Lehet még…
Lehet még költő, aki – bárhogy üsse |
kintről és bentről ami ütni tud – |
összezárt foggal, mint eb a megűzte |
vadat, úgy tartja a csöndet, a bút? |
|
S aki – mert neki a némán a tűzbe |
nyúló hős útja a példa s az út – |
nem jajdul akkor sem, ha épp e büszke |
csönddel lesz sorsa harsogón hazúg? |
|
Hát ne legyek. Hát álljak így merően, |
csak te légy velem e hazudó csöndben |
és életemben, oly odaillően, |
|
mint testemben a szív, csak te vigyázzad, |
mint ittbenn ez a hű és meleg állat, |
fölöttem-alattam nagy éjszakámat. |
|
|
A tájban…
A tájban bennerejtezik a bánat, |
mint az eszme a márvány tömegében, |
amelyet Michelangelo merészen |
kifürkészett és kivésett magának. |
|
Nézem és mérem s bontanám a fáradt |
tájat, a fákat, a szittyóst a réten: |
sejlik, mi bennük elrejtetett nékem, |
az üzenet s hogy még mi munka várhat. |
|
Anyaggá válik lassan szép világom; |
szemmel és szívvel aminek örültem; |
mint szobor-terhes követ bontom, vágom |
|
és vágyom minden fölöset körültem |
lerontani, mert nyugodtan-derülten |
az él nekem, ami átment egy halálon! |
|
|
Újító halál
Én belém haltál, halott. Hordalak, |
az anyaföldnél jobban őrzelek |
|
és bontalak. Jól harcoltunk, reám |
bízva dőlhettél hát a harc után. |
|
Mint szerelmes szerelmesébe, mint |
tanító abba, akit jóra int, |
|
úgy oldódsz át, hogy nem vagy. Egy éve már |
ront úgy, hogy újra teremt a halál. |
|
Mint sírodon a fűszál, ütközik |
bennem, mi benned jobb volt, emberibb. |
|
Múlok, öregszem; te ifjan tovább |
így újulsz, harcolsz még egy sorson át. |
|
Bocsásd meg, hogyha belepusztulok. |
Talán majd én is megbocsáthatok. |
|
|
Medve
Csüggeszt és aggaszt, fejemet |
szemem nagy káprázásba kap, |
tengert hoz be az ablakon, |
de mégsem alszom el soha, |
renyhe vagyok és izgatott, |
mennék, de mégsem mozdulok, |
magányra vágyom s börtönül |
Azt gondolom, az okosabb, |
aki most alszik, mint a vad, |
szívem a vad, a szökevény. |
s vele a szem, a száj, a fül, |
adja lehét a föld, a rét, |
akár a seb, a vér szeszét, |
s langyosan, mint a holttetem. |
Vért, vért, vért és vért érezek, |
s fordul bárhova, véren át |
Magamban hordom a halált, |
mint próféta az Úr szavát, |
hogy mit hoznak a holnapok. |
Szétkiálthatnám – hasztalan! |
halált harsogna csak szavam, |
jobb eltemetnem hát magam, |
hogy ne lehessen az se vád, |
hogy látva-láttalak, világ! |
|
Kipróbáltátok magatok…
már énbennem is, magyarok, |
|
dalát, ott ültem köztetek, |
|
s jaját, hogy is volt egykoron, |
ültem csak, beintett rokon, |
|
s hogy milyen mélyre estetek, |
s van-e itt mit keresnetek, |
|
mert bánat, szégyen be sok ért |
s a nagy visítást a honért, |
|
hogy medve esz, meg farkas esz |
s hogy pajtikám, de így van ez, |
|
s rá a hajnali tyu-tyu-tyút, |
hogy feledjük a szomorút, |
|
mert minek is, ha nincs remény, |
ültem az asztal szögletén, |
|
s hogy átok ez fejünk felett, |
de most már halkan fölkelek, |
|
gyermek voltam, nőttem, növök, |
vagyok egy kicsit ősötök, |
|
próbálja szívem hallgatag |
|
mikor egy népnek szíve egy |
mellben dobog: ki menti meg, |
|
és a talp alatt a fagyott |
|
mint a holt apák csontjai, |
és vigasz azt is hallani. |
|
|
Isten forró agyában
Isten szép ötletei s gondjai: |
összezilálva tolongtunk (mint álom |
vagy láz képei, némák szólani) |
e forró agyban, a bomló világon. |
|
Fájtunk s nyüzsögtünk… fent, rajtunk kivül |
útra-szabadult ráncokként vonultak |
a felhők, égi rosszallás-jelül, |
homlokára a nyüglődő nagyúrnak. |
|
Bámult valaha iszonyúbb jövő |
elé ez a szörny koponya, két kancsal |
szemével: a jég holddal, a láng nappal? |
|
Ki mondja, hogy nem volt őrült e fő? |
Ez ölni nógatta, az meghajolni, |
ez kézen járni, az kukorékolni… |
|
|
Hídi vásár
Hol a vásár, ott a vásár, |
|
az a síp, dob, hangzagyvarék, |
|
jön egy lovas pejlovastól. |
|
jön a csorda, jön a pásztor. |
|
A föld alól, mint a lélek, |
mint a szöcske, ürge féreg, |
|
mint a hangya, a tavaszi, |
|
Mint a király háznépével, |
jön egy hajdú húsz ökrével. |
|
Villan a felhőnyi porból, |
kimennydörög a szíj-ostor. |
|
Mint az árvíz, mint megéledt |
|
Jön a gyerek, jön a bogrács, |
|
Jön a kémény, ládd-a, füstöl, |
jön az udvar mindenestől. |
|
A kocsisor, mint a zsineg |
|
Mennyi utca, lenge térség, |
futó állat, tarka népség. |
|
Ni egy kabar egy ugorral, |
|
Ilyen néppel, ilyen fórum |
|
Ni egy cserkesz, ni egy tatár, |
egyik tikász, másik csiszár. |
|
kereng egyre, mint a kerék. |
|
Láthatja kend, hogy vasuti. |
|
görög, török, örmény, zsidó. |
|
Haj magyar sors, szétszakító |
|
Az a glóbus! itt van, itt jár – |
Igyál, magyar, szebb lesz mindjár. |
|
nézd így jár keser levében. |
|
Szennyben, szagban, jajban, zajban, |
így forgat egyre vakabban. |
|
Pokol ez, de édes, mint a |
|
Ebben élünk, ebben főlünk, |
a napisten főz fölöttünk. |
|
|
Közelgő háború
Nem ugrik meg az ágy még, |
De lassan már mozgolódnak. |
|
kilincsnek szárnycsapása, |
s mint ősszel a madárhad, |
nyakkendők, övek, szíjak, |
|
mint száz, mint ezer éve, |
tárd ki szíved, költő, és |
|
|
Középszer
Harmincnyolc év. Már Berzsenyi korát, |
dühét és súlyát hordom tagjaimban. |
Kívül és belül lomha július van. |
Így tiprom itt a szőllőút porát. |
|
Nézem a tőkék csecsesült sorát; |
boldog lehetnék s egyre morcosabban |
zihálok és zsörtölődök magamban |
s viszem magam a csúcs felé tovább. |
|
Hát ott a völgy, a sík… Hol kis családom |
s a béke csipog, mint madár az ágon |
rejtezve, amíg rejtezni lehet – |
|
Egy kis halom, egy kis falu, egy kis nép – |
kölöncök, indák, horgak: gyökerek! |
Az Atyaisten sem ment már ki innét! |
|
|
Kamasz
Rohant a vonat, csupa vágy volt |
a szívem; lent a kerekek, |
falta, marta az engedelmes, |
de ki nem elégülő távolt, |
akár egy őrjöngő szerelmes. |
|
Teperte, lökte szét a fürge |
s vitt a gépkocsi föl a csúcsra, |
akár egy boldog randevúra. |
|
Hegyre föl, síkra le, sikoltó |
tárta a legszebb kart és keblet; |
nem ismertem soha olyan jó, |
olyan jól feloldó szerelmet. |
|
És végre Berlin, végre Páris! |
S jött Moszkva, Róma! – s mind kevés |
volt, mind meddő szeretkezés! |
Csak nagyobb tűztől hevülőn |
keltem új ölelésre máris, |
kevés volt minden szeretőm. |
|
A távolságot, azt akartam |
megropogtatni én, a próbát- |
ezt a bolygót, itt és amott |
a holdat, Vénuszt, a karajban |
|
Nem voltam én keresztény! Nékem |
nő volt az isten is maga, |
és szüljön aztán újra szépen, |
ha már a halálom kívánja!… |
|
|
Csúcson
Mentünk a hegyre hajnal óta már |
a nyaktörő vadászösvényeken; |
őz-leshelyeket láttunk, őzeket, |
aztán egyszerre, ahogyan az úszó |
a vízből felmerül a levegőre: |
a lombos erdők mind alattunk zúgtak; |
elértük hamar a törpefenyők |
s zergék világát; aztán elmaradt |
minden erdő s a legtörpébb bokor; |
társunk csupán a szél volt már s a nap, |
mikor felértünk végül a tetőre |
s leheveredtünk ketten a szobányi |
szögleten, melyet az utolsó szikla |
fekete karja tenyérként lökött |
a felhők fölé a szeplőtlen űrbe; |
ettünk, aludtunk, aztán hasoncsúszva |
ki-kimásztunk a szikla pereméig; |
néztük a hegy-hónaljakba rakott |
falvak fészkein a kis tojásokat |
s köröttük egy-egy lusta repülőgép |
vércse-keringéseit és alattunk |
(hol aznap indult meg a háború), |
a kék mélyben, zöld moszatok között, |
egy vonat lassú siklómozdulását – |
míg el nem szomorodtam én… soha |
nyomasztóbb nem volt még féreg-szívemnek, |
hogy fogoly vagyok, lent e törpeségé |
és itt e kietlen, rideg erőké; |
nem volt pirítóbb még az öncsalás, hogy |
van menekvés, külön szabadulás… |
Meg is kezdtük a mászást lefelé. |
|
Civódók
Hát öljetek csak vidoran, |
ha kedvetek már ölni van. |
Iszonyodtam, megnyugszom immár, |
|
Ráncolhatod rám homlokod, |
nem imponálsz már, jó halott, |
nem vagy se jobb nálam, se hősebb, |
|
Szerény vagyok, nem kérkedek, |
ha megsiratlak, féltelek, |
|
Civódik itt a nagy család. |
minden halott; anyának hívjuk |
|
Hallom fölöttem suttogását: |
fölveszlek, csak ne félj. |
|
|
Nem gépkocsi
Nem gépkocsi, csak egy kicsi |
fakó szekér, parasztkocsi |
por se kél a kerék mögött. |
|
Mondanám is, ahogy máskor, |
de nem szólok, de csak nézek, |
|
milyen verseny a világban! |
Füstölt a föld, megforrt az ég, |
kavarja, mint kanál, a Gép. |
|
mind a nemzet összetódul, |
szétáramlik hátán-hegyén, |
akár Dzsingiszkán idején. |
|
Kígyózik és marja egymást, |
készít egy új népvándorlást, |
fut fegyverrel, halni készen, |
|
Válts te kocsis még lassúbbra, |
ne bánd azt se, ha megállnak, |
|
Ha farkuk jár csak légy-űzni, |
hallgassuk az idő szavát. |
|
amit száz év mulva fujna. |
|
Mit ezer év mulva fütyül, |
s elfütyül most előlegül, |
vigaszul annak, ki tűr még. |
Most fizet nekem a hűség. |
|
Barna a fény még hajamban |
s azt hihetem, rég meghaltam, |
olyan csendes, tiszta minden. |
A jövő is mult a szívben. |
|
szapora szó, jó vacsora – |
|
Ha kérdezik, mi lesz holnap, |
legyen erőm, mosolyogjak. |
Oly szörnyű lesz, nem is állja, |
ki már most meg nem bocsájtja. |
|
|
Falu az éjben
Recsegett, reccsent és lehullt |
újra egy óra a toronyból. |
Ürült a jövő, nőtt a mult. |
|
az éjen, egymást támogatva, |
|
Kilencszáznegyven? Ment, szaladt, |
folyt az idő, akár Tamerlán |
|
mint Dózsa zászlói között! |
Csuklott a torony fent a szélben, |
|
Háború folyt. Egy ósdi híd |
karfáján ültem én hazámban. |
Ki hogy tud, úgy tanúskodik. |
|
Ez volt az éj, a várt, a félt, |
Szűkölt a szív, de csak remélt. |
|
Nagy harmonika-szó szakadt, |
mintha gyomrára hágtak volna |
a lágyan elnyúlt falunak. |
|
Vén talpát kapkodva rohant, |
döngött a történet fölöttünk, |
lapultunk, sürögtünk alant. |
|
sose volt ennyi terhes asszony, |
sose volt ennyi csecsemő. |
|
Mint jó fa, ha érzi, vadult |
tavasz tör rá és szinte roskad |
a virágtól (mely majd lehull), |
|
méz-illattal, nász-zümmögéssel, |
meleggel, ahogy rámhajolt. |
|
A fajta bírta még. Rekedt |
dal szállt s megint párok futottak, |
cincogva, mint az egerek. |
|
|
Folyók, fjordok, kis falvak…
Mi volt Waterloo, Wagram, Mohi, míg |
jajjal, ezer halállal teletöltve |
nevük, az addig üres és szelíd |
nem röppent, dörrent szét a fellegekbe? |
Mit tudtunk még egy hava is, ti enyhe |
folyók, fjordok, kis falvak, rólatok? |
Beh jobb lett volna – volna? – beh jobb lenne! |
|
Így tágul a föld. Új mezők, hegyek |
rögzülnek újra a gyermek-agyakba. |
A földrajztanár pálcája helyett |
a térképet az ágyúcső kutatja |
s bár eltünteti, amit megmutatna, |
az áll ragyogón, az a buta rom! |
Az lesz mérföldkő örökegy utadra |
|
óh emberiség?… – Ki bizakodón |
mentem veled, az útmentére állok. |
De állhatok-e? S nem sodrott hajón |
állok-e, míg az ár ellen kiáltok? |
Lenne örök bár szellem-szolgaságod, |
fajom, mit rád rótt irígy istened, |
ha bűnt és bűnt fiadzik csak tudásod! |
|
Hallgass, Petsamo, öböl, szűzi hegy |
s ti rejtező völgyek, tanyák: sedáni |
koncra lapulva leskelő ebek! |
s ti kis szigetek, hol a halál száll ki |
felfedezőként korszakot csinálni |
s ti mind, nagy hírre kárhozott helyek, |
pusztulás gazdag, új Amerikái – |
|
Töltsétek be a sorsot! Gyúljatok |
új csillagokká s megseregesülve |
necsak históriát rajzoljatok: |
új geometriát is dúlt egünkre. |
Véres-fényes foltoddal fölmerülve, |
Petsamo, új rend kezdőpontja légy! |
Magasba nézzen egykor, földerülve |
|
|
Óda egy krumpliföldhöz
Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer |
burgonyabokor ül, feszeng, figyel; |
az útig el és föl a házfalig |
százezer kotlós költi fiait. |
|
Micsoda rend és milyen buzgalom, |
milyen nyugalom a tojásokon |
és bizalom az ólban s a magas |
udvarban s benned, égi szép kakas! |
|
Repülő zúg, nem rebben egy se fel, |
a kutya is csak félfüllel jelel. |
Fickándozik az ember úntalan, |
de megkomolyszik, kinek dolga van. |
|
De bátor az, csak zümmög bútalan, |
kinek kezében biztos munka van. |
Mint testén át a fű, víz, édesen |
áramlik rajta békés értelem. |
|
Munkál a disznó, hízik, úgy serény, |
munkál a dombon buzgón a tehén. |
Mint magzatok, már meg-megmozdulók, |
serénykednek a földben a gumók. |
|
Munkál, mert tiszta és nyugodt az ég; |
minden bokor egy fia-takarék; |
nem pénz a pénzt, nem gyilkos gyilkosát, |
az élet szüli százszor meg magát. |
|
Vagy vedd úgy, hogy vad izzással tele |
a láng napon, mint bomba fészke, de |
– midőn az ember ráteszi kezét – |
bár minden bomba így robbanna szét. |
|
Vagy mindegyik az ember mostoha |
sorsán töprengő tudós-koponya; |
kisüt mindegyik valamit, tudom, |
halkan lépdelek köztük az uton. |
|
Rángjon a tenger gyors púpjaival, |
engem te ringass, lágyhabú talaj. |
Ezernyi kislány ülne így, ha itt |
ülne le éppen kötni egy kicsit. |
|
Fénylik, lobog a mulandó levél, |
azért lobog, mert nem sokáig él. |
Munkálok én is, a szavak alatt |
magától érik gond és gondolat. |
|
Dagadó öklök: elhullt, elfeledt |
ősök öklei, emelkedjetek, |
példázzatok, mit markolna ma még, |
mivel fizet, ha föltámad a nép. |
|
Így forr a föld, ó milljó buborék! |
A mi erőnk így adná ki hevét. |
A mi tűzünk ily vésszel törne ki, |
rajtatok, isten kis kráterei! |
|
Folyik az élet, az én földem ez. |
Az erdőben a déli csend neszez. |
Kilép gyanútlan, elszalad az őz, |
de visszanéz, mint régi ismerős. |
|
|
Férj, feleség…
Férj, feleség nagy fűrészt rángat, |
lovagok így párbajoznának. |
|
Bevág a férfi – hátradől, de |
lendül is a kis nő előre. |
|
Nincs pissze se köztük haragnak, |
deresén csak az ágfa jajgat. |
|
Szisszen ahogy lehull a mélybe |
a feje, válla, törzse, térde. |
|
Megy fönt a munka küzdve-kérve |
a szerelem friss ütemére. |
|
S bár a fa-halmot csecsemőknek, |
látom a kis párt ős-szülőknek. |
|
Vívás és harc, halál a munka |
s lám a világot szüli újra. |
|
Oh, hogyha mint ők, párba állva, |
a nemzet is mind így csatázna. |
|
Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel, |
noha vasból van, noha fegyver. |
|
|
Ábrándom az volt…
Ábrándom az volt ma nekem, |
ha túl leszek az ötvenen, |
bujdoklás lesz a kenyerem. |
|
Vénen és vaksin, kopaszon |
vén ebként szívem odavon, |
hol lelkemmel ma is lakom. |
|
csavargok vén tanyák körül, |
szimatol szívem, megörül, |
egy alom szalma csak kerül. |
|
Kerül kenyér, morzsás, kemény, |
langy leves a tál fenekén, |
a konyha kopott küszöbén, |
|
Lesz köztük is, ki könnyei |
fényével mer csak kérdeni; |
|
De mikor már senki se szól, |
ott lesz a kút, a boglya, ól, |
egy fél torony a domb alól. |
|
Látom a magtárt, kocsiszínt, |
a szérűt és műhelyt megint, |
ott lesz nagyapám juha mind, |
az ökrök is hű pár szerint. |
|
s a vén, ki annyit se remél, |
szívemben csöndes szót cserél |
s helyet cserél, ahogy beszél. |
|
Megszűnik, elszáll jeltelen |
nem lesz utam, hitem, nevem. |
|
Értem már most is, amit ott |
a könnyült szív érteni fog, |
azt lükteti, szabad vagyok. |
|
Mert nem lesz ország, sem haza, |
csupán a fák panasz-szava, |
|
Honnan tudom? azt is tudom, |
kántálva hogyan búcsuzom, |
s eltűnök, mint porban a nyom. |
|
Könnyebbül bennem a teher, |
ahogy a tenger táj, amely |
kilökött, némán visszanyel, |
már nem törődve semmivel. |
|
|
Betyártanya
Gyepen ülök, füst megy kéken |
|
Száll a levél, csönög, pönög, |
átlátni már a fák között, |
|
Mennyi kapu, ajtó, ablak, |
nem akarom, hogy kijussak, |
– hogy a túlsó végét lássam! |
|
Tágul az út jobbra-balra. |
Szűkül a kör napról-napra. |
Kicsi, kisebb ez az erdő; |
de még kisebb az esztendő! |
|
Mint kiről a tetőt rántják, |
nézem a nyár pusztulását, |
|
Morog ott kinn három ember: |
kezdi dolgát a szeptember, |
várja sorát morcos kedvvel, |
|
Moccan a szív, moccan, mintha |
hajdan madáré volt volna, |
de csak forog, de csak búna |
|
|
Amit vártunk
Már magunk is pihegve vártuk, |
villanjanak meg már az ágyúk! |
Hasadjon ketté a magasság, |
mutassa meg iszonyú arcát |
az isten vagy az ördög: Ő, |
ki lészen értünk eljövő! – |
Mi a borzadók, tiszta szívvel |
kívántuk: öljön már az ember! |
A vágy előtt, mit úgy se titkolt, |
mire várt még a tett előtt? |
|
Hóseás
Szép a vesztett ügyet ápolni; hidegül |
De bent a hűség, mint fészekben ül, |
|
Már semmi se gond, se bú; meghalt a győzelem; |
el nem árulhatón: mivel seregtelen, |
|
Kényemre már enyém jövendőnk. Figyelem, |
Kezes megint, szelíd, nevelhetem, |
|
Vívódásban telik napom és éjjelem, |
Valahol az isten dolga lehet ilyen. |
|
|
Csörren a kés…
a kis nőnek nincs étvágya. |
|
bágyadt arcán derű támad. |
„Egy kis ropogós cseresznyét” – |
mondja végre – „azt megennék”. |
|
Csak olyan, mintha lány volna, |
de csak irul-pirul benne. |
Egy kis paprikát is enne. |
|
Uborkát enne, de nyersen – |
de elhallgat, de megretten, |
szólna is, nem is valamit, |
de csak tovább pironkodik. |
|
|
Részegség
Mint spongya vízzel, elme gonddal, |
s kapatosodom, mintha borral |
töltözködném jó gondűzővel. |
|
S feledem a bút, ezt is, azt is |
s ha nem feledhetem, legyintek. |
Iszom az évet, ad vigaszt is. |
Be bölcs, aki így itat minket. |
|
Kudarcok, kínok marcangolnak? |
Oh, adjatok egy korty napot csak |
és újult szívvel ébredek föl. |
|
Minden múlik. No, igyunk bátran. |
Horkolnom így lesz jó a sárban |
tökrészegen az életemtől! |
|
|
Tavasz elé, 1940
A ködből kinyúló havas csúcsok, |
mint egy veszteglő kikötő. |
Ó, tél, tűnő tél, ömlik már, zuhog, |
Lebegnek, szállnak a fehér csúcsok nagy |
vitorlái: új út elé lobognak! |
sós-édes habjain az illatoknak. |
|
Mit küldesz újuló szemünk elé, |
délszaki kaland, kikelet? |
Próféta feje, vagy szörnyetegé |
bukkan fel s zeng az ár felett? |
Milyen próbára visztek az időbe |
s visszahoztok-e újra kikötőbe |
fehér hegyek, vagy ott veszünk örökre? |
|
Rohanó bárkahad, szélverte: Föld |
s ti útra szálló nemzetek, |
egy év Grönlandja és Tűzföldje közt |
hány marad meg közületek? |
Hazám hajója, megrecsegtetett |
pallódon állva, hajh, be féltve-óva |
ahogy kiszállsz a baljós fordulóra! |
|
|
Áldozat
Vedd példának őt. Hogyha vért |
szomjaznak fenn az istenek: |
nyujtsd némán föl nekik a magadét. |
|
Megízlelik s betelnek véle tán! |
Mert olyan a kor, mint midőn Wotán – |
Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz |
bitorolta még a Fiú helyét, |
itta a bort és zabálta a húst. |
Midőn tivornya-hely volt még az ég. |
|
Barbár idő. De ilyenkor terem |
Sárkányölőt a föld és Tűzlopót. |
Barbár idők. De hősök s áldozók |
ilyenkor győzhetnek a végzeten. |
|
Ilyen volt ő is, aki most kimúlt. |
Nem összeroppant, de fölmagasult. |
|
Rom, rom és rom. S úgy érleli magát |
rommá a ház, a város, a világ, |
ahogy gyümölccsé érik a virág. |
|
Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? |
Elég e vér, hogy megkösse falad? |
Szorong a szív; bár hajnalod hasad! |
|
Népünk jövője? Szó, te semmi rongy! |
Jaj, az beszél ma, aki nem felel, |
és nemzetét ma az emeli fel, |
|
Fölfelé futva példát így mutat, |
ki jobbra-balra nem lel már utat. |
|
|
Háborús délután
mint kifúlt ebé, ha megáll. |
Csend van. De egy kis drótfonál: |
|
csendből hány dörejt, hány halál- |
jajt kapna ki és üvöltetne; |
hány hírt, amely csak partravetve |
eszmél: visong és rúgkapál! |
|
De csend van, alig likgatott |
egy vakkanással; terebélyben |
áll ez a csend. S be jó, hogy ott |
|
az égen is, mit gépnek néztem, |
nem ember műve! – Szárnyait |
lebbenti, sassá változik! |
|
|
Szabad halott
Mind fönnebben, mint messze |
harsognak örök mondandókat. |
|
A test széthull, de rángnak |
a holt nyelvek, mint lángok, |
szentlélektűzként szállnak |
kiált, zeng, ég, ropog a nemzet! |
|
és szelíd szád milyen vad, |
nagy mondat s fent kizengi |
értelmét az ős küzdelemben! |
|
S várj sorodra. Míg élsz itt, |
ne bánd, hogy szód nem értik: |
felelhetsz majd – halottan! |
a szorgos csönd; és földob: |
ott álld a harcot – mozdulatlan!) |
|
|
Szekszárd
|
A ház, ahogy hűdött fejét behúzza, |
a kancsi ablakok, padlás-lyukak, |
a csempe part, a nyáladzó patak, |
a bamba kis híd, a mihaszna utca |
|
és körben a szeles, eszehíg puszta |
és fönt a vízfejű domboldalak – |
hát ezek küldték; ezeken haladt |
sietős léptével az égi útra! |
|
|
És dicső fajtám, nemzetem, a hún! |
Fönnen, hogy magas szavát lám lebírják, |
bőgtek, diadalt így vettek e szittyák – |
|
Fekszik a halott büszke-szomorún: |
lebeg alá még észvesztőbb homályba |
a drága föld, amelyet elbocsáta. |
|
|
Szöcskeszó
Mintha a vad hőség zenélne |
zeng, zúg a szöcskeszó az égre, |
szöcskegyász, szöcskevigalom. |
Úgy zeng, cseng, forr a határ körbe |
a nyári délben, mintha csak |
fedő volna s már emelődne, |
mert rögtön buggyan és kicsap! |
Nem haragot forr az ég alja |
törpe sáskanép búja, jajja |
E tikkadt szík nem lázadást forr, |
bár harsog, száj és nyelv ölég – |
Egy lépéstől, egy botcsapástól |
Nem harcra hevíti a tűz, mely |
vénasszony jajjal, szopós dühvel |
|
Forgószél
Megrántja, mint végvásznat széthasítja |
|
a szél a könnyű kék tavat, |
felkapja, rögtön vissza is hajítja, |
|
A szilva elhullt, már a körte sárgul, |
Hideg sikongás lesz a muzsikából |
|
Még vízreszállnánk, de a két vitorla |
|
tengerre vágyik, elvadult. |
Lázong s megnő a táj, ahogy leszórja, |
|
A dombon medve, égen óriás hal |
|
és medvék és halak megett |
az első jel: csuklással, horkanással |
|
Negyven leszek. Gyerünk. Nem értem én sem. |
|
De nem riaszt, de vállalom. |
Követ leszek talán s kezed fehéren |
|
Elválik egykor, ki miért akarta |
|
mindezt – s ha nem válik is el! |
Tanultam így is: nem várok szavakra, |
|
Gyors oszlopot gyúr a szél az avarból |
|
s futva a vízre rakja ki. |
Felnyúlok én is tán, ha összemarkol, |
|
Semmi felettem és semmi alattam. |
|
Mint a forgószél, ott a szél, |
kerengek – merre? Csak te légy karomban; |
|
|
Talpak
le s föl úgy cserélődtek, |
|
csak ropták fürge táncuk. |
|
és fröccsent csillagokkal. |
|
dühével, míg csak köllött – |
Csak döngés volt, zihálás. |
|
Dőltünk, törettünk s vártunk |
Csak talpat, talpat láttunk; |
|
|
Széchenyi
Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős, |
a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi |
|
a napot, mint fövő tojást |
s a próbált lélek, érezve a sors szelét, |
|
fölnyúlik, mint a láng szakad |
s a szakadó lelkű férfi, népe fölött |
|
(hogy összefogja még magát) |
magához vonja mind a bajt, a szenvedést |
|
(mellyel kis nép is egy világ) –: |
Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt |
|
a végtelent ölelve küzd – |
|
nekünk, kiknek a számadás is ösmerős, |
a düh könnycseppjén át a táj megfintorul, |
|
pisztoly-lyuk kél föl hold helyett |
s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! – |
|
a jaj előtt, hogy „nem birom!” |
zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt, |
mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést |
|
(hisz hasztalan volt, hasztalan!), |
hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej, |
|
szitok, üvöltés fojtsa el – |
|
adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors |
a szégyen és önmardosás vad elemeit, |
|
mint gőzt – munkára váltani! |
hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett |
még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan |
|
s szájunkon, az eltorzulón |
kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!” |
|
s a bomló lélek, mint a láng |
meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! – |
|
|
Bátrabb igazságokért!
Óh, a ti igazságaitok! Az a sok |
döntő s föltétlen igazság! A súlyosok,
|
a letiprók! – nem ők kellenek énnekem, |
nem a fölényes, a veszélytelen, |
eleve gyáva igazság, amely csak lesben áll |
tankként kitörni vagy bunker gyanánt |
inni pók-terében minél több friss halált |
és első gondja: pusztítani! csak |
aztán a győzelem (ha zsákmányt az is ad!) |
Mert milyen az az igazság, mely úr |
akar csak lenni, bárha zsarnokul? |
|
Nekem a könnyen megtámadható |
igazság kell; a mindent kihívó |
és megvető, az ellenség elé a jó |
előörs módjára kivágtató; |
a büszke, régi s még büszkébben újra új, |
mely hogy van s itt van, azzal bizonyul, |
hogy zeng a táj és gépek és vasak |
köpik dühük, hogy erő és anyag |
és szolga gépként zörgő gondolat |
és géprejáró fejű szolgahad |
közt húsból, vérből máig megmaradt |
egy ilyen lenge lény is – mit ha megtagad |
a fél világ, csak annál igazabb! |
Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz |
|
ki egy igen-re mindig konokon |
egy nemet ütő szivemtől tudom |
és elhagyom, akit megnyugtatok, |
és legigazabb épp abban vagyok, |
mit e világ belőlem gyáván visszadob. |
|
|
Pihegő
terülnék el megint az ágyon, |
hol sűrű csönd hizlal – minek, |
mért is futkosnék a világon? |
|
magam is sok vagyok magamnak; |
elejti, amit megragadhat. |
|
Száj, váll, tag, nyak, derék |
terjednék, mintha áradás dúl, |
mely engem választott lakásul. |
|
mert minden új emlék egy mázsa! |
a mindenség ős lustasága. |
|
|
Betegen, ősszel
fürtön, telő gyümölcsökön. |
heverek, nézek a magasba – |
|
Betegen fekszem, próbálgat a kín, |
munkál a halál testem zárain; |
feszít, csavar; a száj még mosolyog, |
de enged a fog, meg-megcsikorog. |
Mint bennetek, nők, az élet talál, |
énbennem úgy lel cinkost a halál. |
|
Csikorgok, hajlok, félek nyílani. |
De matat, biztat bent is valami, |
hogy fogoly voltam s jó lesz odaki |
szűk partjaimon túláramlani, |
szép áradásként el-szétnyúlani, |
míg fel nem tűnnek isten ormai. |
|
|
|
Egy kis szél
Fúhat a szél dombon, aljon, |
nincs szélmalom, hogy forogjon; |
nincs vitorlás, nincs vitorla. |
|
Gépkocsi fut, mintha égne, |
a szegény szél, a munkátlan, |
|
Tele volna tettel, kedvvel, |
de hisz a kutyának sem kell. |
Megzavar egy felhő-nyájat, |
|
ingujj sincs már lebegtetni. |
ring egy szellő, egy kis árva. |
|
Az ember már meg se látja |
azt a régi kedves társat. |
Mind a földön, földben kutat, |
szenet, gázat, meg olajat. |
|
Nem a hű társ, nem a régi, |
új segítség kell már néki. |
Árva kis szél, mire vágyol? |
Huss, el is szállt már az ágról. |
|
Ott iszkol a sövény mellett. |
Minek zúgjak, mit dudoljak? |
Költő se kell már maholnap. |
|
|
Fájdalom
Diadallal, mint testes terhek |
és – úgy, ahogy csak király ülhet – |
|
két fájdalom közt megpihenve |
ágyamban úgy ülök pihegve, |
úgy nézem büszkén, mit is vittem, |
mit hoztam neked eddig, isten. |
|
S már kérdeném is: mire kellett, |
mire használod, ha rendelted? |
De fohászkodva, máris nyögve |
új cipelésbe görbedek le. |
|
Mert lestem kezed fürge dolgát, |
azért bókoltatsz, mint rossz szolgát? |
Mint muzulmánt, ki földön hajkál, |
mint zsidót a siratófalnál? |
|
És megint mintha trónon ülnék, |
vagy ülvén paripán röpülnék, |
úgy visz a kedved s úgy vet egyben |
útfélre: újra cipekedjem. |
|
Mint kamaszt rég a kaszálónál, |
hajlongtatsz, mintha kasza volnál. |
Törlöm az arcom: mennyi van még? |
De megállnék már, de nyughatnék. |
|
|
Próba-halál
Mint ahogy, ha közel az ellenség |
s a tengeralattjáró elmerül, |
elsüllyesztett engem a betegség |
térről, tájról, emberek közül. |
Kék-opálos tejszínű világban |
úszom és kóstolgatom halálom; |
álom felett, ébrenlét alatt lenn |
lengek meleg, édes ős elemben. |
|
Lélekzeni elmémmel, szívemmel |
volna cső fel, itt a telefon. |
De nem izgat az élet, az ember, |
híreit félfüllel hallgatom. |
Száll a gépén, küzd, előz! – Mit mível |
az idővel, melyet végül is nyer? |
Akkor megint idő-űzni futkos, |
akkor meg a célja elől bujdos. |
|
Nem felülről, alulról tekintve |
vagy mulatság ember-forgatag. |
Őseinket mosolyogva szinte |
látom én, ahogy lenn nyugszanak: |
mint mi a lány-térddel ékes ágak |
alá, alánk ők úgy kandikálnak. |
Áll az isten fönt zordan a vártán; |
annál többet röhög lenn a sátán! |
|
Próba-halál a szórakozásom, |
találgatom, kinek is hiányzom, |
ki mélázna el sírom előtt |
s elhessentve az ijesztő képet, |
vigyorodat arcomról, enyészet, |
ki gondolja: épp csak lemerültem? |
s feljöhetek másutt, más időkben! |
|
|
Máglya
Betegen újra, nem ott, hova vágytam, |
nem atyafian hazai határban: |
székely hegyeken, palóc halmokon |
– mert énnekem már minden táj rokon –, |
nem otthon fekszem. Tető, emelet, |
zsindelyek nyüzsgő tengere felett |
heverek, szinte ringatódzom, hogyha |
kinézek s fekszem újra szemlehúnyva: |
mint hosszúszáru vízinövény ér föl |
a füst is hozzám a lenti kéményből. |
|
Tetők, kémények! Nem a párisi |
kémények kecses faunsípjai! |
A kéményen ott sor virágcserép áll, |
a füst belőlük hajladozva úgy száll, |
úgy nő az égre, mint a virág szára |
valami indus varázsló szavára. |
Hányszor bámultam olvasásba kábult |
fővel ajtómból – ajtó: s égre tárult! – |
míg a sok száron: e versenyre kelt |
kert minden ágán csillag nem feselt. |
|
De nem látok már csillagot, virágot |
és soha többé olyan éjszakákat. |
Fejét behúzva a tetők között |
a kémény itt mind füstölgő üszök. |
Gőzlő gerendák, dúcok: hevenyében |
összehányt kövek kormos tetejében |
a város felett és hazám felett |
ropogó, izzó máglyán heverek. |
Húnyom szemem és fordulok a falnak, |
add meg, uram, hogy fiatalnak haljak. |
|
|
Újszülött
Nem hall még, nem lát még, |
|
szem, száj, ilyet hordott |
|
Száz közt, százezer közt, |
|
|
Kapcsok
A szenvedély, mely a mulandó izmot |
vaspántként kapcsolta testünk köré, |
hogy megízlelvén őrizzük a titkot: |
egy pillanatra sorsunk istené, |
|
a szenvedély majd elmúlik. A boldog |
percek, az éj, a kéj már senkié. |
Heverünk torzan, mint a páros szobrok, |
ha tömbjüket az idő széttöré. |
|
De jönnek majd új közös kapcsok, láncok, |
megtartóbbak, mint minden karolás: |
futnak arcomon, arcodon a ráncok |
|
s majd fonalai őszülő hajaknak |
tanítják, mi az összetartozás, |
amelyet ketté Isten sem szakaszthat. |
|
|
Körülvettelek…
féltve, becézve, nyugtalan, |
ahogy a víz, a lég, a fák. |
|
De nem nyugszik most sem a vágy, |
hogy megláncol, hogy megfogan, |
és szíved alatt társa van. |
|
Átszállunk majd nyomtalanul |
rajtad és benned; lekonyul |
a szolgaságba szép fejed, |
|
de mint ág, ha terhét veti, |
megint a menny ég kell neki, |
mert ami él, csak – átmenet! |
|
|
Az előbbi magyarázata
Mint az a szép és tiszta gondolat, |
amely a fában kezdődik virággal, |
kezdődik már a virág bimbajával |
s lesz illat, majd ahogy a patyolat |
|
szirmok kis ingei lehullanak, |
lesz pirulás, majd színe-íze által |
lesz végül alma s küzd máris az ággal, |
új útra vágyva lent a fa alatt: |
|
bocsáss meg nékem, a vak akaratnak, |
hogy így vándoroltam át én is rajtad, |
így vándoroltunk, szép törzs, rajtad át, |
|
én, kinek vére véreddel rügyet forr |
és ő, a termés, ki óvó karodból |
hogy igyekszik le, hogy gurulna tovább! |
|
|
Párban1
Kitűnt a hold Szántód fölött |
Ment le a nap Tihany mögött. |
Messziről hosszan összenéztek. |
|
Némán így tűnt föl hajdanán |
Jézus halovány fehér képe; |
így nézett szeme a pogány |
krisztusnak, Plátónak szemébe. |
|
így néz össze jövőm és multam, |
hogy se jövő, se mult időt |
nem sajnálni már megtanultam. |
|
farkasszemet a régi renddel, |
míg lent az ember-tájakon |
dal és jaj árad, mint a tenger. |
|
Így tekint össze bennem a |
kétféle emberség: lobogva |
s a bólongó tolnai szolga. |
|
Így néz a legyűrt nyers erő |
lány a juházó oroszlánra. |
|
Keresve s taszítva megint |
kedvesem s egymást várva-vártan |
tündöklő szívünk így tekint |
egymásra sorsunk magasában. |
|
Mint mérleg két tányérja száll, |
mint kerekes kút páros vödre, |
szolgálják egymást, küzdve bár, |
a jó szeretők mindörökre. |
|
|
Csillagok
Augusztus újra földön-égen. |
|
Mérges méhek a csillagok. |
Mint rég méhesünk kas-körében |
|
félve ülök, nem mozdulok. |
|
Ülök Tihany hegytetejében. |
|
Ne szúrjatok meg, zúgjatok |
fejem körül mézes zenében, |
|
szálljatok szép hold-kasotok |
|
körül ti mind, szűz messzeségben |
|
tündöklő-nyüzsgő rovarok, |
lelkemet széttépők serényen, |
|
ha majd a testem sírba rogy! |
|
|
Megmentett élet
lehúnyva s megtágulva, mint |
a nap midőn küszködve föltör. |
|
Gyermek szűz szeme, aki épp |
feléri az asztalt s úgy néz be, |
mint poklából végre az égbe; |
mint néz minden új nemzedék. |
|
|
A betegség értelméről
Az én betegségem, hogy még itt vagyok |
s hogy soha már nem is szabadulhatok. |
Hogy magasan, de csak olykép magasan, |
mint ki magasítva szégyenfára van, |
hallanom és látnom ím mindeneket, |
de tennem jottányi nem engedtetett; |
hogy amire nézek, feddőn visszanéz, |
úgy löki értelmét belém, mint a kés, |
hogy bárhová nézek, vádló válaszát |
szíjként vágja végig rajtam a világ. |
|
Mit váltok meg én így? Az apró jajok |
szisszeivel egy kis keresztfán vagyok. |
A világ bűnéből ily óvatosan |
nem oldok ki mást én, csupán önmagam: |
amíg én jajongok, hallgat kint a vád; |
jajjal verem vissza a világ jaját. |
Úrhatnám szolgák és szolgai urak |
fölött csak magamnak vagyok áldozat. |
De nem hallgat, de nem alkuszik az ég. |
Ilyen sovány bárány neki nem elég! |
|
Fut és bú a lélek; jajom is talán |
csak hívó kiáltás a futó után. |
De bármitől futsz is, de lelkem ne úgy, |
ne arra fuss, merre visz ma minden út! |
Légy te büszke, lökd el mind e téveteg |
vajákosokat és eretnekeket, |
kik a gyónás titkát mernék csalni ki |
és mernék istenként megbocsátani, |
hirdetvén: magának szenved, aki él |
s még a halál is csak torzult célú kéj! |
|
Te merészen, szemközt merj szenvedni. Valld: |
volt, ki attól élt, hogy más helyébe halt. |
Valld: ki csak magáért szenved és jaját |
úgy csörgeti, mint a fösvény aranyát, |
legtöbbet magából dőrén az pazarl. |
Szenvedj te, míg szenved a világ s akarj |
még több szenvedést és valld, hogy a halál, |
az is átváltozás és nem akadály, |
akár a mesében, hol boldog király |
az lesz, aki próbát legtöbbet kiáll. |
|
|
(Amit még meg kellene írni:
|
Old és könnyít a te könnyed is talán |
a világra vetett penitencián, |
mert nincs hasztalan kín, számadás ha lesz; |
vállald a szégyenfát, úgy lehet kereszt. |
Szenvedj, így zsarold meg jajjal Őt, aki |
néped szenvedését ím eltűrheti. |
Mert a világ másképp tiéd nem lehet, |
csak a terhével: ha épp azt viseled. |
Ha van, aki büntet, mutasd meg neki, |
van ki a büntetést daccal fölveszi. |
Valld: ki megfut isten korbácsa elül, |
az is isten színe elől menekül. |
Midőn minden hallgat, midőn csak a gép |
veti föl az égre láng- s üvegszemét, |
finom idegzettel, mint minden paraszt, |
fújd az évek óta elrekedt panaszt. |
Mint kutya a holdat, azt a hideget |
úgy kérd, akit kérsz, tán az sem siketebb. |
Hallanak-e, vagy sem, többet azt se kérdd, |
úgy szép az áldozat, hogyha: semmiért! |
Nyujtsd hittelen szíved azon üresen: |
„többi a te dolgod, édes istenem!”) |
|
|
Kórházban, hajnal előtt
Mit hoz a holnap, mit hoz |
A végzet – csüngő szikla – |
|
Bújnék a súly, a szem s fog |
De az pusztul itt épp el, |
|
Nincs halál, mondom, mert a |
ha karral, kézzel küzd már |
|
|
Csak ne kelljen halálba menni
Csak ne kelljen halálba menni, |
mi minden tudnál még itt lenni; |
hogy adnád alább fokról-fokra, |
kapásnak lenned is jó volna; |
te gróf, ki oly grófnak születtél, |
lakáj lennél ten személyednél, |
gyűrűket, karórát leraknál, |
kocsisként lovakat vakarnál. |
Csak a koporsót rád ne csukják, |
hogy gyűrnéd zsellér ingnek ujját, |
te püspök! S te főhivatalnok, |
hogy köpnéd lapátra a markod! |
Hova tünnek a holtak innét? |
Ökröt vezetnél, csak hogy itt légy; |
nem egy évet, de többet száznál |
kutyapecérként elszolgálnál, |
öreg csiszárként sáros éjen |
utaznál vásáros szekéren, |
vagy lépnél még lentebb is annál, |
segédnek téglát adogatnál, |
vagy kint a jeges udvarsarkon |
belet mosnál, mint koldusasszony, |
mert beállnál bár vénasszonynak, |
mennél négernek, eszkimónak, |
bár törpének vagy bolondnak már |
elmennél, csak hogy megmaradjál. |
Nem bánva emberi formádat, |
beállnál énekes madárnak. |
Elmennél fürjnek is, hollónak, |
tigrisnek, csikasznak, vak lónak, |
akár pondrónak… rózsafának! |
rózsavirágnak és fűszálnak, |
s amiből ők tolulnak, jőnek, |
mezőnek, lucskos puszta földnek. |
|
Száz év mulva
Nagyra lesz, ki száz év mulva élhet. |
Fent, fölöttünk, mint új kőfalon |
lépdel büszkén, mert hogy újra kész lett |
egy évezred, micsoda torony! |
Le- s lehajlik majd a szakadékba, |
a homályba, hol – ahogy szokott – |
cserép csillan, máll kiszakadt véka, |
ázott újság nyúlfüle mozog |
s műveink és terveink s a szobrok |
s csontjaink s a zászlók, zászlaink! |
Hetyke lesz, mint ki várat hódított; |
néz le ránk s le is néz egy kicsinyt. |
Így lesz, pajtás, ismerős a gőgöd |
s rá a szégyen és a szédület, |
mert esőz közben, mint ránk esőzött |
pernye és por s nő az épület. |
Véled is nő s mint ágaskodó ló |
téged is a mélybe vet csunyán |
s pillér lesz csak hős tornyod, utolsó |
hídpillér csak száz meg száz után. |
Be sem látod, annyadik pillérje |
egy nagy hídnak, mely a völgy felett |
csonkán ível mégis a mélységre – |
ott előtte még a meredek. |
Csak hatalmas lépő láb, fehérlő |
lábszár lesz szemedben a torony: |
isten lépdel a végtelenségből |
s halad tovább új és új koron. |
A bokájáig kavargó porban |
látod majd – velünk fogsz szállani – |
hogy törnek föl, itt is ragyogóan |
Dante s Homér őrült árnyai. |
|
Ami megmarad
A csőszkunyhó, az megmarad |
s a szőllőkben a zsuppos pince. |
|
Cserények, szárnyak, oldalak, |
a kalyibák se dőlnek össze. |
|
A griffként fölkelt városok |
ontják ríva még egymás gyomrát. |
|
az égre már egy messze dombhát. |
|
Putrik és odvak s vad-lyukak, |
vackok is lesznek és barlangok. |
|
Két messze rejtek fölriad |
s egy szép ösvényen át kezet fog. |
|
Mire emlékszünk? Vasra hág |
s szétdurran egy-egy kósza állat. |
|
Satnyább egy kicsit a virág, |
hol hajdan a városok álltak. |
|
|
Örök éjszakában
Kopognék ajtódon alázatosan. |
Zörögnék kövön, felhőn, sziklaszálon. |
|
Hozzád az utat sem találom, |
a fűben, fában s kék gyümölcsben – |
|
Nyitom, töröm, veszem a számhoz, |
s elejtem és – ha volna merszem |
|
Őszen maholnap, ritka hajjal |
a titkod – dörrenne, mint bomba! |
|
Csak rend, fegyelem van, sivárság, |
a rácsos, párnázott cellában, |
|
Napok és csillagok és holdak |
üstökösök vigyázzák bennem |
|
|
Ma egy éve
Mit mulasztottál, ma egy éve |
a nap, hogy elnyelt a föld éhe, |
s mind, amit rég istennek hívtak… |
Mitől vittek el? Mennyivel |
vagy szegényebb, hogy már nem itt vagy? |
Sorsod, mely győztesen ível |
nélküled is, mennyivel csorba, |
hogy ez az egy év elmaradt? |
Úgy mérem, mint te mérted volna |
Fájt, de miatta nem volt károd, |
hogy elmentél, hogy férfi módra, |
mint akinek már kész a dolga |
itthagytad nekünk a világot. |
|
Menet
Minden este katicabogarak |
fúlnak a Balatonba százezerszám, |
hogy napok óta vérpiros a hullám. |
De egyre jönnek, egyre hullanak. |
|
Mondják, özönlő öngyilkos sereg. |
Ritkítja magát okosan a fajta. |
Csörren alattam a nyárvég avarja, |
ahogy a véres tó partján megyek. |
|
Végig a part is pirosan lobog, |
amint az avart a szél megkavarja; |
hogy nézem, nem tévedtem-e a habra, |
Jézusként vörös vízen taposok. |
|
Nincs szabad szavam. Csak a képzelet |
jár ki és be, jár szabadon át rajtam. |
Oly tisztelettel lesi néma ajkam, |
mint a középkor az őrülteket. |
|
Ím józanon, egy nő s kislány között |
megyek a parton, kutyával mögöttem, |
s a való mégis, hogy vér- s lángözönben |
gázolok és fentről is vér csöpög. |
|
Hadak kúsznak és elnyúlt városok |
füsttel az égre szöknek, kezüket |
rázzák, sírnak, mint tébolyult szüzek; |
mit csináltatok, mit csináltatok! |
|
Tegnap Rotterdam égett, ma Rouen |
ugrott fel, mintha csak azt várta volna, |
hogy az áradó tűzvész körbefolyja |
s ő sikíthasson lángkarjaiban. |
|
Kúsznak a hadak fogyhatatlanul, |
ahogy nyaranta rejtekükből hordják |
bábjaikat más rejtekbe a hangyák. |
Szétrúghatod, a többi csak tolul. |
|
Mint alja-repedt üvegből a lé, |
mint húsz karja a megehült polipnak, |
Európa szívéből úgy futottak |
a hadak a négy világtáj felé. |
|
Kiállt a sorból, neki vége van, |
Egy-egy fiú, dúlt homlokát törölte. |
Dörrent a pisztoly, előre, előbbre! |
s ment a menet, halálra szomjasan. |
|
Én nem voltam már akkor fiatal; |
láttam, az anya vérző térd-közéből |
a föld ölébe mily egyenest szédül |
milliószámra az emberi faj. |
|
Zümmög a tenger katicabogár; |
a fényképen a fiúk is dalolnak. |
Ki húzatja e szörny lakodalomnak, |
e bálnak, mely már harmad éve áll. |
|
Diót szórtak, búzát, kendermagot |
a mátkapárra hajdan a násznépek. |
Örülne Freud a titkos jelbeszédnek, |
ahogy az ólom és vas mag csorog. |
|
Mit villantsz létre, villám képzelet! |
Nők is harcoltak, nevették hogy rájuk |
mint spermát köpték dühüket az ágyúk |
fölmeredve a két kerék felett. |
|
Mert régtől nem volt forróbb indulat |
mint ölni, ölni s készülődni ölni |
s vágy mélyebb – mélyben emésztőbb –: ledőlni |
megtöretni egy barbár düh alatt. |
|
Jó csók helyett, ki nem szívvel szeret, |
ilyentől gyúlt föl s ernyedt el esetten, |
így lett a szolga puhány, de kegyetlen, |
így kelt és hullt, így ment a nagy menet. |
|
Jó küzdeni s a harc is ölelés, |
ha szerelemként fűl alája eszme. |
De itt az a rögeszme gerjedelme |
gyúlt: szenvedtetve fogy a szenvedés! |
|
De itt a gyávaság s a rettenet |
indult, hogy tán a világot lebírva |
bent annak gyávaságát is lebírja, |
ki úgy szeretett csak, ha fizetett. |
|
Vallj színt! hangzott. Állj ki! Állj… Hirtelen |
a költő úgy állt fel, mint a papírlap, |
mit élére a szél az utcán fölcsap. |
Ez volt megírva az én szívemen. |
|
Míg a part mezőtűzként lobogott |
és a katicabogarak úgy estek |
a langyos légen át, mint a vércseppek |
s kaptunk mindenre magyarázatot: |
|
e menetből így álltam félre én |
balkaromban kisdeddel, akkorával, |
mint félkarom s jobbfelem anyjával |
s gúnnyal s keservvel szám két szögletén. |
|
|
Korforduló
Tegnap megölelt volna, ma |
s nem tudja jobban, mint a gép, |
|
és át, ahogy bent jár az ár |
vesz körül, zúg s mind, mint a gyár, |
|
Gyárak s gyártmányok az idő |
De énnekem a nap s a hold |
De énnekem a nap s a hold |
s törvényünk egy: bár haladok, |
|
Tegnap oly pontos gép, de te |
s mit mérsz, mit hajtasz, mire jársz |
|
Társam vagy? Hordom arcodat. |
Ne legyen inkább semmim is, |
|
hogysem még fajtámból legyek |
|
|
Tolnai erdő
Örvénylik, mint a víz árja, |
fut a tajték, száll a hullám |
egymillió makkfa csúcsán; |
mint a tenger, a kerengő, |
olyan tömött, olyan kemény, |
|
zölden, kéken, sárga színben |
kicsik, nagyok, meg akkorák, |
áttetszőn, mint a zöld üveg, |
ragyognak, mint üveghegyek. |
|
Itt is, ott is az égre csap |
a hullámhegy, de fönnmarad; |
nem hull alá, mit siessen, |
hogy aztán felkeljen újra, |
|
Viharzón is, hab a habon, |
áll s ragyog a zöld nyugalom; |
ilyen tenger, ez a tenger |
való nékem, tele csenddel, |
mint iszapban a nagy halak. |
|
csiccsennek, buknak le megint, |
felettük sasmadár kering. |
|
Tágas termek, mint mesékben |
sorakoznak lent a mélyben; |
tartják a szín boltozatját |
oszlopokként ősi nagy fák, |
nagy ritkásan egymás mellett |
várnak tán egy fejedelmet. |
Jártam bennük: tiszta tenger |
fenekén járkáltam egyszer! |
|
Külön világ, csoda-rejtő, |
Bakonyon át nem is oly rég |
Szabad élet, makkoltatás – |
itt volt a szépapám kanász. |
|
Mint a multba, a sötétbe, |
vágyom e zöld tenger-mélybe, |
tüdőt, testet bár cserélve. |
nyáron gatyás, télen subás, |
itt volt apám apja juhász. |
|
|
Jó halált
Mit kérhetünk még? Jó halált. |
adjon, ha kegyével megáld; |
adjon az isten jó halált, |
|
ne kerék, ne nyárs, ne karó, |
ne tűz oltsa el, ne golyó, |
ne füst, ne víz, ne gáz, ne tőr. |
|
úgy is mosolygón, szívesen |
múlhassunk (mint ma senki sem), |
magunknak csak, magányosan. |
|
|
Koponya
Egy bombasujtott házra
A falak mögött nincs szoba, |
kisüt az erkélyre a hold; |
fényes ablak-szeme kifolyt. |
|
(ott járok el a ház előtt |
gúnyolja multját, az időt, |
midőn a szél s holdfény helyett |
mi jártunk bolt-csontja alatt, |
mi: lelkes, ifjú ötletek, |
egy raj zsibongó gondolat. |
|
„Haza”, „szabadság”, „magyarok”, |
mily szikrázó volt itt a szó, |
mily férfias, hogy „akarok” |
s mily szívbéli: „úgy volna jó”. |
Mindegyikünk az lett, ami |
benne eszmeként kibomolt. |
A ház, ki mertük mondani, |
egy eszmélő nép feje volt. |
|
mely a falnak is nekiront. |
Mi ma a terv? Mi az a nép? |
lett koszorúd, szép hegyvidék: |
|
A kertre senki nem vigyáz, |
a házat már nem őrzi más, |
|
s ki téged, eltervelt világ? |
szétestek, mint az épület, |
Haza, szabadság… bombamód |
szállt az is, a kis társaság – |
Az erkélyen ültünk, amott, |
hol semmit kocol most az ág. |
|
Repülünk, szakadunk tovább, |
amíg csak élünk, bombamód; |
kigyúlt, lángolt, elhamvadott. |
Tervezz új eszmét, iskolát, |
vonj mosolyt fintorod körül, |
nem veszed le a koponyát, |
a vigyort egy ország fölül. |
|
|
Légy
csak az teng-leng szürkésen, |
|
Mi vár rád még, megőszült |
Mi vár ránk még, megőrült |
fő, mit szánsz még nekem? |
|
egy csepp öröklét mégis –: |
|
|
Székfoglaló
A Kisfaludy Társaságban 1942. XII. 5-én
Tavaszi reggelén a meggyfa |
a hirtelen rádőlt özön virágon |
csodálkozhat, ahogy csodálkozom |
cipőmön, nyakkendőmön és ruhámon, |
Zuhany üdített. Szellőnyi öröm |
rezdülne bennem; aztán abbahagyja. |
|
lépcsőn le, utcákon keresztül, |
mint kinek útja s célja van. |
karom, de hű szolgámként untalan |
önként is kalapomhoz lendül. |
S ha megszólítanak, ha kérdenek, |
már nem félvállról, hetyke-durván, |
hanem már csínján, ahogy illő, |
nem vakogok, mint színműveitek |
parasztjai hajamba túrván, |
|
többé már nem léphet elő. |
|
Velem nőtt; mint vadon a jószág. |
S oly rideg ma, oly kémlelő, |
oly könyörtelen végzi dolgát, |
mintha járván a napvilágon |
ébren is én volnék az álom |
|
Levonom kesztyűm – ezt az új |
bőrt –, itt van nyersen a kezem |
Födném föl, adnám meztelen |
szívemet épp így válaszul; |
nemcsak enyém a dobbanása. |
Mosolygok s kérdem: nem pojáca |
s szeretvén, bár fuldokló komoran, |
azt kell kérdenem: hát e vágy kié? |
Kihez lehetek még ma hív? |
és mégis olyan ez a szív, |
mint összenőtt szörny ikreké. |
|
ahogy én néztem, ültem a kemence |
sarkában hajdan dacra edzve |
sötétben és fullasztó igazamban. |
versengve bennem, hogy ki lesz az úr. |
nem tanult és nem javult eddig |
s nem is akar tanulni semmit, |
az akar lenni konokul-elszántan, |
ami még együtt voltunk hajdanában |
a cselédházban, honnan én kiszálltam. |
|
Járok és kelek a világban, |
lépvén ím néha fényes polcra föl: |
úgy húzna vissza ő sápadtra váltan, |
alatt az ért kukoricásban |
mint csősz a csörrenő levélnek |
s mindkettő oly vigyázva lépked, |
két tányérján leng a világ. |
|
odabenn külön éjszakámban, |
a szülők neszére az ágyban. |
|
Van ház (falumban), melybe úgy megyek, |
Olyan ez, mint midőn egy eszme |
a fejben formáját keresni indul. |
Megáll, mielőtt megérkezne. |
De van: egyszerre halk szavú beszédben |
fogam, mint kövön, megcsikordul |
egy elfeledett indulattól |
felforr a szív, robbanna hevében, |
a szó sziszeg, mint forrtában a lábos. |
Egy pillanatra ő kapott magához. |
|
Ez az én riadt ébredésem. |
és minden vigasz, ami volt. |
Mint lakat csüng ott fent a hold |
ezen a rendbetett világon. |
Hova vinne még, hova vágyik? |
Látom a zöldmezős gyerekkor |
|
Látom nyílt tájaid, szabadság, |
s a milliókat, kik hasztalan adták |
érted, mit férfi adni tud. |
|
De ő csak vágyik, egyre vágyik. |
szépségeivel ott túl a hegyeken |
„Kövesd csak és ne kérdjed” |
hallom magamban s követem. |
|
Mert amit az életből értek, |
én vagyok a test, ő a kegyetlen |
ki elpusztít és túlél engem. |
|
Itt vagyok fenn és nincsen egy barátom |
ha mit kínálnék, nem enyém a lélek, |
ha senki még át nem karolhatott. |
Valóban tán a füst vagyok, |
a réseken át és az akadályok: |
a szakadékok és folyók felett. |
Nem gyujt még és nem éget, |
csak hozza, hirdeti a lángot, |
de végezi így is a dolgot. |
|
viszem magamban ki a faluvégre |
e túszt, e csodálkozó foglyot |
s mire másutt már szót se tud a nyelvem, |
|
|
Tüzes trón1
Egy hírlapi hadjáratra
másat akkor se mondhatok. |
Egy új isten szörny csipkebokra |
az a trón, ha izzik s lobog. |
|
Egyre az ige zeng belőle. |
|
Csapják fejembe koronádat: |
csak messzehangzóbb, élesebb |
lesz az a kín, mélységesebb, |
mely szóra feszítette számat. |
|
Dadogni fogok s tán zokognék: |
élő jövőm van: gyermekem! |
mit ma dalolva mondhatok még. |
|
Abban az iszonyatos hőben |
vissza semmit se vonhatok: |
zengőn oly messze szállt belőlem. |
|
|
Hegyi temető
Költi őket fentről a nagy, |
s ők készülnek a szárnyalásra. |
|
száll a hegyről az égbe szét, |
|
vagy bátyám sírja? És lakód |
|
mint sirályok, fekete varjak. |
|
úgy szállnék én is föld alá, |
hogy mégsem örök a halál, |
hogy újra fényre költet isten! |
|
|
Verses útinapló
A simontornyai vasúti-hídra
Jó volt állni a híd alatt, |
ha már jelzett is a vonat. |
|
Jó volt félni is, bízni is, |
|
Gyúrni hetyke mosolyba át |
|
Mérni a többi nagy gyerek |
|
A halál jött s az élvezet: |
hogy elszáll a fejünk felett. |
|
Szorult, vonaglott, nyítt a sín, |
mint nőstény, hogyha jő a hím. |
|
Jött a halál s a híd megállt, |
várta, mint üsző a bikát. |
|
Jó volt kuksolni a csapat |
gyerek között a híd alatt. |
|
dörgött, dübörgött, prüsszögött! |
|
hogy mégse rogyjon ránk az ég. |
|
|
Egy másik hídra, melyet a költő családja emelt
Átmegyek rajta, csöng a híd, |
dicséri Náci bácsi markait, |
dicséri Józsi sógor ökleit, |
apám vidám pörölyütéseit. |
|
Oly büszke, mintha állna a Dunán; |
áll csak egy szurdék csermely-fonalán. |
Nem Pestet köti össze és Budát: |
Ozora kocsmáját és templomát. |
|
A Cinca fölött feszül – de merész, |
fölnyúló páros rácsa mit idéz? |
A Lánchíd ívét, az ív rácsait! |
Egy vén számadó grófi vágyait. |
|
Jó nékem lépteim rajt hallani, |
csöngnek, mint nagyapa forintjai, |
jövet-menet hídvámot a híd ád: |
egy régi érdem arany kamatát. |
|
Ahogy akarta egy okos juhász |
és veje s fia, két komoly kovács, |
áll jó kedvében is némán a híd, |
dicsérhetne akár egy Széchenyit. |
|
|
Itt csöndítenek arra is, ki haldokol, |
szólítgatja a torony a fogoly: |
a kézbe kapott lelket, mint mi hajdan |
a csigát háza kanyaraiból. |
|
Látom a présházat már a hegyen, |
szelíd varázslat esik meg velem, |
lélekben fent vagyok, hűs lomb alól |
szánom magam, ki ittlent kutyagol. |
|
hogy nincsen is, ha nem dagad, |
nem is folyik, úgy elalszik. |
Akkor van, ha megharagszik. |
|
a fák alján van-e, nincs-e, |
nem is gondolunk a vízre. |
|
amíg az ég meg nem hasad, |
meg nem nyílik, meg nem zendül, |
akkor indul meg a hegyről. |
|
Akkor jő, mint a táblával |
bőgve, törve, mint vad csorda, |
|
épphogy nem két lábra állva, |
akkor járja azt a táncot, |
|
Akkor él, ha színig tele, |
dühtől feszül minden ere, |
akkor él, ha halni bírna, |
|
járja tovább csak keményen, |
cigány nélkül, egymagában. |
|
|
Völgyből dombra költözött a család, |
a határ egyik feléből a másba. |
Itt van, de mégse láthatok le Gyántra, |
hegy takarja a kedves, hű szukát. |
|
„Söveges megvan?” „Nem, Gyánton maradt”. |
Hogy: „nem szok meg már ő még egy világot, |
új ökröt, lovat, kutat, uraságot, |
új villanyeleket, új markokat!” |
|
|
Pannonia, az arány földje ez, |
a várkapuban márvány a deres, |
a kapualjban, mely mint trombita |
harsogta le a jajt a faluba. |
|
A mesterművön elültem soká, |
elgondoltam, kit huzatnék le rá, |
bőgje világgá bűnét a bünös, |
ítélt bennem a vad katona-ős, |
|
de állt szívembe rögtön hökkenet, |
ki húzatna le épp így engemet? |
Moccantak, zúgtak a jobbágy atyák: |
igazság! jog! csak semmi durvaság! |
|
|
Philippo Scolari di Ozora szellemének
Tavaly még megvolt – volt és nincs deres, |
elhordta azt is már a kőmíves. |
Küszöb lett? Kőpad? Áll, áll, ellenáll, |
de végül mégis omlik csak a vár. |
|
Mely száz csata közt megóvta falát, |
megadván mindig időben magát, |
nem törte, csak az évek tábora. |
Rakta alját Pipo di Ozora. |
|
Rakatta tovább egy török basa, |
és távozott épen ő is haza, |
mert köpte markát bár, meggondolá, |
nem temetkezett a falak alá. |
|
Mit labanc, kuruc meg nem dönthetett, |
mérik a várat műértő szemek. |
„Ér másfélezret benne csak a fa!” |
mond Béla, vélem első unoka. |
|
Azon volna, hogy ketten megvegyük, |
a vén mihasznát, a semmi becsűt, |
megvegyük, lebontassuk csöndesen |
s vegyünk egy szép nagy szőlőt a hegyen. |
|
|
Mintha itt volna a tenyeremen, |
az öreg várat úgy méregetem. |
Hány művész s vitéz élt itt valaha! |
Utánuk gyermekálmaim hada. |
|
Majd ifjú s férfi terveim soka: |
egy pórhad, kórház, népfőiskola, |
az ős-szegénység! – adjátok nekik |
szívem utolsó játékszereit! |
|
|
Tagadhatnánk, mit érnénk el vele? |
Ez a vár volt négy megye börtöne. |
Akit Bakonyban elcsíptek betyárt, |
itt szenvedett fogságot vagy halált. |
|
Verte a pandúr a szegény legényt, |
siratta lánya a legényt, szegényt, |
siratta, míg hozzá nem ment, amíg |
nem siratta meg férji markait… |
|
Mint kas körül a méh, rajzott a nép, |
vegyült a zsandár-, betyárivadék. |
Lelkem egy fele rögtön öldököl, |
ha nincs a másik ott, a börtönőr. |
|
|
A szegények szerények. Hova lett |
haduk, a hű, hogy a család felett |
jobb napok járnak; mint nemes vadak |
lapulnak távol szűz erdők alatt. |
|
Gyermekkoromban milyen gyolcs gatyák, |
bőszoknyák lengtek küszöbünkön át, |
s a bennük mozgó ángyok, atyusok! – |
Eltűntek, mint a brontozauruszok. |
|
Somfordál, mint a farkas menekül |
a szegény a fény, a világ elől. |
A régi sok rokon Julis, Maris, |
a sírba siklottak előlem is. |
|
Vad a ketrecben, némán ballagom |
be a szép kertet, hol most lakhatom. |
Hegyen, a tisztilak szebb helyen áll, |
királyibban, mint sok királyi vár. |
|
Puszta szigeten állok, idegen, |
a bennszülöttek népét keresem. |
Gyertek elő! Még értem szavatok. |
Gyertek elő, mert éhen pusztulok. |
|
|
Nem vágyok élni, ahogy egykor éltem, |
ötödmagammal egy rossz tűz körül. |
Itt élnék mégis ezen a vidéken, |
itt élnék – élhetnék csak emberül! |
|
A hivatalnok – ki eltartja bennem |
a költőt – hálhat már paplan alatt. |
A napszámos rég föld alatt pihenne, |
az őserő, a nemzeti alap! |
|
Minden megoszt. Nem élek meg, hol élnék |
s ahol megélek, lelkem alszik el. |
Így példázom időm kegyetlenségét: |
kapuira felnégyelve emel. |
|
|
Nézd a gyerekek arcát. Ott! A porban! |
Mennyi öröktől ismert ismeretlen! |
Mert nem kellett vátesznek lennem, |
ilyen arccal jő fel, mint napkelet |
vigasza ő is, a te gyereked. |
|
Kapj föl még egyet, ha kevesled |
az otthonit, ilyen arcú az is, |
így sütött apám, anyám arca is. |
mint fa körül a sarjú bokrok, úgy |
ágaskodnak a lányok, a fiúk. |
|
Elgondolni hadd álljak közibük: |
be jó, be szép, ha bokrosul a nép. |
Ne feledjék, kiket a jegenyék |
magából magasba: nem díszleni, |
de vihar előtt veszélyt inteni. |
|
Boldog, ki ilyen rengeteg felett |
hajlonghat jajjal, mégis boldogan, |
de a veszélyben is nagy-gondtalan: |
egy kézmozdulat voltam – de hány készül |
még a jó karból, az erős gyökérből! |
|
|
Mentse e verseket: két nap alatt |
írtam velük tele noteszomat |
titokban, loppal, mint valami kém. |
Lopkodnom kell, mi öröktől enyém. |
|
|
Seb
Lüktet a kis seb ujjamon, |
lök, lökdös, ver az ujj: segíts, |
|
Úgy erőlködik, hogy tövig |
s el-elfulladva néz ki rám |
|
Megszúrtam magam, a vihar |
baj, bú, gond ezért nem lehet |
|
Gyerek? Nincs gyerek rettegőbb, |
mint testem egy darabja a |
|
Férfi lehettem, terv, erő, |
|
Terv, cél? Bomló család vagyok, |
egy-egy makacskodó gyerek, |
|
egy-egy csecsemő, sírni kész, |
hogy ételt, italt, meleget, |
|
Mondom: van más is, amivel |
mondhatom, a szív-anya csak |
|
fölsírnék – hogy sírnék! – fáradt |
|
És nemcsak én, és nemcsak én, |
atomból szállna már a jaj, |
|
Van isten? Ahogy volt, amíg |
|
mint én az ujjammal, ahogy |
|
S milyen célt téveszt el, ha én |
|
Mert tüzel, éget bennem is |
rángatja fájni őt, nagyot |
|
Fájok, fuldoklok, égek én, |
üvöltsd el végre már kínom, |
|
|
Novemberi kertben
A fény mind fújja: nyár van; |
|
ült nyáron is itt őszben, |
örült, hogy ült, hogy élt, |
örült, hogy láthat engem, |
|
Hogy mint hajdan a fényben, |
itt ül s én rejtett módra |
|
Mert félnék, hogy a föld vár, |
s nem vagyok-e az rég tán, |
|
mint mikor az ősz rászólt |
s buzog folyton a föld lent. |
|
Jöjjön, mint tisztes vándor, |
Oh légy keresztény hozzám, |
|
|
Egy jól-telt légiriadó után a Ferenc-hegyen
Ezzel a jó lélekzettel igyad |
magadba ezt az őszi tág eget! |
Vedd kezedbe, mint poharat |
e völgyet (oly hűs csönddel csordulót, |
hogy szinte kortyolgathatod). |
Öleld fel, azzal, hogy lám nézheted |
hempereg lent az őszi fény díszéül |
a gőzök, füstök szétgöngyölgetett |
pólyái között baj, bántalom nélkül! |
|
hogy van tovább és kit szeretni. |
Oh megpróbált vég és megízlelt semmi, |
mely gazdagítja szívedet! |
futta utáni tiszta csönd. |
|
Lapultunk – asszony s férfi – |
anyánk, a halál karján, mint a gyermek. |
Beh jó – letéve – újra földre lépni, |
|
Nem így akartam, a sors ne így akarja, |
ne így ossza, ne így röpítse szét |
és használhatatlan darabra. |
|
utcák, terek a mindenségbe. |
|
És társak, akikben tovább |
az idő, az emberfaj és az eszme, |
sorsunk egy sorsba fonva össze, |
hogy tudjunk emberként megállani: |
félszeg arcunkról vegyük át |
tisztítsuk meg egymás mosolyát. |
|
|
Két emlék
Tízen vagy tizenegyen: a kis társaság |
|
az esztergomi dóm-hegyről jövet |
az országútra érve egy percre megállt |
|
egy lámpa alatt – ottan áll ma is – |
szélén Babits-csal; hajadonfővel haladt |
|
kockás kabátban; nem feledtem el |
sem őt, sem öltönyét, sem félszeg mosolyát… |
|
|
Minden mást elnyelt a hamar idő, |
azt a napot, az út végét és elejét. |
|
Csak az a perc maradt meg, amidőn |
az útra értünk, csak az a kis útdarab |
|
maradt meg emlékemben. A futó |
idő felett mint felmagasodó hid áll |
|
ívén Babits-csal, ahogy mosolyog, |
fedetlen fővel, félszegen, a győzelem |
|
leronthatatlan szobraként. |
|
|
Álltunk Mihállyal a hegyen, |
a szőllőkben Szekszárd felett, |
hajunkat hűvös szél dobálta, |
s elnéztünk a síkság felett, |
az idő felett, mely alattunk |
folyt a Dunával, a Sióval, |
aztán lejöttünk s mi is folytunk |
az időkkel és a folyókkal, |
föntmaradt a hegyen örökre, |
lelkünk jobb része föntmaradt, |
de a völgybe az sose jött le; |
állunk Mihállyal a hegyen, |
frissen minden folyók felett; |
lent népek, országok bomolnak, |
szolga telek szennybe csurognak, |
mint őrszemek, rendíthetetlen |
állunk a kőkereszt felett |
egy ifjú nővel s kisleánnyal |
s bajunk már semmi sem lehet. |
|
|
Rózsák korai hóban
Most vagy a legszebb rózsa |
|
s gyűrt gyolcson szűz-bizonyság |
|
|
A Móricz Zsigmond emlékkönyvbe
Nem fedte ő fel szívét senkinek |
s okosan tette – mire jó? Szemében |
a derű már-már a jégcsillogású |
közöny volt: égő s átolvaszthatatlan. |
Távolabb, igen: a jövő, a mult |
s a nagy közösség (ami épp oly messzi): |
sóvár szíve attól még lángragyúlt. |
A többi? Baromvásár csak, piarc, |
hol egyként üzlet az ember, az állat, |
a jó férfikar és az édes arc… |
Megvetett minket, világát? Figyelt, |
fülelt és mindent megjegyzett magának. |
S összevont szemmel: „ez ostoba úr, |
ez még ostobább szolga, ez csaló, |
ez anyját ölné” – mondta konokul, |
„ez meg is ölte” – mondta két fakó |
mosoly közt, mint ki belső hangra hallgat, |
de szólván, mindent istennek beszél el. |
S elment örökre és most itt vagyunk |
– megismerve egymásban önmagunk – |
fejünkön rettentő ítéletével. |
|
Magányos angyal
Ady emlékének
Az évek között egy rejtekező |
angyal kiáltja nagy szavát. |
Semmiből ő maga gyúrta magát. |
|
Ím a mocsárra tévedt katona, |
számkivetett fajták jobb-nincs hite. |
|
Vadóc, dobáló szellem, amilyet |
Egykor emberként élhetett, |
azért pusztult el embertelenül. |
|
Fáról varjúként fára ilyenek |
követnek dúlt-vert csapatot. |
Szavára hull a csüggeteg, |
elhull mind a szíve-nyomorodott. |
|
Diadalát és ujjongó dühét |
Vagy mit akar még ez a nép, |
kinek bezárult pokla és ege? |
|
Kiált az angyal s harag s szeretet |
s szégyen, hogy egyebet nem tehetett, |
csak azt, hogy odadobta életét. |
|
Kit nem erősít, nem költ fel e hang, |
Ott kezdődik az itt alant, |
hol elfordulnak mint az istenek. |
|
|
Hullaevők
Kiért maradt ott Szabadi, |
ezért a szorgos kopaszért? |
És Kiss és Tóth és mind, aki |
ha élt is, épp csak éldegélt? |
Beh otthonosan csillog már a fény |
a márványtáblán, az új hősökén! |
Beh otthonosan nyüzsög a csapat |
vendég a Fehér Ló fái alatt. |
Melyiknek kispörköltjét védve |
Melyik söréért fagyott jégbe |
Fábján füle, Kovács keze? |
Csillogva cikáz, mint a villám, |
kés-villa-pár a csirkehullán; |
e szép hölgyért, hogy így ehessen: |
melyik Nagy halt meg Voronyezsben? |
Mert ha van képzeletben mérték, |
a finom ujjak szét most vágják |
az ezüst tálon Takács térdét, |
Kántás karját, Pordán bokáját. |
Nincs ehetnékem. Itt keringek |
Vérszínü borához melyiknek |
|
Az ozorai templomban
A bolygón, amely lánggal égve |
s szabott köréből ki-kitérve |
|
állva s előre-hátra dűlve |
|
Vendégként (mert hitetlen) |
kedvesem, szálljunk mi is ketten |
velük ma tovább és tovább. |
|
hadd vigyenek egy percre mennybe |
kéz-kézben veled, teveled. |
e kis banya: úgy zengenek! |
|
s szabott útjáról ki-kihullva |
száguld az őrült semmibe, |
|
lendülnek föl és föl szavától |
az ifjú s vén arcok, szivek. |
|
ő néz le ránk, Jézus nagyanyja, |
alatt a sok fénykép baka. |
|
Klárika, Sárika énekszavát. |
|
|
Mutatkozik…
pirosan megint a tavasznak: |
bimbózik a barack, a körte, |
a szelíd karmok kifakadnak. |
A levegőbe tiszta mancsok |
emelődnek szaporán, mintha |
valamennyi megállj-t mutatna, |
kelne, hogy kebelét kitárva |
e vesztébe futó világnak. |
|
Mennyi kar! Elnézem e karmok, |
e tiszta kardok vítta harcot! |
És szívemet okos keménység |
szállja meg: erős lám a mélység, |
erősebb a föld, mint az ember |
és félni sem kell, futni sem kell, |
dönthet házakat, tornyokat |
|
|
|