népvándorlást, |
| fut fegyverrel, halni készen, |
|
| Válts te kocsis még lassúbbra, |
| ne bánd azt se, ha megállnak, |
|
| Ha farkuk jár csak légy-űzni, |
| hallgassuk az idő szavát. |
|
| amit száz év mulva fujna. |
|
| Mit ezer év mulva fütyül, |
| s elfütyül most előlegül, |
| vigaszul annak, ki tűr még. |
| Most fizet nekem a hűség. |
|
| Barna a fény még hajamban |
| s azt hihetem, rég meghaltam, |
| olyan csendes, tiszta minden. |
| A jövő is mult a szívben. |
|
| szapora szó, jó vacsora – |
|
| Ha kérdezik, mi lesz holnap, |
| legyen erőm, mosolyogjak. |
| Oly szörnyű lesz, nem is állja, |
| ki már most meg nem bocsájtja. |
|
|
Falu az éjben
| Recsegett, reccsent és lehullt |
| újra egy óra a toronyból. |
| Ürült a jövő, nőtt a mult. |
|
| az éjen, egymást támogatva, |
|
| Kilencszáznegyven? Ment, szaladt, |
| folyt az idő, akár Tamerlán |
|
| mint Dózsa zászlói között! |
| Csuklott a torony fent a szélben, |
|
| Háború folyt. Egy ósdi híd |
| karfáján ültem én hazámban. |
| Ki hogy tud, úgy tanúskodik. |
|
| Ez volt az éj, a várt, a félt, |
| Szűkölt a szív, de csak remélt. |
|
| Nagy harmonika-szó szakadt, |
| mintha gyomrára hágtak volna |
| a lágyan elnyúlt falunak. |
|
| Vén talpát kapkodva rohant, |
| döngött a történet fölöttünk, |
| lapultunk, sürögtünk alant. |
|
| sose volt ennyi terhes asszony, |
| sose volt ennyi csecsemő. |
|
| Mint jó fa, ha érzi, vadult |
| tavasz tör rá és szinte roskad |
| a virágtól (mely majd lehull), |
|
| méz-illattal, nász-zümmögéssel, |
| meleggel, ahogy rámhajolt. |
|
| A fajta bírta még. Rekedt |
| dal szállt s megint párok futottak, |
| cincogva, mint az egerek. |
|
|
Folyók, fjordok, kis falvak…
| Mi volt Waterloo, Wagram, Mohi, míg |
| jajjal, ezer halállal teletöltve |
| nevük, az addig üres és szelíd |
| nem röppent, dörrent szét a fellegekbe? |
| Mit tudtunk még egy hava is, ti enyhe |
| folyók, fjordok, kis falvak, rólatok? |
| Beh jobb lett volna – volna? – beh jobb lenne! |
|
| Így tágul a föld. Új mezők, hegyek |
| rögzülnek újra a gyermek-agyakba. |
| A földrajztanár pálcája helyett |
| a térképet az ágyúcső kutatja |
| s bár eltünteti, amit megmutatna, |
| az áll ragyogón, az a buta rom! |
| Az lesz mérföldkő örökegy utadra |
|
| óh emberiség?… – Ki bizakodón |
| mentem veled, az útmentére állok. |
| De állhatok-e? S nem sodrott hajón |
| állok-e, míg az ár ellen kiáltok? |
| Lenne örök bár szellem-szolgaságod, |
| fajom, mit rád rótt irígy istened, |
| ha bűnt és bűnt fiadzik csak tudásod! |
|
| Hallgass, Petsamo, öböl, szűzi hegy |
| s ti rejtező völgyek, tanyák: sedáni |
| koncra lapulva leskelő ebek! |
| s ti kis szigetek, hol a halál száll ki |
| felfedezőként korszakot csinálni |
| s ti mind, nagy hírre kárhozott helyek, |
| pusztulás gazdag, új Amerikái – |
|
| Töltsétek be a sorsot! Gyúljatok |
| új csillagokká s megseregesülve |
| necsak históriát rajzoljatok: |
| új geometriát is dúlt egünkre. |
| Véres-fényes foltoddal fölmerülve, |
| Petsamo, új rend kezdőpontja légy! |
| Magasba nézzen egykor, földerülve |
|
|
Óda egy krumpliföldhöz
| Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer |
| burgonyabokor ül, feszeng, figyel; |
| az útig el és föl a házfalig |
| százezer kotlós költi fiait. |
|
| Micsoda rend és milyen buzgalom, |
| milyen nyugalom a tojásokon |
| és bizalom az ólban s a magas |
| udvarban s benned, égi szép kakas! |
|
| Repülő zúg, nem rebben egy se fel, |
| a kutya is csak félfüllel jelel. |
| Fickándozik az ember úntalan, |
| de megkomolyszik, kinek dolga van. |
|
| De bátor az, csak zümmög bútalan, |
| kinek kezében biztos munka van. |
| Mint testén át a fű, víz, édesen |
| áramlik rajta békés értelem. |
|
| Munkál a disznó, hízik, úgy serény, |
| munkál a dombon buzgón a tehén. |
| Mint magzatok, már meg-megmozdulók, |
| serénykednek a földben a gumók. |
|
| Munkál, mert tiszta és nyugodt az ég; |
| minden bokor egy fia-takarék; |
| nem pénz a pénzt, nem gyilkos gyilkosát, |
| az élet szüli százszor meg magát. |
|
| Vagy vedd úgy, hogy vad izzással tele |
| a láng napon, mint bomba fészke, de |
| – midőn az ember ráteszi kezét – |
| bár minden bomba így robbanna szét. |
|
| Vagy mindegyik az ember mostoha |
| sorsán töprengő tudós-koponya; |
| kisüt mindegyik valamit, tudom, |
| halkan lépdelek köztük az uton. |
|
| Rángjon a tenger gyors púpjaival, |
| engem te ringass, lágyhabú talaj. |
| Ezernyi kislány ülne így, ha itt |
| ülne le éppen kötni egy kicsit. |
|
| Fénylik, lobog a mulandó levél, |
| azért lobog, mert nem sokáig él. |
| Munkálok én is, a szavak alatt |
| magától érik gond és gondolat. |
|
| Dagadó öklök: elhullt, elfeledt |
| ősök öklei, emelkedjetek, |
| példázzatok, mit markolna ma még, |
| mivel fizet, ha föltámad a nép. |
|
| Így forr a föld, ó milljó buborék! |
| A mi erőnk így adná ki hevét. |
| A mi tűzünk ily vésszel törne ki, |
| rajtatok, isten kis kráterei! |
|
| Folyik az élet, az én földem ez. |
| Az erdőben a déli csend neszez. |
| Kilép gyanútlan, elszalad az őz, |
| de visszanéz, mint régi ismerős. |
|
|
Férj, feleség…
| Férj, feleség nagy fűrészt rángat, |
| lovagok így párbajoznának. |
|
| Bevág a férfi – hátradől, de |
| lendül is a kis nő előre. |
|
| Nincs pissze se köztük haragnak, |
| deresén csak az ágfa jajgat. |
|
| Szisszen ahogy lehull a mélybe |
| a feje, válla, törzse, térde. |
|
| Megy fönt a munka küzdve-kérve |
| a szerelem friss ütemére. |
|
| S bár a fa-halmot csecsemőknek, |
| látom a kis párt ős-szülőknek. |
|
| Vívás és harc, halál a munka |
| s lám a világot szüli újra. |
|
| Oh, hogyha mint ők, párba állva, |
| a nemzet is mind így csatázna. |
|
| Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel, |
| noha vasból van, noha fegyver. |
|
|
Ábrándom az volt…
| Ábrándom az volt ma nekem, |
| ha túl leszek az ötvenen, |
| bujdoklás lesz a kenyerem. |
|
| Vénen és vaksin, kopaszon |
| vén ebként szívem odavon, |
| hol lelkemmel ma is lakom. |
|
| csavargok vén tanyák körül, |
| szimatol szívem, megörül, |
| egy alom szalma csak kerül. |
|
| Kerül kenyér, morzsás, kemény, |
| langy leves a tál fenekén, |
| a konyha kopott küszöbén, |
|
| Lesz köztük is, ki könnyei |
| fényével mer csak kérdeni; |
|
| De mikor már senki se szól, |
| ott lesz a kút, a boglya, ól, |
| egy fél torony a domb alól. |
|
| Látom a magtárt, kocsiszínt, |
| a szérűt és műhelyt megint, |
| ott lesz nagyapám juha mind, |
| az ökrök is hű pár szerint. |
|
| s a vén, ki annyit se remél, |
| szívemben csöndes szót cserél |
| s helyet cserél, ahogy beszél. |
|
| Megszűnik, elszáll jeltelen |
| nem lesz utam, hitem, nevem. |
|
| Értem már most is, amit ott |
| a könnyült szív érteni fog, |
| azt lükteti, szabad vagyok. |
|
| Mert nem lesz ország, sem haza, |
| csupán a fák panasz-szava, |
|
| Honnan tudom? azt is tudom, |
| kántálva hogyan búcsuzom, |
| s eltűnök, mint porban a nyom. |
|
| Könnyebbül bennem a teher, |
| ahogy a tenger táj, amely |
| kilökött, némán visszanyel, |
| már nem törődve semmivel. |
|
|
Betyártanya
| Gyepen ülök, füst megy kéken |
|
| Száll a levél, csönög, pönög, |
| átlátni már a fák között, |
|
| Mennyi kapu, ajtó, ablak, |
| nem akarom, hogy kijussak, |
| – hogy a túlsó végét lássam! |
|
| Tágul az út jobbra-balra. |
| Szűkül a kör napról-napra. |
| Kicsi, kisebb ez az erdő; |
| de még kisebb az esztendő! |
|
| Mint kiről a tetőt rántják, |
| nézem a nyár pusztulását, |
|
| Morog ott kinn három ember: |
| kezdi dolgát a szeptember, |
| várja sorát morcos kedvvel, |
|
| Moccan a szív, moccan, mintha |
| hajdan madáré volt volna, |
| de csak forog, de csak búna |
|
|
Amit vártunk
| Már magunk is pihegve vártuk, |
| villanjanak meg már az ágyúk! |
| Hasadjon ketté a magasság, |
| mutassa meg iszonyú arcát |
| az isten vagy az ördög: Ő, |
| ki lészen értünk eljövő! – |
| Mi a borzadók, tiszta szívvel |
| kívántuk: öljön már az ember! |
| A vágy előtt, mit úgy se titkolt, |
| mire várt még a tett előtt? |
|
Hóseás
| Szép a vesztett ügyet ápolni; hidegül |
| De bent a hűség, mint fészekben ül, |
|
| Már semmi se gond, se bú; meghalt a győzelem; |
| el nem árulhatón: mivel seregtelen, |
|
| Kényemre már enyém jövendőnk. Figyelem, |
| Kezes megint, szelíd, nevelhetem, |
|
| Vívódásban telik napom és éjjelem, |
| Valahol az isten dolga lehet ilyen. |
|
|
Csörren a kés…
| a kis nőnek nincs étvágya. |
|
| bágyadt arcán derű támad. |
| „Egy kis ropogós cseresznyét” – |
| mondja végre – „azt megennék”. |
|
| Csak olyan, mintha lány volna, |
| de csak irul-pirul benne. |
| Egy kis paprikát is enne. |
|
| Uborkát enne, de nyersen – |
| de elhallgat, de megretten, |
| szólna is, nem is valamit, |
| de csak tovább pironkodik. |
|
|
Részegség
| Mint spongya vízzel, elme gonddal, |
| s kapatosodom, mintha borral |
| töltözködném jó gondűzővel. |
|
| S feledem a bút, ezt is, azt is |
| s ha nem feledhetem, legyintek. |
| Iszom az évet, ad vigaszt is. |
| Be bölcs, aki így itat minket. |
|
| Kudarcok, kínok marcangolnak? |
| Oh, adjatok egy korty napot csak |
| és újult szívvel ébredek föl. |
|
| Minden múlik. No, igyunk bátran. |
| Horkolnom így lesz jó a sárban |
| tökrészegen az életemtől! |
|
|
Tavasz elé, 1940
| A ködből kinyúló havas csúcsok, |
| mint egy veszteglő kikötő. |
| Ó, tél, tűnő tél, ömlik már, zuhog, |
| Lebegnek, szállnak a fehér csúcsok nagy |
| vitorlái: új út elé lobognak! |
| sós-édes habjain az illatoknak. |
|
| Mit küldesz újuló szemünk elé, |
| délszaki kaland, kikelet? |
| Próféta feje, vagy szörnyetegé |
| bukkan fel s zeng az ár felett? |
| Milyen próbára visztek az időbe |
| s visszahoztok-e újra kikötőbe |
| fehér hegyek, vagy ott veszünk örökre? |
|
| Rohanó bárkahad, szélverte: Föld |
| s ti útra szálló nemzetek, |
| egy év Grönlandja és Tűzföldje közt |
| hány marad meg közületek? |
| Hazám hajója, megrecsegtetett |
| pallódon állva, hajh, be féltve-óva |
| ahogy kiszállsz a baljós fordulóra! |
|
|
Áldozat
| Vedd példának őt. Hogyha vért |
| szomjaznak fenn az istenek: |
| nyujtsd némán föl nekik a magadét. |
|
| Megízlelik s betelnek véle tán! |
| Mert olyan a kor, mint midőn Wotán – |
| Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz |
| bitorolta még a Fiú helyét, |
| itta a bort és zabálta a húst. |
| Midőn tivornya-hely volt még az ég. |
|
| Barbár idő. De ilyenkor terem |
| Sárkányölőt a föld és Tűzlopót. |
| Barbár idők. De hősök s áldozók |
| ilyenkor győzhetnek a végzeten. |
|
| Ilyen volt ő is, aki most kimúlt. |
| Nem összeroppant, de fölmagasult. |
|
| Rom, rom és rom. S úgy érleli magát |
| rommá a ház, a város, a világ, |
| ahogy gyümölccsé érik a virág. |
|
| Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? |
| Elég e vér, hogy megkösse falad? |
| Szorong a szív; bár hajnalod hasad! |
|
| Népünk jövője? Szó, te semmi rongy! |
| Jaj, az beszél ma, aki nem felel, |
| és nemzetét ma az emeli fel, |
|
| Fölfelé futva példát így mutat, |
| ki jobbra-balra nem lel már utat. |
|
|
Háborús délután
| mint kifúlt ebé, ha megáll. |
| Csend van. De egy kis drótfonál: |
|
| csendből hány dörejt, hány halál- |
| jajt kapna ki és üvöltetne; |
| hány hírt, amely csak partravetve |
| eszmél: visong és rúgkapál! |
|
| De csend van, alig likgatott |
| egy vakkanással; terebélyben |
| áll ez a csend. S be jó, hogy ott |
|
| az égen is, mit gépnek néztem, |
| nem ember műve! – Szárnyait |
| lebbenti, sassá változik! |
|
|
Szabad halott
| Mind fönnebben, mint messze |
| harsognak örök mondandókat. |
|
| A test széthull, de rángnak |
| a holt nyelvek, mint lángok, |
| szentlélektűzként szállnak |
| kiált, zeng, ég, ropog a nemzet! |
|
| és szelíd szád milyen vad, |
| nagy mondat s fent kizengi |
| értelmét az ős küzdelemben! |
|
| S várj sorodra. Míg élsz itt, |
| ne bánd, hogy szód nem értik: |
| felelhetsz majd – halottan! |
| a szorgos csönd; és földob: |
| ott álld a harcot – mozdulatlan!) |
|
|
Szekszárd
|
A ház, ahogy hűdött fejét behúzza, |
| a kancsi ablakok, padlás-lyukak, |
| a csempe part, a nyáladzó patak, |
| a bamba kis híd, a mihaszna utca |
|
és körben a szeles, eszehíg puszta |
| és fönt a vízfejű domboldalak – |
| hát ezek küldték; ezeken haladt |
| sietős léptével az égi útra! |
|
|
És dicső fajtám, nemzetem, a hún! |
| Fönnen, hogy magas szavát lám lebírják, |
| bőgtek, diadalt így vettek e szittyák – |
|
Fekszik a halott büszke-szomorún: |
| lebeg alá még észvesztőbb homályba |
| a drága föld, amelyet elbocsáta. |
|
|
Szöcskeszó
| Mintha a vad hőség zenélne |
| zeng, zúg a szöcskeszó az égre, |
| szöcskegyász, szöcskevigalom. |
| Úgy zeng, cseng, forr a határ körbe |
| a nyári délben, mintha csak |
| fedő volna s már emelődne, |
| mert rögtön buggyan és kicsap! |
| Nem haragot forr az ég alja |
| törpe sáskanép búja, jajja |
| E tikkadt szík nem lázadást forr, |
| bár harsog, száj és nyelv ölég – |
| Egy lépéstől, egy botcsapástól |
| Nem harcra hevíti a tűz, mely |
| vénasszony jajjal, szopós dühvel |
|
Forgószél
| Megrántja, mint végvásznat széthasítja |
|
a szél a könnyű kék tavat, |
| felkapja, rögtön vissza is hajítja, |
|
| A szilva elhullt, már a körte sárgul, |
| Hideg sikongás lesz a muzsikából |
|
| Még vízreszállnánk, de a két vitorla |
|
tengerre vágyik, elvadult. |
| Lázong s megnő a táj, ahogy leszórja, |
|
| A dombon medve, égen óriás hal |
|
és medvék és halak megett |
| az első jel: csuklással, horkanással |
|
| Negyven leszek. Gyerünk. Nem értem én sem. |
|
De nem riaszt, de vállalom. |
| Követ leszek talán s kezed fehéren |
|
| Elválik egykor, ki miért akarta |
|
mindezt – s ha nem válik is el! |
| Tanultam így is: nem várok szavakra, |
|
| Gyors oszlopot gyúr a szél az avarból |
|
s futva a vízre rakja ki. |
| Felnyúlok én is tán, ha összemarkol, |
|
| Semmi felettem és semmi alattam. |
|
Mint a forgószél, ott a szél, |
| kerengek – merre? Csak te légy karomban; |
|
|
Talpak
| le s föl úgy cserélődtek, |
|
| csak ropták fürge táncuk. |
|
| és fröccsent csillagokkal. |
|
| dühével, míg csak köllött – |
| Csak döngés volt, zihálás. |
|
| Dőltünk, törettünk s vártunk |
| Csak talpat, talpat láttunk; |
|
|
Széchenyi
| Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős, |
| a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi |
|
a napot, mint fövő tojást |
| s a próbált lélek, érezve a sors szelét, |
|
fölnyúlik, mint a láng szakad |
| s a szakadó lelkű férfi, népe fölött |
|
(hogy összefogja még magát) |
| magához vonja mind a bajt, a szenvedést |
|
(mellyel kis nép is egy világ) –: |
| Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt |
|
a végtelent ölelve küzd – |
|
| nekünk, kiknek a számadás is ösmerős, |
| a düh könnycseppjén át a táj megfintorul, |
|
pisztoly-lyuk kél föl hold helyett |
| s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! – |
|
a jaj előtt, hogy „nem birom!” |
| zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt, |
| mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést |
|
(hisz hasztalan volt, hasztalan!), |
| hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej, |
|
szitok, üvöltés fojtsa el – |
|
| adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors |
| a szégyen és önmardosás vad elemeit, |
|
mint gőzt – munkára váltani! |
| hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett |
| még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan |
|
s szájunkon, az eltorzulón |
| kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!” |
|
s a bomló lélek, mint a láng |
| meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! – |
|
|
Bátrabb igazságokért!
| Óh, a ti igazságaitok! Az a sok |
|
döntő s föltétlen igazság! A súlyosok,
|
| a letiprók! – nem ők kellenek énnekem, |
| nem a fölényes, a veszélytelen, |
| eleve gyáva igazság, amely csak lesben áll |
| tankként kitörni vagy bunker gyanánt |
| inni pók-terében minél több friss halált |
| és első gondja: pusztítani! csak |
| aztán a győzelem (ha zsákmányt az is ad!) |
| Mert milyen az az igazság, mely úr |
| akar csak lenni, bárha zsarnokul? |
|
| Nekem a könnyen megtámadható |
| igazság kell; a mindent kihívó |
| és megvető, az ellenség elé a jó |
| előörs módjára kivágtató; |
| a büszke, régi s még büszkébben újra új, |
| mely hogy van s itt van, azzal bizonyul, |
| hogy zeng a táj és gépek és vasak |
| köpik dühük, hogy erő és anyag |
| és szolga gépként zörgő gondolat |
| és géprejáró fejű szolgahad |
| közt húsból, vérből máig megmaradt |
| egy ilyen lenge lény is – mit ha megtagad |
| a fél világ, csak annál igazabb! |
| Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz |
|
| ki egy igen-re mindig konokon |
| egy nemet ütő szivemtől tudom |
| és elhagyom, akit megnyugtatok, |
| és legigazabb épp abban vagyok, |
| mit e világ belőlem gyáván visszadob. |
|
|
Pihegő
| terülnék el megint az ágyon, |
| hol sűrű csönd hizlal – minek, |
| mért is futkosnék a világon? |
|
| magam is sok vagyok magamnak; |
| elejti, amit megragadhat. |
|
| Száj, váll, tag, nyak, derék |
| terjednék, mintha áradás dúl, |
| mely engem választott lakásul. |
|
| mert minden új emlék egy mázsa! |
| a mindenség ős lustasága. |
|
|
Betegen, ősszel
| fürtön, telő gyümölcsökön. |
| heverek, nézek a magasba – |
|
| Betegen fekszem, próbálgat a kín, |
| munkál a halál testem zárain; |
| feszít, csavar; a száj még mosolyog, |
| de enged a fog, meg-megcsikorog. |
| Mint bennetek, nők, az élet talál, |
| énbennem úgy lel cinkost a halál. |
|
| Csikorgok, hajlok, félek nyílani. |
| De matat, biztat bent is valami, |
| hogy fogoly voltam s jó lesz odaki |
| szűk partjaimon túláramlani, |
| szép áradásként el-szétnyúlani, |
| míg fel nem tűnnek isten ormai. |
|
|
|
Egy kis szél
| Fúhat a szél dombon, aljon, |
| nincs szélmalom, hogy forogjon; |
| nincs vitorlás, nincs vitorla. |
|
| Gépkocsi fut, mintha égne, |
| a szegény szél, a munkátlan, |
|
| Tele volna tettel, kedvvel, |
| de hisz a kutyának sem kell. |
| Megzavar egy felhő-nyájat, |
|
| ingujj sincs már lebegtetni. |
| ring egy szellő, egy kis árva. |
|
| Az ember már meg se látja |
| azt a régi kedves társat. |
| Mind a földön, földben kutat, |
| szenet, gázat, meg olajat. |
|
| Nem a hű társ, nem a régi, |
| új segítség kell már néki. |
| Árva kis szél, mire vágyol? |
| Huss, el is szállt már az ágról. |
|
| Ott iszkol a sövény mellett. |
| Minek zúgjak, mit dudoljak? |
| Költő se kell már maholnap. |
|
|
Fájdalom
| Diadallal, mint testes terhek |
| és – úgy, ahogy csak király ülhet – |
|
| két fájdalom közt megpihenve |
| ágyamban úgy ülök pihegve, |
| úgy nézem büszkén, mit is vittem, |
| mit hoztam neked eddig, isten. |
|
| S már kérdeném is: mire kellett, |
| mire használod, ha rendelted? |
| De fohászkodva, máris nyögve |
| új cipelésbe görbedek le. |
|
| Mert lestem kezed fürge dolgát, |
| azért bókoltatsz, mint rossz szolgát? |
| Mint muzulmánt, ki földön hajkál, |
| mint zsidót a siratófalnál? |
|
| És megint mintha trónon ülnék, |
| vagy ülvén paripán röpülnék, |
| úgy visz a kedved s úgy vet egyben |
| útfélre: újra cipekedjem. |
|
| Mint kamaszt rég a kaszálónál, |
| hajlongtatsz, mintha kasza volnál. |
| Törlöm az arcom: mennyi van még? |
| De megállnék már, de nyughatnék. |
|
|
Próba-halál
| Mint ahogy, ha közel az ellenség |
| s a tengeralattjáró elmerül, |
| elsüllyesztett engem a betegség |
| térről, tájról, emberek közül. |
| Kék-opálos tejszínű világban |
| úszom és kóstolgatom halálom; |
| álom felett, ébrenlét alatt lenn |
| lengek meleg, édes ős elemben. |
|
| Lélekzeni elmémmel, szívemmel |
| volna cső fel, itt a telefon. |
| De nem izgat az élet, az ember, |
| híreit félfüllel hallgatom. |
| Száll a gépén, küzd, előz! – Mit mível |
| az idővel, melyet végül is nyer? |
| Akkor megint idő-űzni futkos, |
| akkor meg a célja elől bujdos. |
|
| Nem felülről, alulról tekintve |
| vagy mulatság ember-forgatag. |
| Őseinket mosolyogva szinte |
| látom én, ahogy lenn nyugszanak: |
| mint mi a lány-térddel ékes ágak |
| alá, alánk ők úgy kandikálnak. |
| Áll az isten fönt zordan a vártán; |
| annál többet röhög lenn a sátán! |
|
| Próba-halál a szórakozásom, |
| találgatom, kinek is hiányzom, |
| ki mélázna el sírom előtt |
| s elhessentve az ijesztő képet, |
| vigyorodat arcomról, enyészet, |
| ki gondolja: épp csak lemerültem? |
| s feljöhetek másutt, más időkben! |
|
|
Máglya
| Betegen újra, nem ott, hova vágytam, |
| nem atyafian hazai határban: |
| székely hegyeken, palóc halmokon |
| – mert énnekem már minden táj rokon –, |
| nem otthon fekszem. Tető, emelet, |
| zsindelyek nyüzsgő tengere felett |
| heverek, szinte ringatódzom, hogyha |
| kinézek s fekszem újra szemlehúnyva: |
| mint hosszúszáru vízinövény ér föl |
| a füst is hozzám a lenti kéményből. |
|
| Tetők, kémények! Nem a párisi |
| kémények kecses faunsípjai! |
| A kéményen ott sor virágcserép áll, |
| a füst belőlük hajladozva úgy száll, |
| úgy nő az égre, mint a virág szára |
| valami indus varázsló szavára. |
| Hányszor bámultam olvasásba kábult |
| fővel ajtómból – ajtó: s égre tárult! – |
| míg a sok száron: e versenyre kelt |
| kert minden ágán csillag nem feselt. |
|
| De nem látok már csillagot, virágot |
| és soha többé olyan éjszakákat. |
| Fejét behúzva a tetők között |
| a kémény itt mind füstölgő üszök. |
| Gőzlő gerendák, dúcok: hevenyében |
| összehányt kövek kormos tetejében |
| a város felett és hazám felett |
| ropogó, izzó máglyán heverek. |
| Húnyom szemem és fordulok a falnak, |
| add meg, uram, hogy fiatalnak haljak. |
|
|
Újszülött
| Nem hall még, nem lát még, |
|
| szem, száj, ilyet hordott |
|
| Száz közt, százezer közt, |
|
|
Kapcsok
| A szenvedély, mely a mulandó izmot |
| vaspántként kapcsolta testünk köré, |
| hogy megízlelvén őrizzük a titkot: |
| egy pillanatra sorsunk istené, |
|
| a szenvedély majd elmúlik. A boldog |
| percek, az éj, a kéj már senkié. |
| Heverünk torzan, mint a páros szobrok, |
| ha tömbjüket az idő széttöré. |
|
| De jönnek majd új közös kapcsok, láncok, |
| megtartóbbak, mint minden karolás: |
| futnak arcomon, arcodon a ráncok |
|
| s majd fonalai őszülő hajaknak |
| tanítják, mi az összetartozás, |
| amelyet ketté Isten sem szakaszthat. |
|
|
Körülvettelek…
| féltve, becézve, nyugtalan, |
| ahogy a víz, a lég, a fák. |
|
| De nem nyugszik most sem a vágy, |
| hogy megláncol, hogy megfogan, |
| és szíved alatt társa van. |
|
| Átszállunk majd nyomtalanul |
| rajtad és benned; lekonyul |
| a szolgaságba szép fejed, |
|
| de mint ág, ha terhét veti, |
| megint a menny ég kell neki, |
| mert ami él, csak – átmenet! |
|
|
Az előbbi magyarázata
| Mint az a szép és tiszta gondolat, |
| amely a fában kezdődik virággal, |
| kezdődik már a virág bimbajával |
| s lesz illat, majd ahogy a patyolat |
|
| szirmok kis ingei lehullanak, |
| lesz pirulás, majd színe-íze által |
| lesz végül alma s küzd máris az ággal, |
| új útra vágyva lent a fa alatt: |
|
| bocsáss meg nékem, a vak akaratnak, |
| hogy így vándoroltam át én is rajtad, |
| így vándoroltunk, szép törzs, rajtad át, |
|
| én, kinek vére véreddel rügyet forr |
| és ő, a termés, ki óvó karodból |
| hogy igyekszik le, hogy gurulna tovább! |
|
|
Párban1
| Kitűnt a hold Szántód fölött |
| Ment le a nap Tihany mögött. |
| Messziről hosszan összenéztek. |
|
| Némán így tűnt föl hajdanán |
| Jézus halovány fehér képe; |
| így nézett szeme a pogány |
| krisztusnak, Plátónak szemébe. |
|
| így néz össze jövőm és multam, |
| hogy se jövő, se mult időt |
| nem sajnálni már megtanultam. |
|
| farkasszemet a régi renddel, |
| míg lent az ember-tájakon |
| dal és jaj árad, mint a tenger. |
|
| Így tekint össze bennem a |
| kétféle emberség: lobogva |
| s a bólongó tolnai szolga. |
|
| Így néz a legyűrt nyers erő |
| lány a juházó oroszlánra. |
|
| Keresve s taszítva megint |
| kedvesem s egymást várva-vártan |
| tündöklő szívünk így tekint |
| egymásra sorsunk magasában. |
|
| Mint mérleg két tányérja száll, |
| mint kerekes kút páros vödre, |
| szolgálják egymást, küzdve bár, |
| a jó szeretők mindörökre. |
|
|
Csillagok
| Augusztus újra földön-égen. |
|
Mérges méhek a csillagok. |
| Mint rég méhesünk kas-körében |
|
félve ülök, nem mozdulok. |
|
| Ülök Tihany hegytetejében. |
|
Ne szúrjatok meg, zúgjatok |
| fejem körül mézes zenében, |
|
szálljatok szép hold-kasotok |
|
| körül ti mind, szűz messzeségben |
|
tündöklő-nyüzsgő rovarok, |
| lelkemet széttépők serényen, |
|
ha majd a testem sírba rogy! |
|
|
Megmentett élet
| lehúnyva s megtágulva, mint |
| a nap midőn küszködve föltör. |
|
| Gyermek szűz szeme, aki épp |
| feléri az asztalt s úgy néz be, |
| mint poklából végre az égbe; |
| mint néz minden új nemzedék. |
|
|
A betegség értelméről
| Az én betegségem, hogy még itt vagyok |
| s hogy soha már nem is szabadulhatok. |
| Hogy magasan, de csak olykép magasan, |
| mint ki magasítva szégyenfára van, |
| hallanom és látnom ím mindeneket, |
| de tennem jottányi nem engedtetett; |
| hogy amire nézek, feddőn visszanéz, |
| úgy löki értelmét belém, mint a kés, |
| hogy bárhová nézek, vádló válaszát |
| szíjként vágja végig rajtam a világ. |
|
| Mit váltok meg én így? Az apró jajok |
| szisszeivel egy kis keresztfán vagyok. |
| A világ bűnéből ily óvatosan |
| nem oldok ki mást én, csupán önmagam: |
| amíg én jajongok, hallgat kint a vád; |
| jajjal verem vissza a világ jaját. |
| Úrhatnám szolgák és szolgai urak |
| fölött csak magamnak vagyok áldozat. |
| De nem hallgat, de nem alkuszik az ég. |
| Ilyen sovány bárány neki nem elég! |
|
| Fut és bú a lélek; jajom is talán |
| csak hívó kiáltás a futó után. |
| De bármitől futsz is, de lelkem ne úgy, |
| ne arra fuss, merre visz ma minden út! |
| Légy te büszke, lökd el mind e téveteg |
| vajákosokat és eretnekeket, |
| kik a gyónás titkát mernék csalni ki |
| és mernék istenként megbocsátani, |
| hirdetvén: magának szenved, aki él |
| s még a halál is csak torzult célú kéj! |
|
| Te merészen, szemközt merj szenvedni. Valld: |
| volt, ki attól élt, hogy más helyébe halt. |
| Valld: ki csak magáért szenved és jaját |
| úgy csörgeti, mint a fösvény aranyát, |
| legtöbbet magából dőrén az pazarl. |
| Szenvedj te, míg szenved a világ s akarj |
| még több szenvedést és valld, hogy a halál, |
| az is átváltozás és nem akadály, |
| akár a mesében, hol boldog király |
| az lesz, aki próbát legtöbbet kiáll. |
|
|
(Amit még meg kellene írni:
|
| Old és könnyít a te könnyed is talán |
| a világra vetett penitencián, |
| mert nincs hasztalan kín, számadás ha lesz; |
| vállald a szégyenfát, úgy lehet kereszt. |
| Szenvedj, így zsarold meg jajjal Őt, aki |
| néped szenvedését ím eltűrheti. |
| Mert a világ másképp tiéd nem lehet, |
| csak a terhével: ha épp azt viseled. |
| Ha van, aki büntet, mutasd meg neki, |
| van ki a büntetést daccal fölveszi. |
| Valld: ki megfut isten korbácsa elül, |
| az is isten színe elől menekül. |
| Midőn minden hallgat, midőn csak a gép |
| veti föl az égre láng- s üvegszemét, |
| finom idegzettel, mint minden paraszt, |
| fújd az évek óta elrekedt panaszt. |
| Mint kutya a holdat, azt a hideget |
| úgy kérd, akit kérsz, tán az sem siketebb. |
| Hallanak-e, vagy sem, többet azt se kérdd, |
| úgy szép az áldozat, hogyha: semmiért! |
| Nyujtsd hittelen szíved azon üresen: |
| „többi a te dolgod, édes istenem!”) |
|
|
Kórházban, hajnal előtt
| Mit hoz a holnap, mit hoz |
| A végzet – csüngő szikla – |
|
| Bújnék a súly, a szem s fog |
| De az pusztul itt épp el, |
|
| Nincs halál, mondom, mert a |
| ha karral, kézzel küzd már |
|
|
Csak ne kelljen halálba menni
| Csak ne kelljen halálba menni, |
| mi minden tudnál még itt lenni; |
| hogy adnád alább fokról-fokra, |
| kapásnak lenned is jó volna; |
| te gróf, ki oly grófnak születtél, |
| lakáj lennél ten személyednél, |
| gyűrűket, karórát leraknál, |
| kocsisként lovakat vakarnál. |
| Csak a koporsót rád ne csukják, |
| hogy gyűrnéd zsellér ingnek ujját, |
| te püspök! S te főhivatalnok, |
| hogy köpnéd lapátra a markod! |
| Hova tünnek a holtak innét? |
| Ökröt vezetnél, csak hogy itt légy; |
| nem egy évet, de többet száznál |
| kutyapecérként elszolgálnál, |
| öreg csiszárként sáros éjen |
| utaznál vásáros szekéren, |
| vagy lépnél még lentebb is annál, |
| segédnek téglát adogatnál, |
| vagy kint a jeges udvarsarkon |
| belet mosnál, mint koldusasszony, |
| mert beállnál bár vénasszonynak, |
| mennél négernek, eszkimónak, |
| bár törpének vagy bolondnak már |
| elmennél, csak hogy megmaradjál. |
| Nem bánva emberi formádat, |
| beállnál énekes madárnak. |
| Elmennél fürjnek is, hollónak, |
| tigrisnek, csikasznak, vak lónak, |
| akár pondrónak… rózsafának! |
| rózsavirágnak és fűszálnak, |
| s amiből ők tolulnak, jőnek, |
| mezőnek, lucskos puszta földnek. |
|
Száz év mulva
| Nagyra lesz, ki száz év mulva élhet. |
| Fent, fölöttünk, mint új kőfalon |
| lépdel büszkén, mert hogy újra kész lett |
| egy évezred, micsoda torony! |
| Le- s lehajlik majd a szakadékba, |
| a homályba, hol – ahogy szokott – |
| cserép csillan, máll kiszakadt véka, |
| ázott újság nyúlfüle mozog |
| s műveink és terveink s a szobrok |
| s csontjaink s a zászlók, zászlaink! |
| Hetyke lesz, mint ki várat hódított; |
| néz le ránk s le is néz egy kicsinyt. |
| Így lesz, pajtás, ismerős a gőgöd |
| s rá a szégyen és a szédület, |
| mert esőz közben, mint ránk esőzött |
| pernye és por s nő az épület. |
| Véled is nő s mint ágaskodó ló |
| téged is a mélybe vet csunyán |
| s pillér lesz csak hős tornyod, utolsó |
| hídpillér csak száz meg száz után. |
| Be sem látod, annyadik pillérje |
| egy nagy hídnak, mely a völgy felett |
| csonkán ível mégis a mélységre – |
| ott előtte még a meredek. |
| Csak hatalmas lépő láb, fehérlő |
| lábszár lesz szemedben a torony: |
| isten lépdel a végtelenségből |
| s halad tovább új és új koron. |
| A bokájáig kavargó porban |
| látod majd – velünk fogsz szállani – |
| hogy törnek föl, itt is ragyogóan |
| Dante s Homér őrült árnyai. |
|
Ami megmarad
| A csőszkunyhó, az megmarad |
| s a szőllőkben a zsuppos pince. |
|
| Cserények, szárnyak, oldalak, |
| a kalyibák se dőlnek össze. |
|
| A griffként fölkelt városok |
| ontják ríva még egymás gyomrát. |
|
| az égre már egy messze dombhát. |
|
| Putrik és odvak s vad-lyukak, |
| vackok is lesznek és barlangok. |
|
| Két messze rejtek fölriad |
| s egy szép ösvényen át kezet fog. |
|
| Mire emlékszünk? Vasra hág |
| s szétdurran egy-egy kósza állat. |
|
| Satnyább egy kicsit a virág, |
| hol hajdan a városok álltak. |
|
|
Örök éjszakában
| Kopognék ajtódon alázatosan. |
| Zörögnék kövön, felhőn, sziklaszálon. |
|
| Hozzád az utat sem találom, |
| a fűben, fában s kék gyümölcsben – |
|
| Nyitom, töröm, veszem a számhoz, |
| s elejtem és – ha volna merszem |
|
| Őszen maholnap, ritka hajjal |
| a titkod – dörrenne, mint bomba! |
|
| Csak rend, fegyelem van, sivárság, |
| a rácsos, párnázott cellában, |
|
| Napok és csillagok és holdak |
| üstökösök vigyázzák bennem |
|
|
Ma egy éve
| Mit mulasztottál, ma egy éve |
| a nap, hogy elnyelt a föld éhe, |
| s mind, amit rég istennek hívtak… |
| Mitől vittek el? Mennyivel |
| vagy szegényebb, hogy már nem itt vagy? |
| Sorsod, mely győztesen ível |
| nélküled is, mennyivel csorba, |
| hogy ez az egy év elmaradt? |
| Úgy mérem, mint te mérted volna |
| Fájt, de miatta nem volt károd, |
| hogy elmentél, hogy férfi módra, |
| mint akinek már kész a dolga |
| itthagytad nekünk a világot. |
|
Menet
| Minden este katicabogarak |
| fúlnak a Balatonba százezerszám, |
| hogy napok óta vérpiros a hullám. |
| De egyre jönnek, egyre hullanak. |
|
| Mondják, özönlő öngyilkos sereg. |
| Ritkítja magát okosan a fajta. |
| Csörren alattam a nyárvég avarja, |
| ahogy a véres tó partján megyek. |
|
| Végig a part is pirosan lobog, |
| amint az avart a szél megkavarja; |
| hogy nézem, nem tévedtem-e a habra, |
| Jézusként vörös vízen taposok. |
|
| Nincs szabad szavam. Csak a képzelet |
| jár ki és be, jár szabadon át rajtam. |
| Oly tisztelettel lesi néma ajkam, |
| mint a középkor az őrülteket. |
|
| Ím józanon, egy nő s kislány között |
| megyek a parton, kutyával mögöttem, |
| s a való mégis, hogy vér- s lángözönben |
| gázolok és fentről is vér csöpög. |
|
| Hadak kúsznak és elnyúlt városok |
| füsttel az égre szöknek, kezüket |
| rázzák, sírnak, mint tébolyult szüzek; |
| mit csináltatok, mit csináltatok! |
|
| Tegnap Rotterdam égett, ma Rouen |
| ugrott fel, mintha csak azt várta volna, |
| hogy az áradó tűzvész körbefolyja |
| s ő sikíthasson lángkarjaiban. |
|
| Kúsznak a hadak fogyhatatlanul, |
| ahogy nyaranta rejtekükből hordják |
| bábjaikat más rejtekbe a hangyák. |
| Szétrúghatod, a többi csak tolul. |
|
| Mint alja-repedt üvegből a lé, |
| mint húsz karja a megehült polipnak, |
| Európa szívéből úgy futottak |
| a hadak a négy világtáj felé. |
|
| Kiállt a sorból, neki vége van, |
| Egy-egy fiú, dúlt homlokát törölte. |
| Dörrent a pisztoly, előre, előbbre! |
| s ment a menet, halálra szomjasan. |
|
| Én nem voltam már akkor fiatal; |
| láttam, az anya vérző térd-közéből |
| a föld ölébe mily egyenest szédül |
| milliószámra az emberi faj. |
|
| Zümmög a tenger katicabogár; |
| a fényképen a fiúk is dalolnak. |
| Ki húzatja e szörny lakodalomnak, |
| e bálnak, mely már harmad éve áll. |
|
| Diót szórtak, búzát, kendermagot |
| a mátkapárra hajdan a násznépek. |
| Örülne Freud a titkos jelbeszédnek, |
| ahogy az ólom és vas mag csorog. |
|
| Mit villantsz létre, villám képzelet! |
| Nők is harcoltak, nevették hogy rájuk |
| mint spermát köpték dühüket az ágyúk |
| fölmeredve a két kerék felett. |
|
| Mert régtől nem volt forróbb indulat |
| mint ölni, ölni s készülődni ölni |
| s vágy mélyebb – mélyben emésztőbb –: ledőlni |
| megtöretni egy barbár düh alatt. |
|
| Jó csók helyett, ki nem szívvel szeret, |
| ilyentől gyúlt föl s ernyedt el esetten, |
| így lett a szolga puhány, de kegyetlen, |
| így kelt és hullt, így ment a nagy menet. |
|
| Jó küzdeni s a harc is ölelés, |
| ha szerelemként fűl alája eszme. |
| De itt az a rögeszme gerjedelme |
| gyúlt: szenvedtetve fogy a szenvedés! |
|
| De itt a gyávaság s a rettenet |
| indult, hogy tán a világot lebírva |
| bent annak gyávaságát is lebírja, |
| ki úgy szeretett csak, ha fizetett. |
|
| Vallj színt! hangzott. Állj ki! Állj… Hirtelen |
| a költő úgy állt fel, mint a papírlap, |
| mit élére a szél az utcán fölcsap. |
| Ez volt megírva az én szívemen. |
|
| Míg a part mezőtűzként lobogott |
| és a katicabogarak úgy estek |
| a langyos légen át, mint a vércseppek |
| s kaptunk mindenre magyarázatot: |
|
| e menetből így álltam félre én |
| balkaromban kisdeddel, akkorával, |
| mint félkarom s jobbfelem anyjával |
| s gúnnyal s keservvel szám két szögletén. |
|
|
Korforduló
| Tegnap megölelt volna, ma |
| s nem tudja jobban, mint a gép, |
|
| és át, ahogy bent jár az ár |
| vesz körül, zúg s mind, mint a gyár, |
|
| Gyárak s gyártmányok az idő |
| De énnekem a nap s a hold |
| De énnekem a nap s a hold |
| s törvényünk egy: bár haladok, |
|
| Tegnap oly pontos gép, de te |
| s mit mérsz, mit hajtasz, mire jársz |
|
| Társam vagy? Hordom arcodat. |
| Ne legyen inkább semmim is, |
|
| hogysem még fajtámból legyek |
|
|
Tolnai erdő
| Örvénylik, mint a víz árja, |
| fut a tajték, száll a hullám |
| egymillió makkfa csúcsán; |
| mint a tenger, a kerengő, |
| olyan tömött, olyan kemény, |
|
| zölden, kéken, sárga színben |
| kicsik, nagyok, meg akkorák, |
| áttetszőn, mint a zöld üveg, |
| ragyognak, mint üveghegyek. |
|
| Itt is, ott is az égre csap |
| a hullámhegy, de fönnmarad; |
| nem hull alá, mit siessen, |
| hogy aztán felkeljen újra, |
|
| Viharzón is, hab a habon, |
| áll s ragyog a zöld nyugalom; |
| ilyen tenger, ez a tenger |
| való nékem, tele csenddel, |
| mint iszapban a nagy halak. |
|
| csiccsennek, buknak le megint, |
| felettük sasmadár kering. |
|
| Tágas termek, mint mesékben |
| sorakoznak lent a mélyben; |
| tartják a szín boltozatját |
| oszlopokként ősi nagy fák, |
| nagy ritkásan egymás mellett |
| várnak tán egy fejedelmet. |
| Jártam bennük: tiszta tenger |
| fenekén járkáltam egyszer! |
|
| Külön világ, csoda-rejtő, |
| Bakonyon át nem is oly rég |
| Szabad élet, makkoltatás – |
| itt volt a szépapám kanász. |
|
| Mint a multba, a sötétbe, |
| vágyom e zöld tenger-mélybe, |
| tüdőt, testet bár cserélve. |
| nyáron gatyás, télen subás, |
| itt volt apám apja juhász. |
|
|
Jó halált
| Mit kérhetünk még? Jó halált. |
| adjon, ha kegyével megáld; |
| adjon az isten jó halált, |
|
| ne kerék, ne nyárs, ne karó, |
| ne tűz oltsa el, ne golyó, |
| ne füst, ne víz, ne gáz, ne tőr. |
|
| úgy is mosolygón, szívesen |
| múlhassunk (mint ma senki sem), |
| magunknak csak, magányosan. |
|
|
Koponya
|
Egy bombasujtott házra
| A falak mögött nincs szoba, |
| kisüt az erkélyre a hold; |
| fényes ablak-szeme kifolyt. |
|
| (ott járok el a ház előtt |
| gúnyolja multját, az időt, |
| midőn a szél s holdfény helyett |
| mi jártunk bolt-csontja alatt, |
| mi: lelkes, ifjú ötletek, |
| egy raj zsibongó gondolat. |
|
| „Haza”, „szabadság”, „magyarok”, |
| mily szikrázó volt itt a szó, |
| mily férfias, hogy „akarok” |
| s mily szívbéli: „úgy volna jó”. |
| Mindegyikünk az lett, ami |
| benne eszmeként kibomolt. |
| A ház, ki mertük mondani, |
| egy eszmélő nép feje volt. |
|
| mely a falnak is nekiront. |
| Mi ma a terv? Mi az a nép? |
| lett koszorúd, szép hegyvidék: |
|
| A kertre senki nem vigyáz, |
| a házat már nem őrzi más, |
|
| s ki téged, eltervelt világ? |
| szétestek, mint az épület, |
| Haza, szabadság… bombamód |
| szállt az is, a kis társaság – |
| Az erkélyen ültünk, amott, |
| hol semmit kocol most az ág. |
|
| Repülünk, szakadunk tovább, |
| amíg csak élünk, bombamód; |
| kigyúlt, lángolt, elhamvadott. |
| Tervezz új eszmét, iskolát, |
| vonj mosolyt fintorod körül, |
| nem veszed le a koponyát, |
| a vigyort egy ország fölül. |
|
|
Légy
| csak az teng-leng szürkésen, |
|
| Mi vár rád még, megőszült |
| Mi vár ránk még, megőrült |
| fő, mit szánsz még nekem? |
|
| egy csepp öröklét mégis –: |
|
|
Székfoglaló
A Kisfaludy Társaságban 1942. XII. 5-én
| Tavaszi reggelén a meggyfa |
| a hirtelen rádőlt özön virágon |
| csodálkozhat, ahogy csodálkozom |
| cipőmön, nyakkendőmön és ruhámon, |
| Zuhany üdített. Szellőnyi öröm |
| rezdülne bennem; aztán abbahagyja. |
|
| lépcsőn le, utcákon keresztül, |
| mint kinek útja s célja van. |
| karom, de hű szolgámként untalan |
| önként is kalapomhoz lendül. |
| S ha megszólítanak, ha kérdenek, |
| már nem félvállról, hetyke-durván, |
| hanem már csínján, ahogy illő, |
| nem vakogok, mint színműveitek |
| parasztjai hajamba túrván, |
|
| többé már nem léphet elő. |
|
| Velem nőtt; mint vadon a jószág. |
| S oly rideg ma, oly kémlelő, |
| oly könyörtelen végzi dolgát, |
| mintha járván a napvilágon |
| ébren is én volnék az álom |
|
| Levonom kesztyűm – ezt az új |
| bőrt –, itt van nyersen a kezem |
| Födném föl, adnám meztelen |
| szívemet épp így válaszul; |
| nemcsak enyém a dobbanása. |
| Mosolygok s kérdem: nem pojáca |
| s szeretvén, bár fuldokló komoran, |
| azt kell kérdenem: hát e vágy kié? |
| Kihez lehetek még ma hív? |
| és mégis olyan ez a szív, |
| mint összenőtt szörny ikreké. |
|
| ahogy én néztem, ültem a kemence |
| sarkában hajdan dacra edzve |
| sötétben és fullasztó igazamban. |
| versengve bennem, hogy ki lesz az úr. |
| nem tanult és nem javult eddig |
| s nem is akar tanulni semmit, |
| az akar lenni konokul-elszántan, |
| ami még együtt voltunk hajdanában |
| a cselédházban, honnan én kiszálltam. |
|
| Járok és kelek a világban, |
| lépvén ím néha fényes polcra föl: |
| úgy húzna vissza ő sápadtra váltan, |
| alatt az ért kukoricásban |
| mint csősz a csörrenő levélnek |
| s mindkettő oly vigyázva lépked, |
| két tányérján leng a világ. |
|
| odabenn külön éjszakámban, |
| a szülők neszére az ágyban. |
|
| Van ház (falumban), melybe úgy megyek, |
| Olyan ez, mint midőn egy eszme |
| a fejben formáját keresni indul. |
| Megáll, mielőtt megérkezne. |
| De van: egyszerre halk szavú beszédben |
| fogam, mint kövön, megcsikordul |
| egy elfeledett indulattól |
| felforr a szív, robbanna hevében, |
| a szó sziszeg, mint forrtában a lábos. |
| Egy pillanatra ő kapott magához. |
|
| Ez az én riadt ébredésem. |
| és minden vigasz, ami volt. |
| Mint lakat csüng ott fent a hold |
| ezen a rendbetett világon. |
| Hova vinne még, hova vágyik? |
| Látom a zöldmezős gyerekkor |
|
| Látom nyílt tájaid, szabadság, |
| s a milliókat, kik hasztalan adták |
| érted, mit férfi adni tud. |
|
| De ő csak vágyik, egyre vágyik. |
| szépségeivel ott túl a hegyeken |
| „Kövesd csak és ne kérdjed” |
| hallom magamban s követem. |
|
| Mert amit az életből értek, |
| én vagyok a test, ő a kegyetlen |
| ki elpusztít és túlél engem. |
|
| Itt vagyok fenn és nincsen egy barátom |
| ha mit kínálnék, nem enyém a lélek, |
| ha senki még át nem karolhatott. |
| Valóban tán a füst vagyok, |
| a réseken át és az akadályok: |
| a szakadékok és folyók felett. |
| Nem gyujt még és nem éget, |
| csak hozza, hirdeti a lángot, |
| de végezi így is a dolgot. |
|
| viszem magamban ki a faluvégre |
| e túszt, e csodálkozó foglyot |
| s mire másutt már szót se tud a nyelvem, |
|
|
Tüzes trón1
|
Egy hírlapi hadjáratra
| másat akkor se mondhatok. |
| Egy új isten szörny csipkebokra |
| az a trón, ha izzik s lobog. |
|
| Egyre az ige zeng belőle. |
|
| Csapják fejembe koronádat: |
| csak messzehangzóbb, élesebb |
| lesz az a kín, mélységesebb, |
| mely szóra feszítette számat. |
|
| Dadogni fogok s tán zokognék: |
| élő jövőm van: gyermekem! |
| mit ma dalolva mondhatok még. |
|
| Abban az iszonyatos hőben |
| vissza semmit se vonhatok: |
| zengőn oly messze szállt belőlem. |
|
|
Hegyi temető
| Költi őket fentről a nagy, |
| s ők készülnek a szárnyalásra. |
|
| száll a hegyről az égbe szét, |
|
| vagy bátyám sírja? És lakód |
|
| mint sirályok, fekete varjak. |
|
| úgy szállnék én is föld alá, |
| hogy mégsem örök a halál, |
| hogy újra fényre költet isten! |
|
|
Verses útinapló
A simontornyai vasúti-hídra
| Jó volt állni a híd alatt, |
| ha már jelzett is a vonat. |
|
| Jó volt félni is, bízni is, |
|
| Gyúrni hetyke mosolyba át |
|
| Mérni a többi nagy gyerek |
|
| A halál jött s az élvezet: |
| hogy elszáll a fejünk felett. |
|
| Szorult, vonaglott, nyítt a sín, |
| mint nőstény, hogyha jő a hím. |
|
| Jött a halál s a híd megállt, |
| várta, mint üsző a bikát. |
|
| Jó volt kuksolni a csapat |
| gyerek között a híd alatt. |
|
| dörgött, dübörgött, prüsszögött! |
|
| hogy mégse rogyjon ránk az ég. |
|
|
Egy másik hídra, melyet a költő családja emelt
| Átmegyek rajta, csöng a híd, |
| dicséri Náci bácsi markait, |
| dicséri Józsi sógor ökleit, |
| apám vidám pörölyütéseit. |
|
| Oly büszke, mintha állna a Dunán; |
| áll csak egy szurdék csermely-fonalán. |
| Nem Pestet köti össze és Budát: |
| Ozora kocsmáját és templomát. |
|
| A Cinca fölött feszül – de merész, |
| fölnyúló páros rácsa mit idéz? |
| A Lánchíd ívét, az ív rácsait! |
| Egy vén számadó grófi vágyait. |
|
| Jó nékem lépteim rajt hallani, |
| csöngnek, mint nagyapa forintjai, |
| jövet-menet hídvámot a híd ád: |
| egy régi érdem arany kamatát. |
|
| Ahogy akarta egy okos juhász |
| és veje s fia, két komoly kovács, |
| áll jó kedvében is némán a híd, |
| dicsérhetne akár egy Széchenyit. |
|
|
| Itt csöndítenek arra is, ki haldokol, |
| szólítgatja a torony a fogoly: |
| a kézbe kapott lelket, mint mi hajdan |
| a csigát háza kanyaraiból. |
|
| Látom a présházat már a hegyen, |
| szelíd varázslat esik meg velem, |
| lélekben fent vagyok, hűs lomb alól |
| szánom magam, ki ittlent kutyagol. |
|
| hogy nincsen is, ha nem dagad, |
| nem is folyik, úgy elalszik. |
| Akkor van, ha megharagszik. |
|
| a fák alján van-e, nincs-e, |
| nem is gondolunk a vízre. |
|
| amíg az ég meg nem hasad, |
| meg nem nyílik, meg nem zendül, |
| akkor indul meg a hegyről. |
|
| Akkor jő, mint a táblával |
| bőgve, törve, mint vad csorda, |
|
| épphogy nem két lábra állva, |
| akkor járja azt a táncot, |
|
| Akkor él, ha színig tele, |
| dühtől feszül minden ere, |
| akkor él, ha halni bírna, |
|
| járja tovább csak keményen, |
| cigány nélkül, egymagában. |
|
|
| Völgyből dombra költözött a család, |
| a határ egyik feléből a másba. |
| Itt van, de mégse láthatok le Gyántra, |
| hegy takarja a kedves, hű szukát. |
|
| „Söveges megvan?” „Nem, Gyánton maradt”. |
| Hogy: „nem szok meg már ő még egy világot, |
| új ökröt, lovat, kutat, uraságot, |
| új villanyeleket, új markokat!” |
|
|
| Pannonia, az arány földje ez, |
| a várkapuban márvány a deres, |
| a kapualjban, mely mint trombita |
| harsogta le a jajt a faluba. |
|
| A mesterművön elültem soká, |
| elgondoltam, kit huzatnék le rá, |
| bőgje világgá bűnét a bünös, |
| ítélt bennem a vad katona-ős, |
|
| de állt szívembe rögtön hökkenet, |
| ki húzatna le épp így engemet? |
| Moccantak, zúgtak a jobbágy atyák: |
| igazság! jog! csak semmi durvaság! |
|
|
Philippo Scolari di Ozora szellemének
| Tavaly még megvolt – volt és nincs deres, |
| elhordta azt is már a kőmíves. |
| Küszöb lett? Kőpad? Áll, áll, ellenáll, |
| de végül mégis omlik csak a vár. |
|
| Mely száz csata közt megóvta falát, |
| megadván mindig időben magát, |
| nem törte, csak az évek tábora. |
| Rakta alját Pipo di Ozora. |
|
| Rakatta tovább egy török basa, |
| és távozott épen ő is haza, |
| mert köpte markát bár, meggondolá, |
| nem temetkezett a falak alá. |
|
| Mit labanc, kuruc meg nem dönthetett, |
| mérik a várat műértő szemek. |
| „Ér másfélezret benne csak a fa!” |
| mond Béla, vélem első unoka. |
|
| Azon volna, hogy ketten megvegyük, |
| a vén mihasznát, a semmi becsűt, |
| megvegyük, lebontassuk csöndesen |
| s vegyünk egy szép nagy szőlőt a hegyen. |
|
|
| Mintha itt volna a tenyeremen, |
| az öreg várat úgy méregetem. |
| Hány művész s vitéz élt itt valaha! |
| Utánuk gyermekálmaim hada. |
|
| Majd ifjú s férfi terveim soka: |
| egy pórhad, kórház, népfőiskola, |
| az ős-szegénység! – adjátok nekik |
| szívem utolsó játékszereit! |
|
|
| Tagadhatnánk, mit érnénk el vele? |
| Ez a vár volt négy megye börtöne. |
| Akit Bakonyban elcsíptek betyárt, |
| itt szenvedett fogságot vagy halált. |
|
| Verte a pandúr a szegény legényt, |
| siratta lánya a legényt, szegényt, |
| siratta, míg hozzá nem ment, amíg |
| nem siratta meg férji markait… |
|
| Mint kas körül a méh, rajzott a nép, |
| vegyült a zsandár-, betyárivadék. |
| Lelkem egy fele rögtön öldököl, |
| ha nincs a másik ott, a börtönőr. |
|
|
| A szegények szerények. Hova lett |
| haduk, a hű, hogy a család felett |
| jobb napok járnak; mint nemes vadak |
| lapulnak távol szűz erdők alatt. |
|
| Gyermekkoromban milyen gyolcs gatyák, |
| bőszoknyák lengtek küszöbünkön át, |
| s a bennük mozgó ángyok, atyusok! – |
| Eltűntek, mint a brontozauruszok. |
|
| Somfordál, mint a farkas menekül |
| a szegény a fény, a világ elől. |
| A régi sok rokon Julis, Maris, |
| a sírba siklottak előlem is. |
|
| Vad a ketrecben, némán ballagom |
| be a szép kertet, hol most lakhatom. |
| Hegyen, a tisztilak szebb helyen áll, |
| királyibban, mint sok királyi vár. |
|
| Puszta szigeten állok, idegen, |
| a bennszülöttek népét keresem. |
| Gyertek elő! Még értem szavatok. |
| Gyertek elő, mert éhen pusztulok. |
|
|
| Nem vágyok élni, ahogy egykor éltem, |
| ötödmagammal egy rossz tűz körül. |
| Itt élnék mégis ezen a vidéken, |
| itt élnék – élhetnék csak emberül! |
|
| A hivatalnok – ki eltartja bennem |
| a költőt – hálhat már paplan alatt. |
| A napszámos rég föld alatt pihenne, |
| az őserő, a nemzeti alap! |
|
| Minden megoszt. Nem élek meg, hol élnék |
| s ahol megélek, lelkem alszik el. |
| Így példázom időm kegyetlenségét: |
| kapuira felnégyelve emel. |
|
|
| Nézd a gyerekek arcát. Ott! A porban! |
| Mennyi öröktől ismert ismeretlen! |
| Mert nem kellett vátesznek lennem, |
| ilyen arccal jő fel, mint napkelet |
| vigasza ő is, a te gyereked. |
|
| Kapj föl még egyet, ha kevesled |
| az otthonit, ilyen arcú az is, |
| így sütött apám, anyám arca is. |
| mint fa körül a sarjú bokrok, úgy |
| ágaskodnak a lányok, a fiúk. |
|
| Elgondolni hadd álljak közibük: |
| be jó, be szép, ha bokrosul a nép. |
| Ne feledjék, kiket a jegenyék |
| magából magasba: nem díszleni, |
| de vihar előtt veszélyt inteni. |
|
| Boldog, ki ilyen rengeteg felett |
| hajlonghat jajjal, mégis boldogan, |
| de a veszélyben is nagy-gondtalan: |
| egy kézmozdulat voltam – de hány készül |
| még a jó karból, az erős gyökérből! |
|
|
| Mentse e verseket: két nap alatt |
| írtam velük tele noteszomat |
| titokban, loppal, mint valami kém. |
| Lopkodnom kell, mi öröktől enyém. |
|
|
Seb
| Lüktet a kis seb ujjamon, |
| lök, lökdös, ver az ujj: segíts, |
|
| Úgy erőlködik, hogy tövig |
| s el-elfulladva néz ki rám |
|
| Megszúrtam magam, a vihar |
| baj, bú, gond ezért nem lehet |
|
| Gyerek? Nincs gyerek rettegőbb, |
| mint testem egy darabja a |
|
| Férfi lehettem, terv, erő, |
|
| Terv, cél? Bomló család vagyok, |
| egy-egy makacskodó gyerek, |
|
| egy-egy csecsemő, sírni kész, |
| hogy ételt, italt, meleget, |
|
| Mondom: van más is, amivel |
| mondhatom, a szív-anya csak |
|
| fölsírnék – hogy sírnék! – fáradt |
|
| És nemcsak én, és nemcsak én, |
| atomból szállna már a jaj, |
|
| Van isten? Ahogy volt, amíg |
|
| mint én az ujjammal, ahogy |
|
| S milyen célt téveszt el, ha én |
|
| Mert tüzel, éget bennem is |
| rángatja fájni őt, nagyot |
|
| Fájok, fuldoklok, égek én, |
| üvöltsd el végre már kínom, |
|
|
Novemberi kertben
| A fény mind fújja: nyár van; |
|
| ült nyáron is itt őszben, |
| örült, hogy ült, hogy élt, |
| örült, hogy láthat engem, |
|
| Hogy mint hajdan a fényben, |
| itt ül s én rejtett módra |
|
| Mert félnék, hogy a föld vár, |
| s nem vagyok-e az rég tán, |
|
| mint mikor az ősz rászólt |
| s buzog folyton a föld lent. |
|
| Jöjjön, mint tisztes vándor, |
| Oh légy keresztény hozzám, |
|
|
Egy jól-telt légiriadó után a Ferenc-hegyen
| Ezzel a jó lélekzettel igyad |
| magadba ezt az őszi tág eget! |
| Vedd kezedbe, mint poharat |
| e völgyet (oly hűs csönddel csordulót, |
| hogy szinte kortyolgathatod). |
| Öleld fel, azzal, hogy lám nézheted |
| hempereg lent az őszi fény díszéül |
| a gőzök, füstök szétgöngyölgetett |
| pólyái között baj, bántalom nélkül! |
|
| hogy van tovább és kit szeretni. |
| Oh megpróbált vég és megízlelt semmi, |
| mely gazdagítja szívedet! |
| futta utáni tiszta csönd. |
|
| Lapultunk – asszony s férfi – |
| anyánk, a halál karján, mint a gyermek. |
| Beh jó – letéve – újra földre lépni, |
|
| Nem így akartam, a sors ne így akarja, |
| ne így ossza, ne így röpítse szét |
| és használhatatlan darabra. |
|
| utcák, terek a mindenségbe. |
|
| És társak, akikben tovább |
| az idő, az emberfaj és az eszme, |
| sorsunk egy sorsba fonva össze, |
| hogy tudjunk emberként megállani: |
| félszeg arcunkról vegyük át |
| tisztítsuk meg egymás mosolyát. |
|
|
Két emlék
| Tízen vagy tizenegyen: a kis társaság |
|
az esztergomi dóm-hegyről jövet |
| az országútra érve egy percre megállt |
|
egy lámpa alatt – ottan áll ma is – |
| szélén Babits-csal; hajadonfővel haladt |
|
kockás kabátban; nem feledtem el |
| sem őt, sem öltönyét, sem félszeg mosolyát… |
|
|
Minden mást elnyelt a hamar idő, |
| azt a napot, az út végét és elejét. |
|
Csak az a perc maradt meg, amidőn |
| az útra értünk, csak az a kis útdarab |
|
maradt meg emlékemben. A futó |
| idő felett mint felmagasodó hid áll |
|
ívén Babits-csal, ahogy mosolyog, |
| fedetlen fővel, félszegen, a győzelem |
|
leronthatatlan szobraként. |
|
|
| Álltunk Mihállyal a hegyen, |
| a szőllőkben Szekszárd felett, |
| hajunkat hűvös szél dobálta, |
| s elnéztünk a síkság felett, |
| az idő felett, mely alattunk |
| folyt a Dunával, a Sióval, |
| aztán lejöttünk s mi is folytunk |
| az időkkel és a folyókkal, |
| föntmaradt a hegyen örökre, |
| lelkünk jobb része föntmaradt, |
| de a völgybe az sose jött le; |
| állunk Mihállyal a hegyen, |
| frissen minden folyók felett; |
| lent népek, országok bomolnak, |
| szolga telek szennybe csurognak, |
| mint őrszemek, rendíthetetlen |
| állunk a kőkereszt felett |
| egy ifjú nővel s kisleánnyal |
| s bajunk már semmi sem lehet. |
|
|
Rózsák korai hóban
| Most vagy a legszebb rózsa |
|
| s gyűrt gyolcson szűz-bizonyság |
|
|
A Móricz Zsigmond emlékkönyvbe
| Nem fedte ő fel szívét senkinek |
| s okosan tette – mire jó? Szemében |
| a derű már-már a jégcsillogású |
| közöny volt: égő s átolvaszthatatlan. |
| Távolabb, igen: a jövő, a mult |
| s a nagy közösség (ami épp oly messzi): |
| sóvár szíve attól még lángragyúlt. |
| A többi? Baromvásár csak, piarc, |
| hol egyként üzlet az ember, az állat, |
| a jó férfikar és az édes arc… |
| Megvetett minket, világát? Figyelt, |
| fülelt és mindent megjegyzett magának. |
| S összevont szemmel: „ez ostoba úr, |
| ez még ostobább szolga, ez csaló, |
| ez anyját ölné” – mondta konokul, |
| „ez meg is ölte” – mondta két fakó |
| mosoly közt, mint ki belső hangra hallgat, |
| de szólván, mindent istennek beszél el. |
| S elment örökre és most itt vagyunk |
| – megismerve egymásban önmagunk – |
| fejünkön rettentő ítéletével. |
|
Magányos angyal
|
Ady emlékének
| Az évek között egy rejtekező |
| angyal kiáltja nagy szavát. |
| Semmiből ő maga gyúrta magát. |
|
| Ím a mocsárra tévedt katona, |
| számkivetett fajták jobb-nincs hite. |
|
| Vadóc, dobáló szellem, amilyet |
| Egykor emberként élhetett, |
| azért pusztult el embertelenül. |
|
| Fáról varjúként fára ilyenek |
| követnek dúlt-vert csapatot. |
| Szavára hull a csüggeteg, |
| elhull mind a szíve-nyomorodott. |
|
| Diadalát és ujjongó dühét |
| Vagy mit akar még ez a nép, |
| kinek bezárult pokla és ege? |
|
| Kiált az angyal s harag s szeretet |
| s szégyen, hogy egyebet nem tehetett, |
| csak azt, hogy odadobta életét. |
|
| Kit nem erősít, nem költ fel e hang, |
| Ott kezdődik az itt alant, |
| hol elfordulnak mint az istenek. |
|
|
Hullaevők
| Kiért maradt ott Szabadi, |
| ezért a szorgos kopaszért? |
| És Kiss és Tóth és mind, aki |
| ha élt is, épp csak éldegélt? |
| Beh otthonosan csillog már a fény |
| a márványtáblán, az új hősökén! |
| Beh otthonosan nyüzsög a csapat |
| vendég a Fehér Ló fái alatt. |
| Melyiknek kispörköltjét védve |
| Melyik söréért fagyott jégbe |
| Fábján füle, Kovács keze? |
| Csillogva cikáz, mint a villám, |
| kés-villa-pár a csirkehullán; |
| e szép hölgyért, hogy így ehessen: |
| melyik Nagy halt meg Voronyezsben? |
| Mert ha van képzeletben mérték, |
| a finom ujjak szét most vágják |
| az ezüst tálon Takács térdét, |
| Kántás karját, Pordán bokáját. |
| Nincs ehetnékem. Itt keringek |
| Vérszínü borához melyiknek |
|
Az ozorai templomban
| A bolygón, amely lánggal égve |
| s szabott köréből ki-kitérve |
|
| állva s előre-hátra dűlve |
|
| Vendégként (mert hitetlen) |
| kedvesem, szálljunk mi is ketten |
| velük ma tovább és tovább. |
|
| hadd vigyenek egy percre mennybe |
| kéz-kézben veled, teveled. |
| e kis banya: úgy zengenek! |
|
| s szabott útjáról ki-kihullva |
| száguld az őrült semmibe, |
|
| lendülnek föl és föl szavától |
| az ifjú s vén arcok, szivek. |
|
| ő néz le ránk, Jézus nagyanyja, |
| alatt a sok fénykép baka. |
|
| Klárika, Sárika énekszavát. |
|
|
Mutatkozik…
| pirosan megint a tavasznak: |
| bimbózik a barack, a körte, |
| a szelíd karmok kifakadnak. |
| A levegőbe tiszta mancsok |
| emelődnek szaporán, mintha |
| valamennyi megállj-t mutatna, |
| kelne, hogy kebelét kitárva |
| e vesztébe futó világnak. |
|
| Mennyi kar! Elnézem e karmok, |
| e tiszta kardok vítta harcot! |
| És szívemet okos keménység |
| szállja meg: erős lám a mélység, |
| erősebb a föld, mint az ember |
| és félni sem kell, futni sem kell, |
| dönthet házakat, tornyokat |
|
|
|