Szembenézve1

1947

 

 

 

 

Lehet még…

Lehet még költő, aki – bárhogy üsse
kintről és bentről ami ütni tud –
összezárt foggal, mint eb a megűzte
vadat, úgy tartja a csöndet, a bút?
S aki – mert neki a némán a tűzbe
nyúló hős útja a példa s az út –
nem jajdul akkor sem, ha épp e büszke
csönddel lesz sorsa harsogón hazúg?
Hát ne legyek. Hát álljak így merően,
csak te légy velem e hazudó csöndben
és életemben, oly odaillően,
mint testemben a szív, csak te vigyázzad,
mint ittbenn ez a hű és meleg állat,
fölöttem-alattam nagy éjszakámat.

 

 

 

A tájban…

A tájban bennerejtezik a bánat,
mint az eszme a márvány tömegében,
amelyet Michelangelo merészen
kifürkészett és kivésett magának.
Nézem és mérem s bontanám a fáradt
tájat, a fákat, a szittyóst a réten:
sejlik, mi bennük elrejtetett nékem,
az üzenet s hogy még mi munka várhat.
Anyaggá válik lassan szép világom;
szemmel és szívvel aminek örültem;
mint szobor-terhes követ bontom, vágom
és vágyom minden fölöset körültem
lerontani, mert nyugodtan-derülten
az él nekem, ami átment egy halálon!

 

 

 

Újító halál

Én belém haltál, halott. Hordalak,
az anyaföldnél jobban őrzelek
és bontalak. Jól harcoltunk, reám
bízva dőlhettél hát a harc után.
Mint szerelmes szerelmesébe, mint
tanító abba, akit jóra int,
úgy oldódsz át, hogy nem vagy. Egy éve már
ront úgy, hogy újra teremt a halál.
Mint sírodon a fűszál, ütközik
bennem, mi benned jobb volt, emberibb.
Múlok, öregszem; te ifjan tovább
így újulsz, harcolsz még egy sorson át.
Bocsásd meg, hogyha belepusztulok.
Talán majd én is megbocsáthatok.

 

 

 

Medve

Csüggeszt és aggaszt, fejemet
szédíti ez a kikelet,
szemem nagy káprázásba kap,
hipnotizálja ez a nap,
víz-ízű szellő altatón
tengert hoz be az ablakon,
aludnék nappal-éjszaka,
de mégsem alszom el soha,
renyhe vagyok és izgatott,
mennék, de mégsem mozdulok,
magányra vágyom s börtönül
kerít e kő-magány körül.
Azt gondolom, az okosabb,
aki most alszik, mint a vad,
ki az idő gyalázatát
medve gyanánt heveri át.
Ha testem erdő: közepén,
az erek meleg szövevény
bozótosának enyhhelyén
szívem a vad, a szökevény.
Űzték, aludni menekül,
s vele a szem, a száj, a fül,
átaludni, ami jő,
mert mi jő, micsoda idő!
Csípősen száll az ibolya
szaga, akár a vér szaga,
adja lehét a föld, a rét,
akár a seb, a vér szeszét,
bűzlik az árok édesen
s langyosan, mint a holttetem.
Vért, vért, vért és vért érezek,
mint kinek orra vérezett
s fordul bárhova, véren át
áramlik bele a világ!
Magamban hordom a halált,
mint próféta az Úr szavát,
egy rettenetes jóslatot,
hogy mit hoznak a holnapok.
Szétkiálthatnám – hasztalan!
halált harsogna csak szavam,
jobb eltemetnem hát magam,
hogy ne lehessen az se vád,
a tehetetlen tanuság,
hogy látva-láttalak, világ!

 

 

 

Kipróbáltátok magatok…

Kipróbáltátok magatok
már énbennem is, magyarok,
kipróbáltátok tüzetek,
a tűzre hamu-csöndetek.
Tiszátok, Balatonotok,
alkonyi nagy sóhajotok,
szőlőhegyi szép estetek
dalát, ott ültem köztetek,
s jaját, hogy is volt egykoron,
ültem csak, beintett rokon,
s hogy milyen mélyre estetek,
s van-e itt mit keresnetek,
mert bánat, szégyen be sok ért
s a nagy visítást a honért,
hogy medve esz, meg farkas esz
s hogy pajtikám, de így van ez,
s rá a hajnali tyu-tyu-tyút,
hogy feledjük a szomorút,
mert minek is, ha nincs remény,
ültem az asztal szögletén,
s hogy átok ez fejünk felett,
de most már halkan fölkelek,
gyermek voltam, nőttem, növök,
vagyok egy kicsit ősötök,
próbálja szívem hallgatag
a régi bujdosásokat,
mikor egy népnek szíve egy
mellben dobog: ki menti meg,
és a talp alatt a fagyott
erdei ösvény úgy ropog,
mint a holt apák csontjai,
és vigasz azt is hallani.

 

 

 

Isten forró agyában

Isten szép ötletei s gondjai:
összezilálva tolongtunk (mint álom
vagy láz képei, némák szólani)
e forró agyban, a bomló világon.
Fájtunk s nyüzsögtünk… fent, rajtunk kivül
útra-szabadult ráncokként vonultak
a felhők, égi rosszallás-jelül,
homlokára a nyüglődő nagyúrnak.
Bámult valaha iszonyúbb jövő
elé ez a szörny koponya, két kancsal
szemével: a jég holddal, a láng nappal?
Ki mondja, hogy nem volt őrült e fő?
Ez ölni nógatta, az meghajolni,
ez kézen járni, az kukorékolni…

 

 

 

Hídi vásár

Hol a vásár, ott a vásár,
közepében sámán kántál.
Közepéről messzire szét
az a síp, dob, hangzagyvarék,
közepéből az a lárma,
mintha Ázsiából szállna.
A sík alján a tág napból
jön egy lovas pejlovastól.
Kelet nyíló kapujából
jön a csorda, jön a pásztor.
A föld alól, mint a lélek,
mint a szöcske, ürge féreg,
mint a hangya, a tavaszi,
dől a magyar, az igazi.
Mint a király háznépével,
jön egy hajdú húsz ökrével.
Villan a felhőnyi porból,
kimennydörög a szíj-ostor.
Birka, borjú a bikára,
szimatol a kún a jászra.
Mint az árvíz, mint megéledt
kétezer évnyi kísértet:
a láthatár sír-árkából
dől a magyar, a javából.
Jön a gyerek, jön a bogrács,
tengelyen a sátoros ház.
Jön a kémény, ládd-a, füstöl,
jön az udvar mindenestől.
A kocsisor, mint a zsineg
gomolyaggá úgy tekereg.
Tekerül a kocsma köré,
mint falu a tornya köré.
Itt kanyarog karikára,
itt csobog Emese álma.
Mennyi utca, lenge térség,
futó állat, tarka népség.
Ni egy kabar egy ugorral,
egy onugor egy vogullal.
Ilyen néppel, ilyen fórum
lehettél, ős Karakórum.
Ni egy cserkesz, ni egy tatár,
egyik tikász, másik csiszár.
Kerek a vár, akár az ég,
kereng egyre, mint a kerék.
Hát maga, kínai, ma mi?
Láthatja kend, hogy vasuti.
Forog nyugatra, keletre,
a néptenger keveredve.
Van csízió, van dáridó
görög, török, örmény, zsidó.
Haj magyar sors, szétszakító
s újra összegombolyító.
Az a glóbus! itt van, itt jár –
Igyál, magyar, szebb lesz mindjár.
Égigérő porban szépen
nézd így jár keser levében.
Szennyben, szagban, jajban, zajban,
így forgat egyre vakabban.
Pokol ez, de édes, mint a
bakanépnek a körhinta.
Ebben élünk, ebben főlünk,
a napisten főz fölöttünk.

 

 

 

Közelgő háború

Nem ugrik meg az ágy még,
nem röppen ki madárként
fejünk fölül a lámpa.
Nem cammog ki a ködbe
dörmögve, zsörtölődve,
vén medveként a kályha.
Jő bár a had, még várnak
helyben a csűrök, házak.
Az új páni futásnak,
midőn az ajtó, ablak
majd világgá rohanhat,
a torz modern csodáknak
sora nem jő csak holnap.
De lassan már mozgolódnak.
Midőn a tálnak szárnya,
kilincsnek szárnycsapása,
székeknek sántasága,
kancsóknak lába támad
s mint ősszel a madárhad,
ha vadászpuska dörren,
a kefék, bögrék, vásznak
és kalapok özönben
körünkből tovaszállnak,
a zsebből a zsebóra
elbiceg tik-takolva,
nyakkendők, övek, szíjak,
szalagok elkígyóznak,
tekenők elmerülnek,
jegygyűrűk elgördülnek,
iszkolnak a nadrágok,
az ajtón kirepülnek
a falakról a képek.
Zongorák és darálók
versengve tovalépnek,
a hordók kigurulnak,
neki a hegyi útnak,
rohannak, mint sípszóra,
tanyákra, udvarokba;
mint héjavijjogásra
a csibék apró népe,
mint száz, mint ezer éve,
úgy fut szét, ami drága
a trombita szavára
a távoli vidékre,
megy nagyapa bundája,
anya vén varrógépe,
kifordul a holmikból
egy pipa s ő is indul;
de aztán a bölcs tárgyak
onnan is továbbállnak,
aztán a válúk, ólak
onnan is megindulnak,
viszik a vén kútgémet,
a boronát, ekéket,
mindent, ami csúful
elbitangol, elpusztul,
mindent, amit az ember,
a tébolyult agyonver.
Ásd aranypénzed, tőkés
a földbe régipénznek;
tárd ki szíved, költő, és
várd az új nemzedéket!

 

 

 

Középszer

Harmincnyolc év. Már Berzsenyi korát,
dühét és súlyát hordom tagjaimban.
Kívül és belül lomha július van.
Így tiprom itt a szőllőút porát.
Nézem a tőkék csecsesült sorát;
boldog lehetnék s egyre morcosabban
zihálok és zsörtölődök magamban
s viszem magam a csúcs felé tovább.
Hát ott a völgy, a sík… Hol kis családom
s a béke csipog, mint madár az ágon
rejtezve, amíg rejtezni lehet –
Egy kis halom, egy kis falu, egy kis nép –
kölöncök, indák, horgak: gyökerek!
Az Atyaisten sem ment már ki innét!

 

 

 

Kamasz

Rohant a vonat, csupa vágy volt
a szívem; lent a kerekek,
az egész dörgő szerkezet
falta, marta az engedelmes,
de ki nem elégülő távolt,
akár egy őrjöngő szerelmes.
Teperte, lökte szét a fürge
hajó az elterült folyót,
az ágyában fickándozót,
s vitt a gépkocsi föl a csúcsra,
a hegyvidéki szűzi ürbe,
akár egy boldog randevúra.
Hegyre föl, síkra le, sikoltó
hidakon, alagúton át,
fedte fel magát a világ,
tárta a legszebb kart és keblet;
nem ismertem soha olyan jó,
olyan jól feloldó szerelmet.
És végre Berlin, végre Páris!
S jött Moszkva, Róma! – s mind kevés
volt, mind meddő szeretkezés!
Csak nagyobb tűztől hevülőn
keltem új ölelésre máris,
kevés volt minden szeretőm.
A távolságot, azt akartam
megropogtatni én, a próbát-
kívánó szűzlány Európát,
ezt a bolygót, itt és amott
a holdat, Vénuszt, a karajban
forgó millió csillagot.
Nem voltam én keresztény! Nékem
nő volt az isten is maga,
ő vegyen a karjaiba,
engem ő olvasszon magába
és szüljön aztán újra szépen,
ha már a halálom kívánja!…

 

 

 

Csúcson

Mentünk a hegyre hajnal óta már
a nyaktörő vadászösvényeken;
őz-leshelyeket láttunk, őzeket,
aztán egyszerre, ahogyan az úszó
a vízből felmerül a levegőre:
a lombos erdők mind alattunk zúgtak;
elértük hamar a törpefenyők
s zergék világát; aztán elmaradt
minden erdő s a legtörpébb bokor;
társunk csupán a szél volt már s a nap,
mikor felértünk végül a tetőre
s leheveredtünk ketten a szobányi
szögleten, melyet az utolsó szikla
fekete karja tenyérként lökött
a felhők fölé a szeplőtlen űrbe;
ettünk, aludtunk, aztán hasoncsúszva
ki-kimásztunk a szikla pereméig;
néztük a hegy-hónaljakba rakott
falvak fészkein a kis tojásokat
s köröttük egy-egy lusta repülőgép
vércse-keringéseit és alattunk
(hol aznap indult meg a háború),
a kék mélyben, zöld moszatok között,
egy vonat lassú siklómozdulását –
míg el nem szomorodtam én… soha
nyomasztóbb nem volt még féreg-szívemnek,
hogy fogoly vagyok, lent e törpeségé
és itt e kietlen, rideg erőké;
nem volt pirítóbb még az öncsalás, hogy
van menekvés, külön szabadulás…
Meg is kezdtük a mászást lefelé.

 

 

 

Civódók

Hát öljetek csak vidoran,
ha kedvetek már ölni van.
Iszonyodtam, megnyugszom immár,
csak nézem, hogy mi van.
Ráncolhatod rám homlokod,
nem imponálsz már, jó halott,
nem vagy se jobb nálam, se hősebb,
elérlek, meghalok.
Szerény vagyok, nem kérkedek,
ha megsiratlak, féltelek,
orozva önmagam siratnám:
hisz én is elveszek.
Civódik itt a nagy család.
De kisöcsém lesz odaát
minden halott; anyának hívjuk
az egy, közös halált.
A lehelete, ez a szél?
Keze bársonya, ez az éj?
Hallom fölöttem suttogását:
fölveszlek, csak ne félj.

 

 

 

Nem gépkocsi

Nem gépkocsi, csak egy kicsi
fakó szekér, parasztkocsi
döcög velem, alig zörög,
por se kél a kerék mögött.
Mondanám is, ahogy máskor,
elmaradtam a világtól,
de nem szólok, de csak nézek,
mivel inkább én előzök.
Hátranézek, ahol jártam,
milyen verseny a világban!
Füstölt a föld, megforrt az ég,
kavarja, mint kanál, a Gép.
Ahogy az a kanál fordul,
mind a nemzet összetódul,
szétáramlik hátán-hegyén,
akár Dzsingiszkán idején.
Kígyózik és marja egymást,
készít egy új népvándorlást,
fut fegyverrel, halni készen,
valahogyan el ne késsen.
Válts te kocsis még lassúbbra,
hagyd a lovakat magukra,
ne bánd azt se, ha megállnak,
tépik a leveles ágat.
Ha farkuk jár csak légy-űzni,
szép délután ez az őszi,
madár kiált a zajon át,
hallgassuk az idő szavát.
Az időét, a jövőét,
ezt a kései pintyőkét.
Fujja a bokorba bujva,
amit száz év mulva fujna.
Mit ezer év mulva fütyül,
s elfütyül most előlegül,
vigaszul annak, ki tűr még.
Most fizet nekem a hűség.
Barna a fény még hajamban
s azt hihetem, rég meghaltam,
olyan csendes, tiszta minden.
A jövő is mult a szívben.
Közel ide már Ozora
lágy kenyere, hűs óbora,
szapora szó, jó vacsora –
Vigyük ezt a békét oda.
Ha kérdezik, mi lesz holnap,
legyen erőm, mosolyogjak.
Oly szörnyű lesz, nem is állja,
ki már most meg nem bocsájtja.

 

 

 

Falu az éjben

Recsegett, reccsent és lehullt
újra egy óra a toronyból.
Ürült a jövő, nőtt a mult.
Szerelmesek dülöngtek át
az éjen, egymást támogatva,
mint a sebesült katonák.
Kilencszáznegyven? Ment, szaladt,
folyt az idő, akár Tamerlán
hadának patái alatt,
mint Dózsa zászlói között!
Csuklott a torony fent a szélben,
ahogy a szélmalom zörög.
Háború folyt. Egy ósdi híd
karfáján ültem én hazámban.
Ki hogy tud, úgy tanúskodik.
Ez volt az éj, a várt, a félt,
Európa nagy éjszakája!
Szűkölt a szív, de csak remélt.
Nagy harmonika-szó szakadt,
mintha gyomrára hágtak volna
a lágyan elnyúlt falunak.
Vén talpát kapkodva rohant,
döngött a történet fölöttünk,
lapultunk, sürögtünk alant.
Sose volt ennyi esküvő,
sose volt ennyi terhes asszony,
sose volt ennyi csecsemő.
Mint jó fa, ha érzi, vadult
tavasz tör rá és szinte roskad
a virágtól (mely majd lehull),
a falu olyan tele volt
méz-illattal, nász-zümmögéssel,
meleggel, ahogy rámhajolt.
A fajta bírta még. Rekedt
dal szállt s megint párok futottak,
cincogva, mint az egerek.

 

 

 

Folyók, fjordok, kis falvak…

Mi volt Waterloo, Wagram, Mohi, míg
jajjal, ezer halállal teletöltve
nevük, az addig üres és szelíd
nem röppent, dörrent szét a fellegekbe?
Mit tudtunk még egy hava is, ti enyhe
folyók, fjordok, kis falvak, rólatok?
Beh jobb lett volna – volna? – beh jobb lenne!
 
némán maradnotok.
Így tágul a föld. Új mezők, hegyek
rögzülnek újra a gyermek-agyakba.
A földrajztanár pálcája helyett
a térképet az ágyúcső kutatja
s bár eltünteti, amit megmutatna,
az áll ragyogón, az a buta rom!
Az lesz mérföldkő örökegy utadra
 
megint a fordulón,
óh emberiség?… – Ki bizakodón
mentem veled, az útmentére állok.
De állhatok-e? S nem sodrott hajón
állok-e, míg az ár ellen kiáltok?
Lenne örök bár szellem-szolgaságod,
fajom, mit rád rótt irígy istened,
ha bűnt és bűnt fiadzik csak tudásod!
 
Kiáltok, míg lehet.
Hallgass, Petsamo, öböl, szűzi hegy
s ti rejtező völgyek, tanyák: sedáni
koncra lapulva leskelő ebek!
s ti kis szigetek, hol a halál száll ki
felfedezőként korszakot csinálni
s ti mind, nagy hírre kárhozott helyek,
pusztulás gazdag, új Amerikái –
 
Vagy hát üvöltsetek.
Töltsétek be a sorsot! Gyúljatok
új csillagokká s megseregesülve
necsak históriát rajzoljatok:
új geometriát is dúlt egünkre.
Véres-fényes foltoddal fölmerülve,
Petsamo, új rend kezdőpontja légy!
Magasba nézzen egykor, földerülve
 
mégis az emberiség.

 

 

 

Óda egy krumpliföldhöz

Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer
burgonyabokor ül, feszeng, figyel;
az útig el és föl a házfalig
százezer kotlós költi fiait.
Micsoda rend és milyen buzgalom,
milyen nyugalom a tojásokon
és bizalom az ólban s a magas
udvarban s benned, égi szép kakas!
Repülő zúg, nem rebben egy se fel,
a kutya is csak félfüllel jelel.
Fickándozik az ember úntalan,
de megkomolyszik, kinek dolga van.
De bátor az, csak zümmög bútalan,
kinek kezében biztos munka van.
Mint testén át a fű, víz, édesen
áramlik rajta békés értelem.
Munkál a disznó, hízik, úgy serény,
munkál a dombon buzgón a tehén.
Mint magzatok, már meg-megmozdulók,
serénykednek a földben a gumók.
Munkál, mert tiszta és nyugodt az ég;
minden bokor egy fia-takarék;
nem pénz a pénzt, nem gyilkos gyilkosát,
az élet szüli százszor meg magát.
Vagy vedd úgy, hogy vad izzással tele
a láng napon, mint bomba fészke, de
– midőn az ember ráteszi kezét –
bár minden bomba így robbanna szét.
Vagy mindegyik az ember mostoha
sorsán töprengő tudós-koponya;
kisüt mindegyik valamit, tudom,
halkan lépdelek köztük az uton.
Rángjon a tenger gyors púpjaival,
engem te ringass, lágyhabú talaj.
Ezernyi kislány ülne így, ha itt
ülne le éppen kötni egy kicsit.
Fénylik, lobog a mulandó levél,
azért lobog, mert nem sokáig él.
Munkálok én is, a szavak alatt
magától érik gond és gondolat.
Dagadó öklök: elhullt, elfeledt
ősök öklei, emelkedjetek,
példázzatok, mit markolna ma még,
mivel fizet, ha föltámad a nép.
Így forr a föld, ó milljó buborék!
A mi erőnk így adná ki hevét.
A mi tűzünk ily vésszel törne ki,
rajtatok, isten kis kráterei!
Folyik az élet, az én földem ez.
Az erdőben a déli csend neszez.
Kilép gyanútlan, elszalad az őz,
de visszanéz, mint régi ismerős.

 

 

 

Férj, feleség…

Férj, feleség nagy fűrészt rángat,
lovagok így párbajoznának.
Bevág a férfi – hátradől, de
lendül is a kis nő előre.
Nincs pissze se köztük haragnak,
deresén csak az ágfa jajgat.
Szisszen ahogy lehull a mélybe
a feje, válla, törzse, térde.
Megy fönt a munka küzdve-kérve
a szerelem friss ütemére.
S bár a fa-halmot csecsemőknek,
látom a kis párt ős-szülőknek.
Vívás és harc, halál a munka
s lám a világot szüli újra.
Oh, hogyha mint ők, párba állva,
a nemzet is mind így csatázna.
Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel,
noha vasból van, noha fegyver.

 

 

 

Ábrándom az volt…

Ábrándom az volt ma nekem,
ha túl leszek az ötvenen,
a hatvanon, a hetvenen,
bujdoklás lesz a kenyerem.
Vénen és vaksin, kopaszon
botladozom az utakon,
vén ebként szívem odavon,
hol lelkemmel ma is lakom.
Ismerős-ismeretlenül
csavargok vén tanyák körül,
szimatol szívem, megörül,
egy alom szalma csak kerül.
Kerül kenyér, morzsás, kemény,
langy leves a tál fenekén,
a konyha kopott küszöbén,
a gyereksereg közepén.
Lesz köztük is, ki könnyei
fényével mer csak kérdeni;
bólongva felelek neki,
mint gyermekkorom vénei.
De mikor már senki se szól,
mind a kiváncsi eloszol,
ott lesz a kút, a boglya, ól,
egy fél torony a domb alól.
Látom a magtárt, kocsiszínt,
a szérűt és műhelyt megint,
ott lesz nagyapám juha mind,
az ökrök is hű pár szerint.
S az örök fiú, aki fél,
s a vén, ki annyit se remél,
szívemben csöndes szót cserél
s helyet cserél, ahogy beszél.
Megszűnik, elszáll jeltelen
időm, jövőm, a félelem,
reményem is, megérkezem,
nem lesz utam, hitem, nevem.
Értem már most is, amit ott
a könnyült szív érteni fog,
ahogy melegen feldobog,
azt lükteti, szabad vagyok.
Mert nem lesz ország, sem haza,
csupán a fák panasz-szava,
csak jóslataink iszonya,
csak életem romhalmaza.
Honnan tudom? azt is tudom,
kántálva hogyan búcsuzom,
ahogy illik a mélyuton
s eltűnök, mint porban a nyom.
Könnyebbül bennem a teher,
ahogy a tenger táj, amely
kilökött, némán visszanyel,
már nem törődve semmivel.

 

 

 

Betyártanya

Gyepen ülök, füst megy kéken
fönt az ágak vörösében,
akár egy betyártanyáé,
de csak a cigarettámé.
Száll a levél, csönög, pönög,
átlátni már a fák között,
kilátni már az erdőből,
kilátni az esztendőből.
Mennyi kapu, ajtó, ablak,
nem akarom, hogy kijussak,
közepébe visz a lábam
– hogy a túlsó végét lássam!
Tágul az út jobbra-balra.
Szűkül a kör napról-napra.
Kicsi, kisebb ez az erdő;
de még kisebb az esztendő!
Mint kiről a tetőt rántják,
nézem a nyár pusztulását,
nézem az év beomlását,
gerendái zuhanását.
Morog ott kinn három ember:
kezdi dolgát a szeptember,
várja sorát morcos kedvvel,
a november, a december.
Moccan a szív, moccan, mintha
hajdan madáré volt volna,
de csak forog, de csak búna
valami medve-odúba.

 

 

 

Amit vártunk

Már magunk is pihegve vártuk,
villanjanak meg már az ágyúk!
Dördüljenek meg az egek,
fakadjon ki a förgeteg!
Hasadjon ketté a magasság,
mutassa meg iszonyú arcát
az isten vagy az ördög: Ő,
ki lészen értünk eljövő! –
Mi a borzadók, tiszta szívvel
kívántuk: öljön már az ember!
A vágy előtt, mit úgy se titkolt,
mire várt még a tett előtt?
Így volt.
Megérdemeltük, ami jött.

 

 

 

Hóseás

Szép a vesztett ügyet ápolni; hidegül
 
a lég szívem körül.
De bent a hűség, mint fészekben ül,
 
örül, hogy nem röpül.
Már semmi se gond, se bú; meghalt a győzelem;
 
magam vagyok, magam,
el nem árulhatón: mivel seregtelen,
 
bízva: mert társtalan!
Kényemre már enyém jövendőnk. Figyelem,
 
ha lépne, merre lép.
Kezes megint, szelíd, nevelhetem,
 
mint apa gyermekét.
Vívódásban telik napom és éjjelem,
 
ország dől, nép zokog.
Valahol az isten dolga lehet ilyen.
 
Sóhajtok; hallgatok.

 

 

 

Csörren a kés…

Csörren a kés a villára,
a kis nőnek nincs étvágya.
Nézni se tud napok óta
az enni-innivalókra.
Bámulja a téli fákat,
bágyadt arcán derű támad.
„Egy kis ropogós cseresznyét” –
mondja végre – „azt megennék”.
Csak olyan, mintha lány volna,
de belesül a mosolyba,
de csak irul-pirul benne.
Egy kis paprikát is enne.
Uborkát enne, de nyersen –
de elhallgat, de megretten,
szólna is, nem is valamit,
de csak tovább pironkodik.

 

 

 

Részegség

Mint spongya vízzel, elme gonddal,
telítődöm, telek idővel
s kapatosodom, mintha borral
töltözködném jó gondűzővel.
S feledem a bút, ezt is, azt is
s ha nem feledhetem, legyintek.
Iszom az évet, ad vigaszt is.
Be bölcs, aki így itat minket.
Kudarcok, kínok marcangolnak?
Oh, adjatok egy korty napot csak
és újult szívvel ébredek föl.
Minden múlik. No, igyunk bátran.
Horkolnom így lesz jó a sárban
tökrészegen az életemtől!

 

 

 

Tavasz elé, 1940

A ködből kinyúló havas csúcsok,
mint egy veszteglő kikötő.
Ó, tél, tűnő tél, ömlik már, zuhog,
lapu-illatú az eső.
Lebegnek, szállnak a fehér csúcsok nagy
vitorlái: új út elé lobognak!
Friss tenger jő
sós-édes habjain az illatoknak.
Mit küldesz újuló szemünk elé,
délszaki kaland, kikelet?
Próféta feje, vagy szörnyetegé
bukkan fel s zeng az ár felett?
Milyen próbára visztek az időbe
s visszahoztok-e újra kikötőbe
nagy lengeteg
fehér hegyek, vagy ott veszünk örökre?
Rohanó bárkahad, szélverte: Föld
s ti útra szálló nemzetek,
egy év Grönlandja és Tűzföldje közt
hány marad meg közületek?
Hazám hajója, megrecsegtetett
pallódon állva, hajh, be féltve-óva
köszöntelek,
ahogy kiszállsz a baljós fordulóra!

 

 

 

Áldozat

Vedd példának őt. Hogyha vért
szomjaznak fenn az istenek:
a népedé helyett
nyujtsd némán föl nekik a magadét.
Megízlelik s betelnek véle tán!
Mert olyan a kor, mint midőn Wotán –
Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz
bitorolta még a Fiú helyét,
itta a bort és zabálta a húst.
Midőn tivornya-hely volt még az ég.
Barbár idő. De ilyenkor terem
Sárkányölőt a föld és Tűzlopót.
Barbár idők. De hősök s áldozók
ilyenkor győzhetnek a végzeten.
Ilyen volt ő is, aki most kimúlt.
Nem összeroppant, de fölmagasult.
*
Rom, rom és rom. S úgy érleli magát
rommá a ház, a város, a világ,
ahogy gyümölccsé érik a virág.
Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy?
Elég e vér, hogy megkösse falad?
Szorong a szív; bár hajnalod hasad!
Népünk jövője? Szó, te semmi rongy!
Jaj, az beszél ma, aki nem felel,
és nemzetét ma az emeli fel,
ki súlyával lerogy.
Fölfelé futva példát így mutat,
ki jobbra-balra nem lel már utat.
 

1941

 

 

 

Háborús délután

Piheg a kukorica nyelve,
mint kifúlt ebé, ha megáll.
Csend van. De egy kis drótfonál:
egy rádió horga az enyhe
csendből hány dörejt, hány halál-
jajt kapna ki és üvöltetne;
hány hírt, amely csak partravetve
eszmél: visong és rúgkapál!
De csend van, alig likgatott
egy vakkanással; terebélyben
áll ez a csend. S be jó, hogy ott
az égen is, mit gépnek néztem,
nem ember műve! – Szárnyait
lebbenti, sassá változik!

 

 

 

Szabad halott

Babits halálakor
Súlyától sóhajuknak
a szájak meglazulnak,
az élők meglapulnak.
Megszólalnak a holtak.
Mind fönnebben, mint messze
vízesés esti csendben;
harsognak örök mondandókat.
A test széthull, de rángnak
a holt nyelvek, mint lángok,
szentlélektűzként szállnak
kiáltva mindeneknek!
Lent néma, béna ország,
de vívja ottfenn sorsát,
kiált, zeng, ég, ropog a nemzet!
Csöndes barátom, egy nap
és szelíd szád milyen vad,
iszonyú indulatnak
szavát kiáltja, fennen!
hogy pontot kap a lenti
nagy mondat s fent kizengi
értelmét az ős küzdelemben!
(Magunknak:
Nézd szabad röppenésit!
S várj sorodra. Míg élsz itt,
ne bánd, hogy szód nem értik:
felelhetsz majd – halottan!
Kifarag, mint a szobrot
a szorgos csönd; és földob:
ott álld a harcot – mozdulatlan!)

 

 

 

Szekszárd

 
A ház, ahogy hűdött fejét behúzza,
a kancsi ablakok, padlás-lyukak,
a csempe part, a nyáladzó patak,
a bamba kis híd, a mihaszna utca
 
és körben a szeles, eszehíg puszta
és fönt a vízfejű domboldalak –
hát ezek küldték; ezeken haladt
sietős léptével az égi útra!
 
És dicső fajtám, nemzetem, a hún!
Fönnen, hogy magas szavát lám lebírják,
bőgtek, diadalt így vettek e szittyák –
 
Fekszik a halott büszke-szomorún:
lebeg alá még észvesztőbb homályba
a drága föld, amelyet elbocsáta.

 

 

 

Szöcskeszó

Mintha a vad hőség zenélne
sistergőn a sík ugaron:
zeng, zúg a szöcskeszó az égre,
szöcskegyász, szöcskevigalom.
Úgy zeng, cseng, forr a határ körbe
a nyári délben, mintha csak
fedő volna s már emelődne,
mert rögtön buggyan és kicsap!
Nem haragot forr az ég alja
végig nyugaton-keleten;
törpe sáskanép búja, jajja
és kínja ez a végtelen.
E tikkadt szík nem lázadást forr,
bár harsog, száj és nyelv ölég –
Egy lépéstől, egy botcsapástól
elnémul körötted a rét!
Nem harcra hevíti a tűz, mely
nyalja keleten-nyugaton;
vénasszony jajjal, szopós dühvel
viharzik e birodalom!…

 

 

 

Forgószél

Megrántja, mint végvásznat széthasítja
 
a szél a könnyű kék tavat,
felkapja, rögtön vissza is hajítja,
 
madár nyomába kap.
A szilva elhullt, már a körte sárgul,
 
bólong az ág, előredűl.
Hideg sikongás lesz a muzsikából
 
a vendéglőn kívül.
Még vízreszállnánk, de a két vitorla
 
tengerre vágyik, elvadult.
Lázong s megnő a táj, ahogy leszórja,
 
mit csinnal megtanult.
A dombon medve, égen óriás hal
 
és medvék és halak megett
az első jel: csuklással, horkanással
 
az őszi őrület.
Negyven leszek. Gyerünk. Nem értem én sem.
 
De nem riaszt, de vállalom.
Követ leszek talán s kezed fehéren
 
galamb jobb vállamon.
Elválik egykor, ki miért akarta
 
mindezt – s ha nem válik is el!
Tanultam így is: nem várok szavakra,
 
ha senki sem felel.
Gyors oszlopot gyúr a szél az avarból
 
s futva a vízre rakja ki.
Felnyúlok én is tán, ha összemarkol,
 
ki most ráz – hullani!
Semmi felettem és semmi alattam.
 
Mint a forgószél, ott a szél,
kerengek – merre? Csak te légy karomban;
 
csak te ne félj!

 

 

 

Talpak

Hajnalok emelődtek,
estelek lezuhantak;
le s föl úgy cserélődtek,
ahogy a futó talpak.
Napok, hónapok, évek,
szedték fölöttünk lábuk!
Sehova el nem értek;
csak ropták fürge táncuk.
Cuppant az égbolt sárral
és fröccsent csillagokkal.
Álltunk remegő állal
és küzködő mosollyal.
Mint hősi férfi-táncban
az ördög és az isten:
járták az éjek bátran
a nappalokkal szemben.
Tapostak, ahogy szőllőt
az ősök, néma csárdás
dühével, míg csak köllött –
Csak döngés volt, zihálás.
Dőltünk, törettünk s vártunk
egy szót fentről, hiába!
Csak talpat, talpat láttunk;
betiprattunk a sárba.

 

 

 

Széchenyi

Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
 
a döblingi alkony, ahogy
a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
 
a napot, mint fövő tojást
s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
 
fölnyúlik, mint a láng szakad
s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
 
(hogy összefogja még magát)
magához vonja mind a bajt, a szenvedést
 
(mellyel kis nép is egy világ) –:
Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
 
a végtelent ölelve küzd –
nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
 
a legutolsó, amikor
a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
 
pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
 
a jaj előtt, hogy „nem birom!”
zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
 
köpjék rá önnön vádjait,
mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
 
(hisz hasztalan volt, hasztalan!),
hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
 
szitok, üvöltés fojtsa el –
adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
 
az ő útját! – A félelem,
a szégyen és önmardosás vad elemeit,
 
mint gőzt – munkára váltani!
hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
 
verejtékét simítsa szét,
még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
 
s szájunkon, az eltorzulón
kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
 
s a bomló lélek, mint a láng
meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
 
Az volt talán az istené.

 

 

 

Bátrabb igazságokért!

Óh, a ti igazságaitok! Az a sok
döntő s föltétlen igazság! A súlyosok,
a letiprók! – nem ők kellenek énnekem,
nem a fölényes, a veszélytelen,
 
a küzdelemre már
eleve gyáva igazság, amely csak lesben áll
tankként kitörni vagy bunker gyanánt
inni pók-terében minél több friss halált
és első gondja: pusztítani! csak
aztán a győzelem (ha zsákmányt az is ad!)
Mert milyen az az igazság, mely úr
akar csak lenni, bárha zsarnokul?
Nekem a könnyen megtámadható
igazság kell; a mindent kihívó
és megvető, az ellenség elé a jó
előörs módjára kivágtató;
a büszke, régi s még büszkébben újra új,
mely hogy van s itt van, azzal bizonyul,
hogy zeng a táj és gépek és vasak
köpik dühük, hogy erő és anyag
és szolga gépként zörgő gondolat
és géprejáró fejű szolgahad
közt húsból, vérből máig megmaradt
egy ilyen lenge lény is – mit ha megtagad
a fél világ, csak annál igazabb!
Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz
 
rögtön a győztes.
 
Ezt mondhatom,
 
holt anya eleven fia,
ki egy igen-re mindig konokon
egy nemet ütő szivemtől tudom
 
mi a
 
forradalom
és elhagyom, akit megnyugtatok,
és legigazabb épp abban vagyok,
mit e világ belőlem gyáván visszadob.

 

 

 

Pihegő

Én alig hogy kelek,
feküdni vágyom,
egy-kettőt lépdelek,
megállok, pihegek,
terülnék el megint az ágyon,
hol sűrű csönd hizlal – minek,
mért is futkosnék a világon?
Toll, papír is nehéz,
nehéz karomnak
és karom is nehéz
akaratomnak és
magam is sok vagyok magamnak;
szemem küszködve néz,
elejti, amit megragadhat.
Száj, váll, tag, nyak, derék
rendre elárul;
mi egybefogna még,
lazul a kötelék;
terjednék, mintha áradás dúl,
egy országé a renyheség,
mely engem választott lakásul.
Fekvén is, mint halott
s ily óriásra
dagadván fáradok,
tenger súlyt hordozok,
mert minden új emlék egy mázsa!
maga a föld vagyok,
a mindenség ős lustasága.

 

 

 

Betegen, ősszel

 

1

 
Minden bokor külön
munkálkodik serényen.
 
Mily szorgalom, öröm,
 
gyors kapkodás a fényen,
a szélben futkosó füvön,
fürtön, telő gyümölcsökön.
 
Mint alkonyat előtt
 
aratók, csépelők:
 
az ősz tevékeny.
Én meg, mint lusta gazda
heverek, nézek a magasba –
 

2

Betegen fekszem, próbálgat a kín,
munkál a halál testem zárain;
feszít, csavar; a száj még mosolyog,
de enged a fog, meg-megcsikorog.
Mint bennetek, nők, az élet talál,
énbennem úgy lel cinkost a halál.
Csikorgok, hajlok, félek nyílani.
De matat, biztat bent is valami,
hogy fogoly voltam s jó lesz odaki
szűk partjaimon túláramlani,
szép áradásként el-szétnyúlani,
míg fel nem tűnnek isten ormai.

 

 

 

Egy kis szél

Fúhat a szél dombon, aljon,
nincs szélmalom, hogy forogjon;
fúhat tengerre, folyóra,
nincs vitorlás, nincs vitorla.
Gépkocsi fut, mintha égne,
annak porát kapja kézbe,
a szegény szél, a munkátlan,
azt tépdesi haragjában.
Tele volna tettel, kedvvel,
de hisz a kutyának sem kell.
Megzavar egy felhő-nyájat,
mint facér eb a libákat.
Árvalányhaj, rezegtetni,
ingujj sincs már lebegtetni.
Ághegyen magát kínálva
ring egy szellő, egy kis árva.
Az ember már meg se látja
azt a régi kedves társat.
Mind a földön, földben kutat,
szenet, gázat, meg olajat.
Nem a hű társ, nem a régi,
új segítség kell már néki.
Árva kis szél, mire vágyol?
Huss, el is szállt már az ágról.
Ott iszkol a sövény mellett.
Neked adom ezt a verset.
Minek zúgjak, mit dudoljak?
Költő se kell már maholnap.

 

 

 

Fájdalom

Diadallal, mint testes terhek
cipelői, ha megpihennek
és – úgy, ahogy csak király ülhet –
a terüre rátelepülnek:
két fájdalom közt megpihenve
ágyamban úgy ülök pihegve,
úgy nézem büszkén, mit is vittem,
mit hoztam neked eddig, isten.
S már kérdeném is: mire kellett,
mire használod, ha rendelted?
De fohászkodva, máris nyögve
új cipelésbe görbedek le.
Mert lestem kezed fürge dolgát,
azért bókoltatsz, mint rossz szolgát?
Mint muzulmánt, ki földön hajkál,
mint zsidót a siratófalnál?
És megint mintha trónon ülnék,
vagy ülvén paripán röpülnék,
úgy visz a kedved s úgy vet egyben
útfélre: újra cipekedjem.
Mint kamaszt rég a kaszálónál,
hajlongtatsz, mintha kasza volnál.
Törlöm az arcom: mennyi van még?
De megállnék már, de nyughatnék.

 

 

 

Próba-halál

Mint ahogy, ha közel az ellenség
s a tengeralattjáró elmerül,
elsüllyesztett engem a betegség
térről, tájról, emberek közül.
Kék-opálos tejszínű világban
úszom és kóstolgatom halálom;
álom felett, ébrenlét alatt lenn
lengek meleg, édes ős elemben.
Lélekzeni elmémmel, szívemmel
volna cső fel, itt a telefon.
De nem izgat az élet, az ember,
híreit félfüllel hallgatom.
Száll a gépén, küzd, előz! – Mit mível
az idővel, melyet végül is nyer?
Akkor megint idő-űzni futkos,
akkor meg a célja elől bujdos.
Nem felülről, alulról tekintve
vagy mulatság ember-forgatag.
Őseinket mosolyogva szinte
látom én, ahogy lenn nyugszanak:
mint mi a lány-térddel ékes ágak
alá, alánk ők úgy kandikálnak.
Áll az isten fönt zordan a vártán;
annál többet röhög lenn a sátán!
Próba-halál a szórakozásom,
hevergetem ki a temetőt;
találgatom, kinek is hiányzom,
ki mélázna el sírom előtt
s elhessentve az ijesztő képet,
vigyorodat arcomról, enyészet,
ki gondolja: épp csak lemerültem?
s feljöhetek másutt, más időkben!

 

 

 

Máglya

Betegen újra, nem ott, hova vágytam,
nem atyafian hazai határban:
székely hegyeken, palóc halmokon
– mert énnekem már minden táj rokon –,
nem otthon fekszem. Tető, emelet,
zsindelyek nyüzsgő tengere felett
heverek, szinte ringatódzom, hogyha
kinézek s fekszem újra szemlehúnyva:
mint hosszúszáru vízinövény ér föl
a füst is hozzám a lenti kéményből.
Tetők, kémények! Nem a párisi
kémények kecses faunsípjai!
A kéményen ott sor virágcserép áll,
a füst belőlük hajladozva úgy száll,
úgy nő az égre, mint a virág szára
valami indus varázsló szavára.
Hányszor bámultam olvasásba kábult
fővel ajtómból – ajtó: s égre tárult! –
míg a sok száron: e versenyre kelt
kert minden ágán csillag nem feselt.
De nem látok már csillagot, virágot
és soha többé olyan éjszakákat.
Fejét behúzva a tetők között
a kémény itt mind füstölgő üszök.
Gőzlő gerendák, dúcok: hevenyében
összehányt kövek kormos tetejében
a város felett és hazám felett
ropogó, izzó máglyán heverek.
Húnyom szemem és fordulok a falnak,
add meg, uram, hogy fiatalnak haljak.

 

 

 

Újszülött

Ilyen kormos hajjal
angyal, angyalom,
honnan jöttél, messzi
és legközelebbi
kedves rokonom?
Óriásként, felhők
közül, félszegen
hajlok rád köszöntőn,
köszöntlek e földön,
pici idegen!
Nem hall még, nem lát még,
roppant anyaméh
ez a világ néki –
– Jobb volt az a régi!
sírja fölfelé.
Szeme ferdén szétáll,
mintha kínai
lett volna s most fogna
csak a magyarokra
hasonlítani.
Mintha most érkezne,
elvétve a célt,
Kínából, Japánból,
egy ősi hazából
örökségiért.
Füstös mennyországból
havas hajnalon
most érkezett messzi
és legközelebbi
kedves rokonom,
hogy mennék eléd én,
hogy menne anyád,
hogy neved, vallásod,
országod, lakásod,
hamar megtaláld.
Ide küldtek, mint a
cím a ládikán,
ide szól e homlok,
szem, száj, ilyet hordott
anyám, nagyapám.
Száz közt, százezer közt,
azon hirtelen,
akármi a próba,
megismertem volna:
ezt küldték nekem!
Itten vagy te otthon,
most s mindenkoron,
itt bontja ki minden
értékedet isten,
drága csomagom.
Mint csillag a vízre,
lomb közé a fény,
kerek arcod ebbe
a népbe illik be
itt lesz jó helyén.
Itt lesz hazád, házad,
anyád, itt leszek
apádnak én ködlő
jövőmmel dúlt költő,
míg el nem veszek.
Karollak, karol majd
más is, nemcsak én!
Itt vár, mint a kezdet,
a vég, meg a gyermek,
a végső remény,
kormoshajú kislány,
pici mongolom,
ó titkosan messzi
és legközelebbi
kedves rokonom!

 

 

 

Kapcsok

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,
a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.
De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok
s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.

 

 

 

Körülvettelek…

Körülvettelek, ahogyan
ezer karjával a világ,
féltve, becézve, nyugtalan,
ahogy a víz, a lég, a fák.
De nem nyugszik most sem a vágy,
hogy megláncol, hogy megfogan,
betölti tested otthonát
és szíved alatt társa van.
Átszállunk majd nyomtalanul
rajtad és benned; lekonyul
a szolgaságba szép fejed,
de mint ág, ha terhét veti,
megint a menny ég kell neki,
mert ami él, csak – átmenet!

 

 

 

Az előbbi magyarázata

Mint az a szép és tiszta gondolat,
amely a fában kezdődik virággal,
kezdődik már a virág bimbajával
s lesz illat, majd ahogy a patyolat
szirmok kis ingei lehullanak,
lesz pirulás, majd színe-íze által
lesz végül alma s küzd máris az ággal,
új útra vágyva lent a fa alatt:
bocsáss meg nékem, a vak akaratnak,
hogy így vándoroltam át én is rajtad,
így vándoroltunk, szép törzs, rajtad át,
én, kinek vére véreddel rügyet forr
és ő, a termés, ki óvó karodból
hogy igyekszik le, hogy gurulna tovább!

 

 

 

Párban1

Kitűnt a hold Szántód fölött
kékjén a délutáni égnek.
Ment le a nap Tihany mögött.
Messziről hosszan összenéztek.
Némán így tűnt föl hajdanán
Jézus halovány fehér képe;
így nézett szeme a pogány
krisztusnak, Plátónak szemébe.
Negyvenedik évem előtt
így néz össze jövőm és multam,
hogy se jövő, se mult időt
nem sajnálni már megtanultam.
Így néz ma a forradalom
farkasszemet a régi renddel,
míg lent az ember-tájakon
dal és jaj árad, mint a tenger.
Így tekint össze bennem a
kétféle emberség: lobogva
Sárrét zord prédikátora
s a bólongó tolnai szolga.
Így néz a legyűrt nyers erő
a diadalmas jámborságra,
így az állatszelíditő
lány a juházó oroszlánra.
Keresve s taszítva megint
kedvesem s egymást várva-vártan
tündöklő szívünk így tekint
egymásra sorsunk magasában.
Mint mérleg két tányérja száll,
mint kerekes kút páros vödre,
szolgálják egymást, küzdve bár,
a jó szeretők mindörökre.

 

 

 

Csillagok

Augusztus újra földön-égen.
 
Mérges méhek a csillagok.
Mint rég méhesünk kas-körében
 
félve ülök, nem mozdulok.
Ülök Tihany hegytetejében.
 
Ne szúrjatok meg, zúgjatok
fejem körül mézes zenében,
 
szálljatok szép hold-kasotok
körül ti mind, szűz messzeségben
 
tündöklő-nyüzsgő rovarok,
lelkemet széttépők serényen,
 
ha majd a testem sírba rogy!

 

 

 

Megmentett élet

A jövendőből
rám égő szem tekint
lehúnyva s megtágulva, mint
a nap midőn küszködve föltör.
Lapul és villan –
Leskelődő vadász szeme –
Egy isten s iszonyú ebe
szimatol nyomaimban.
Gyermek szűz szeme, aki épp
feléri az asztalt s úgy néz be,
mint poklából végre az égbe;
mint néz minden új nemzedék.
Fölkel az új nap, fölkel
az ember s a növő idő
s megkérdi komor arccal,
míg atyaként fölémbe nő,
mit tettem életemmel
és talán megvigasztal.

 

 

 

A betegség értelméről

Az én betegségem, hogy még itt vagyok
s hogy soha már nem is szabadulhatok.
Hogy magasan, de csak olykép magasan,
mint ki magasítva szégyenfára van,
hallanom és látnom ím mindeneket,
de tennem jottányi nem engedtetett;
hogy amire nézek, feddőn visszanéz,
úgy löki értelmét belém, mint a kés,
hogy bárhová nézek, vádló válaszát
szíjként vágja végig rajtam a világ.
Mit váltok meg én így? Az apró jajok
szisszeivel egy kis keresztfán vagyok.
A világ bűnéből ily óvatosan
nem oldok ki mást én, csupán önmagam:
amíg én jajongok, hallgat kint a vád;
jajjal verem vissza a világ jaját.
Úrhatnám szolgák és szolgai urak
fölött csak magamnak vagyok áldozat.
De nem hallgat, de nem alkuszik az ég.
Ilyen sovány bárány neki nem elég!
Fut és bú a lélek; jajom is talán
csak hívó kiáltás a futó után.
De bármitől futsz is, de lelkem ne úgy,
ne arra fuss, merre visz ma minden út!
Légy te büszke, lökd el mind e téveteg
vajákosokat és eretnekeket,
kik a gyónás titkát mernék csalni ki
és mernék istenként megbocsátani,
hirdetvén: magának szenved, aki él
s még a halál is csak torzult célú kéj!
Te merészen, szemközt merj szenvedni. Valld:
volt, ki attól élt, hogy más helyébe halt.
Valld: ki csak magáért szenved és jaját
úgy csörgeti, mint a fösvény aranyát,
legtöbbet magából dőrén az pazarl.
Szenvedj te, míg szenved a világ s akarj
még több szenvedést és valld, hogy a halál,
az is átváltozás és nem akadály,
akár a mesében, hol boldog király
az lesz, aki próbát legtöbbet kiáll.
 
(Amit még meg kellene írni:
Old és könnyít a te könnyed is talán
a világra vetett penitencián,
mert nincs hasztalan kín, számadás ha lesz;
vállald a szégyenfát, úgy lehet kereszt.
Szenvedj, így zsarold meg jajjal Őt, aki
néped szenvedését ím eltűrheti.
Mert a világ másképp tiéd nem lehet,
csak a terhével: ha épp azt viseled.
Ha van, aki büntet, mutasd meg neki,
van ki a büntetést daccal fölveszi.
Valld: ki megfut isten korbácsa elül,
az is isten színe elől menekül.
Midőn minden hallgat, midőn csak a gép
veti föl az égre láng- s üvegszemét,
finom idegzettel, mint minden paraszt,
fújd az évek óta elrekedt panaszt.
Mint kutya a holdat, azt a hideget
úgy kérd, akit kérsz, tán az sem siketebb.
Hallanak-e, vagy sem, többet azt se kérdd,
úgy szép az áldozat, hogyha: semmiért!
Nyujtsd hittelen szíved azon üresen:
„többi a te dolgod, édes istenem!”)

 

 

 

Kórházban, hajnal előtt

Fekszem sötét szobában,
fekszem hanyatt.
Félnék talán, de félni
azt sem szabad,
azt sem lehet:
a halállal kell néznem
farkasszemet.
Mit hoz a holnap, mit hoz
a perc is itt?
A végzet – csüngő szikla –
rám eshetik;
rámront a Vad;
isten szörnyű pillái
rámnyílanak.
Bújnék a súly, a szem s fog
dühe elől.
De az pusztul itt épp el,
ki menekül;
sorsa alól
félre épp az nem bújhat,
ki meghajol.
Nincs halál, mondom, mert a
nincs nem lehet.
Tekintetemmel tartom
fönt az eget;
mint bányarab,
ha karral, kézzel küzd már
a rom alatt.

 

 

 

Csak ne kelljen halálba menni

Csak ne kelljen halálba menni,
mi minden tudnál még itt lenni;
hogy adnád alább fokról-fokra,
kapásnak lenned is jó volna;
te gróf, ki oly grófnak születtél,
lakáj lennél ten személyednél,
gyűrűket, karórát leraknál,
kocsisként lovakat vakarnál.
Csak a koporsót rád ne csukják,
hogy gyűrnéd zsellér ingnek ujját,
te püspök! S te főhivatalnok,
hogy köpnéd lapátra a markod!
Hova tünnek a holtak innét?
Ökröt vezetnél, csak hogy itt légy;
nem egy évet, de többet száznál
kutyapecérként elszolgálnál,
öreg csiszárként sáros éjen
utaznál vásáros szekéren,
vagy lépnél még lentebb is annál,
segédnek téglát adogatnál,
vagy kint a jeges udvarsarkon
belet mosnál, mint koldusasszony,
mert beállnál bár vénasszonynak,
mennél négernek, eszkimónak,
bár törpének vagy bolondnak már
elmennél, csak hogy megmaradjál.
Nem bánva emberi formádat,
beállnál énekes madárnak.
Elmennél fürjnek is, hollónak,
tigrisnek, csikasznak, vak lónak,
akár pondrónak… rózsafának!
rózsavirágnak és fűszálnak,
s amiből ők tolulnak, jőnek,
mezőnek, lucskos puszta földnek.

 

 

 

Száz év mulva

Nagyra lesz, ki száz év mulva élhet.
Fent, fölöttünk, mint új kőfalon
lépdel büszkén, mert hogy újra kész lett
egy évezred, micsoda torony!
Le- s lehajlik majd a szakadékba,
a homályba, hol – ahogy szokott –
cserép csillan, máll kiszakadt véka,
ázott újság nyúlfüle mozog
s műveink és terveink s a szobrok
s csontjaink s a zászlók, zászlaink!
Hetyke lesz, mint ki várat hódított;
néz le ránk s le is néz egy kicsinyt.
Így lesz, pajtás, ismerős a gőgöd
s rá a szégyen és a szédület,
mert esőz közben, mint ránk esőzött
pernye és por s nő az épület.
Véled is nő s mint ágaskodó ló
téged is a mélybe vet csunyán
s pillér lesz csak hős tornyod, utolsó
hídpillér csak száz meg száz után.
Be sem látod, annyadik pillérje
egy nagy hídnak, mely a völgy felett
csonkán ível mégis a mélységre –
ott előtte még a meredek.
Csak hatalmas lépő láb, fehérlő
lábszár lesz szemedben a torony:
isten lépdel a végtelenségből
s halad tovább új és új koron.
A bokájáig kavargó porban
látod majd – velünk fogsz szállani –
hogy törnek föl, itt is ragyogóan
Dante s Homér őrült árnyai.

 

 

 

Ami megmarad

A csőszkunyhó, az megmarad
s a szőllőkben a zsuppos pince.
Cserények, szárnyak, oldalak,
a kalyibák se dőlnek össze.
A griffként fölkelt városok
ontják ríva még egymás gyomrát.
Vacsora-füstöt mosolyog
az égre már egy messze dombhát.
Putrik és odvak s vad-lyukak,
vackok is lesznek és barlangok.
Két messze rejtek fölriad
s egy szép ösvényen át kezet fog.
Mire emlékszünk? Vasra hág
s szétdurran egy-egy kósza állat.
Satnyább egy kicsit a virág,
hol hajdan a városok álltak.

 

 

 

Örök éjszakában

Kopognék ajtódon alázatosan.
Az ajtód sem lelem.
Zörögnék kövön, felhőn, sziklaszálon.
Az mind csukva nekem.
Hozzád az utat sem találom,
mondják, itt rejtezel
a fűben, fában s kék gyümölcsben –
lakod ki nyitja fel?
Nyitom, töröm, veszem a számhoz,
mi kezembe kerül
s elejtem és – ha volna merszem
felsírnék gyermekül.
Őszen maholnap, ritka hajjal
játszom, feszegetem
a titkod – dörrenne, mint bomba!
Az sincs, veszedelem.
Csak rend, fegyelem van, sivárság,
mint a börtönben, mint
a rácsos, párnázott cellában,
hol az őrült kering.
Napok és csillagok és holdak
és dongva le-leszállt
üstökösök vigyázzák bennem
az örök éjszakát.

 

 

 

Ma egy éve

Mit mulasztottál, ma egy éve
meghalt barátom? Közeleg
a nap, hogy elnyelt a föld éhe,
hogy beszívtak az elemek
s mind, amit rég istennek hívtak…
Mitől vittek el? Mennyivel
vagy szegényebb, hogy már nem itt vagy?
Sorsod, mely győztesen ível
nélküled is, mennyivel csorba,
hogy ez az egy év elmaradt?
Úgy mérem, mint te mérted volna
a heteket, a napokat.
Fájt, de miatta nem volt károd,
hogy elmentél, hogy férfi módra,
mint akinek már kész a dolga
itthagytad nekünk a világot.

 

 

 

Menet

Minden este katicabogarak
fúlnak a Balatonba százezerszám,
hogy napok óta vérpiros a hullám.
De egyre jönnek, egyre hullanak.
Mondják, özönlő öngyilkos sereg.
Ritkítja magát okosan a fajta.
Csörren alattam a nyárvég avarja,
ahogy a véres tó partján megyek.
Végig a part is pirosan lobog,
amint az avart a szél megkavarja;
hogy nézem, nem tévedtem-e a habra,
Jézusként vörös vízen taposok.
Nincs szabad szavam. Csak a képzelet
jár ki és be, jár szabadon át rajtam.
Oly tisztelettel lesi néma ajkam,
mint a középkor az őrülteket.
Ím józanon, egy nő s kislány között
megyek a parton, kutyával mögöttem,
s a való mégis, hogy vér- s lángözönben
gázolok és fentről is vér csöpög.
Hadak kúsznak és elnyúlt városok
füsttel az égre szöknek, kezüket
rázzák, sírnak, mint tébolyult szüzek;
mit csináltatok, mit csináltatok!
Tegnap Rotterdam égett, ma Rouen
ugrott fel, mintha csak azt várta volna,
hogy az áradó tűzvész körbefolyja
s ő sikíthasson lángkarjaiban.
Kúsznak a hadak fogyhatatlanul,
ahogy nyaranta rejtekükből hordják
bábjaikat más rejtekbe a hangyák.
Szétrúghatod, a többi csak tolul.
Mint alja-repedt üvegből a lé,
mint húsz karja a megehült polipnak,
Európa szívéből úgy futottak
a hadak a négy világtáj felé.
Kiállt a sorból, neki vége van,
Egy-egy fiú, dúlt homlokát törölte.
Dörrent a pisztoly, előre, előbbre!
s ment a menet, halálra szomjasan.
Én nem voltam már akkor fiatal;
láttam, az anya vérző térd-közéből
a föld ölébe mily egyenest szédül
milliószámra az emberi faj.
Zümmög a tenger katicabogár;
a fényképen a fiúk is dalolnak.
Ki húzatja e szörny lakodalomnak,
e bálnak, mely már harmad éve áll.
Diót szórtak, búzát, kendermagot
a mátkapárra hajdan a násznépek.
Örülne Freud a titkos jelbeszédnek,
ahogy az ólom és vas mag csorog.
Mit villantsz létre, villám képzelet!
Nők is harcoltak, nevették hogy rájuk
mint spermát köpték dühüket az ágyúk
fölmeredve a két kerék felett.
Mert régtől nem volt forróbb indulat
mint ölni, ölni s készülődni ölni
s vágy mélyebb – mélyben emésztőbb –: ledőlni
megtöretni egy barbár düh alatt.
Jó csók helyett, ki nem szívvel szeret,
ilyentől gyúlt föl s ernyedt el esetten,
így lett a szolga puhány, de kegyetlen,
így kelt és hullt, így ment a nagy menet.
Jó küzdeni s a harc is ölelés,
ha szerelemként fűl alája eszme.
De itt az a rögeszme gerjedelme
gyúlt: szenvedtetve fogy a szenvedés!
De itt a gyávaság s a rettenet
indult, hogy tán a világot lebírva
bent annak gyávaságát is lebírja,
ki úgy szeretett csak, ha fizetett.
Vallj színt! hangzott. Állj ki! Állj… Hirtelen
a költő úgy állt fel, mint a papírlap,
mit élére a szél az utcán fölcsap.
Ez volt megírva az én szívemen.
Míg a part mezőtűzként lobogott
és a katicabogarak úgy estek
a langyos légen át, mint a vércseppek
s kaptunk mindenre magyarázatot:
e menetből így álltam félre én
balkaromban kisdeddel, akkorával,
mint félkarom s jobbfelem anyjával
s gúnnyal s keservvel szám két szögletén.

 

 

 

Korforduló

Tegnap megölelt volna, ma
megfojtana,
elkapta az ár, a kor, a
politika;
szíve, az apró turbina
azzal teli
s nem tudja jobban, mint a gép,
mi kergeti.
Szívek és arcok és agyak
fordulnak át
és át, ahogy bent jár az ár
s a géplapát;
ezer, százezer dohogó,
serény üzem
vesz körül, zúg s mind, mint a gyár,
egyet üzen.
Gyárak s gyártmányok az idő
két oldalán!
De énnekem a nap s a hold
s a föld anyám!
De énnekem a nap s a hold
a rokonom
s törvényünk egy: bár haladok,
nem változom!
A ló mindig ló és a sas-
madár: madár.
Tegnap oly pontos gép, de te
mi vagy ma már
s mit mérsz, mit hajtasz, mire jársz
még holnapig,
és mire állít be, aki
majd megjavít?
Társam vagy? Hordom arcodat.
Hogy rejteném!
hogy ami tied, ne legyen
semmi enyém.
Ne legyen inkább semmim is,
nagyon elég,
amit már adtál eddig is,
emberiség!
Vigyen az idő titeket
hova akar,
én megállok az ég konok
barmaival,
aludjam oroszlán fején,
mint Dániel,
hogysem még fajtámból legyek
társ bárkivel.

 

 

 

Tolnai erdő

Örvénylik, mint a víz árja,
százezer tölgy koronája;
fut a tajték, száll a hullám
egymillió makkfa csúcsán;
mint a tenger, a kerengő,
olyan ez a nyári erdő,
olyan tömött, olyan kemény,
elmehetnék a tetején.
Messze látok, de ameddig
látok, hullám emelkedik,
zölden, kéken, sárga színben
váltakoznak a fölszínen,
kicsik, nagyok, meg akkorák,
amilyet a tenger se vág;
áttetszőn, mint a zöld üveg,
ragyognak, mint üveghegyek.
Itt is, ott is az égre csap
a hullámhegy, de fönnmarad;
nem hull alá, mit siessen,
ráér, akár az úristen;
ezer év alatt egy centi,
az is elég lesüllyedni,
hogy aztán felkeljen újra,
amíg ura meg nem únja.
Viharzón is, hab a habon,
áll s ragyog a zöld nyugalom;
ilyen tenger, ez a tenger
való nékem, tele csenddel,
de tele mégis énekkel:
tele halállal-élettel;
alszanak mélyén a vadak,
mint iszapban a nagy halak.
Ága között, gallya alatt
iramlanak a madarak,
ki-kicsattannak belőle,
mint halak a levegőre,
csiccsennek, buknak le megint,
felettük sasmadár kering.
Emse, kani a csapáson,
legel a juh a tisztáson.
Tágas termek, mint mesékben
sorakoznak lent a mélyben;
tartják a szín boltozatját
oszlopokként ősi nagy fák,
nagy ritkásan egymás mellett
várnak tán egy fejedelmet.
Jártam bennük: tiszta tenger
fenekén járkáltam egyszer!
Külön világ, csoda-rejtő,
álomhazám ez az erdő:
Bakonyon át nem is oly rég
elérte az ország szélét,
azon túl a világ végét,
maga volt a végtelenség.
Szabad élet, makkoltatás –
itt volt a szépapám kanász.
Mint a multba, a sötétbe,
vágyom e zöld tenger-mélybe,
ős-elembe s üdvösségbe
tüdőt, testet bár cserélve.
Mindig uton a nyájával,
mint hajós a hajójával,
nyáron gatyás, télen subás,
itt volt apám apja juhász.

 

 

 

Jó halált

Mit kérhetünk még? Jó halált.
Szép-nemeset
adjon, ha kegyével megáld;
adjon az isten jó halált,
pihentetőt, kényelmeset.
Hogy életünket ne bitó
s hóhérököl,
ne kerék, ne nyárs, ne karó,
ne tűz oltsa el, ne golyó,
ne füst, ne víz, ne gáz, ne tőr.
Némán és őszi derűsen,
halálosan
úgy is mosolygón, szívesen
múlhassunk (mint ma senki sem),
magunknak csak, magányosan.
Anyák, ti imádkozzatok,
ne emberi
kezekbe essen fiatok,
ha majd órája ütni fog
és ég és föld elengedi.

 

 

 

Koponya

Egy bombasujtott házra

 
A falak mögött nincs szoba,
kisüt az erkélyre a hold;
a ház vigyori koponya;
fényes ablak-szeme kifolyt.
Rom a rég tünde palota
az úri új villák hegyén,
a virágos hegy Golgota,
mióta így ül tetején.
Rámvicsorog a koponya
(ott járok el a ház előtt
munkából jövet éjszaka)
gúnyolja multját, az időt,
midőn a szél s holdfény helyett
mi jártunk bolt-csontja alatt,
mi: lelkes, ifjú ötletek,
egy raj zsibongó gondolat.
„Haza”, „szabadság”, „magyarok”,
mily szikrázó volt itt a szó,
mily férfias, hogy „akarok”
s mily szívbéli: „úgy volna jó”.
Mindegyikünk az lett, ami
benne eszmeként kibomolt.
A ház, ki mertük mondani,
egy eszmélő nép feje volt.
Te voltál az aggodalom,
ő a tervezés, az a gond,
én a népből a fájdalom,
mely a falnak is nekiront.
Mi ma a terv? Mi az a nép?
Mi a jövő? Egy romhalom
lett koszorúd, szép hegyvidék:
álombeli birodalom!
A kertre senki nem vigyáz,
kidőlve széles kapuja,
a házat már nem őrzi más,
csupán halálos vigyora,
az őrzi, mi a temetőt,
mi a ragályos beteget,
a mindenki kapcája nőt,
az elvadult rengeteget.
Eszmék, ki őriz titeket,
s ki téged, eltervelt világ?
szétestek, mint az épület,
a millió bombaszilánk!
Haza, szabadság… bombamód
szállt az is, a kis társaság –
Az erkélyen ültünk, amott,
hol semmit kocol most az ág.
Repülünk, szakadunk tovább,
amíg csak élünk, bombamód;
a tűzijáték-ifjúság
kigyúlt, lángolt, elhamvadott.
Tervezz új eszmét, iskolát,
vonj mosolyt fintorod körül,
nem veszed le a koponyát,
a vigyort egy ország fölül.

 

 

 

Légy

A körte már megérett,
de le még nem esik.
Az őszikék zenélnek
reggeltől estelig.
Érett, nehéz a nap már,
húsos, puhára tört,
de még magasan himbál
a felhők lombja közt.
Csak a fű, a nemrégen
oly dús, fényes, puha,
csak az teng-leng szürkésen,
mint vénember haja.
Még piros-pozsgás férfi
fején a szürke haj,
lobog a fű, a réti
ezüst szálaival.
Járok az őszi füvön,
a száradó gyepen,
az ősz, óriás földön,
a rettentő fejen.
Bottal (betegen újra)
rossz lábam félve lép.
Megyek, mint füle-orra
csüggeteg őszi légy.
Mi vár rád még, megőszült
föld? Még ezt kérdeném!
Mi vár ránk még, megőrült
fő, mit szánsz még nekem?
Egykor azt hittem, én is
egy ötleted vagyok,
egy csepp öröklét mégis –:
egy lélek! Szállhatok!…

 

 

 

Székfoglaló

A Kisfaludy Társaságban 1942. XII. 5-én
Felébredek, fölöltözöm.
Tavaszi reggelén a meggyfa
a hirtelen rádőlt özön virágon
csodálkozhat, ahogy csodálkozom
cipőmön, nyakkendőmön és ruhámon,
a lenge, lágy világon.
Zuhany üdített. Szellőnyi öröm
rezdülne bennem; aztán abbahagyja.
Pedig nem álom.
Viszem magam,
lépcsőn le, utcákon keresztül,
mint kinek útja s célja van.
Dologtalan: még maga van
karom, de hű szolgámként untalan
önként is kalapomhoz lendül.
S ha megszólítanak, ha kérdenek,
már nem félvállról, hetyke-durván,
hanem már csínján, ahogy illő,
nem hebegek,
nem vakogok, mint színműveitek
parasztjai hajamba túrván,
mint ő,
akit viszek.
Ő
többé már nem léphet elő.
De egyre nő.
Velem nőtt; mint vadon a jószág.
S oly rideg ma, oly kémlelő,
ítélkezőn
oly könyörtelen végzi dolgát,
mintha járván a napvilágon
ébren is én volnék az álom
s ő a valóság.
Levonom kesztyűm – ezt az új
bőrt –, itt van nyersen a kezem
akár baráti kézfogásra.
Födném föl, adnám meztelen
szívemet épp így válaszul;
hiába,
nemcsak enyém a dobbanása.
Mosolygok s kérdem: nem pojáca
rejtezett mosolyom mögé?
s szeretvén, bár fuldokló komoran,
azt kell kérdenem: hát e vágy kié?
Kihez lehetek még ma hív?
Tudom, hogy nincs olyan
és mégis olyan ez a szív,
mint összenőtt szörny ikreké.
Apám fiai, népemé
kémlel élesen kifelé,
ahogy én néztem, ültem a kemence
sarkában hajdan dacra edzve
a vigasztalan
sötétben és fullasztó igazamban.
Így él ő, változatlanul
versengve bennem, hogy ki lesz az úr.
Mert ő, ő nem okul,
nem okosul, nem finomul,
nem tanult és nem javult eddig
s nem is akar tanulni semmit,
az akar lenni konokul-elszántan,
ami még együtt voltunk hajdanában
a cselédházban, honnan én kiszálltam.
Járok és kelek a világban,
lépvén ím néha fényes polcra föl:
úgy húzna vissza ő sápadtra váltan,
úgy húzódik a fény elől,
úgy les, mint őszi éjek
alatt az ért kukoricásban
tolvaj a csőszt,
mint csősz a csörrenő levélnek
sok zaja közt
az uraság kis tolvaját,
s mindkettő oly vigyázva lépked,
hogy e mérleg
két tányérján leng a világ.
Úgy figyelget
odabenn külön éjszakámban,
mint a gyermek
a szülők neszére az ágyban.
Csitíthatom.
Elkísér minden utamon.
Van ház (falumban), melybe úgy megyek,
hogy azt remélem,
kijövet újra egy leszek
vele, mint régen.
Olyan ez, mint midőn egy eszme
a fejben formáját keresni indul.
Megáll, mielőtt megérkezne.
De van: egyszerre halk szavú beszédben
fogam, mint kövön, megcsikordul
egy elfeledett indulattól
felforr a szív, robbanna hevében,
a szó sziszeg, mint forrtában a lábos.
Elfog a szégyen.
Egy pillanatra ő kapott magához.
Ő voltam egészen.
Ez az én riadt ébredésem.
Elszáll az álom
és minden vigasz, ami volt.
Mint lakat csüng ott fent a hold
ezen a rendbetett világon.
Hova vinne még, hova vágyik?
Látom a zöldmezős gyerekkor
állatait, hajlongó fáit.
Van oda út?
De nem szól.
Látom nyílt tájaid, szabadság,
s a milliókat, kik hasztalan adták
érted, mit férfi adni tud.
Van út odáig?
De ő csak vágyik, egyre vágyik.
Az az idő és az a táj
kell neki, ami fáj
szépségeivel ott túl a hegyeken
és túl az emlékezeten.
„Kövesd csak és ne kérdjed”
hallom magamban s követem.
Mert amit az életből értek,
ő élte meg helyettem,
általa élek,
ha igazam van, ő beszél,
én vagyok a test, ő a kegyetlen
lényeg,
ki elpusztít és túlél engem.
Ezt is kívánom.
Itt vagyok fenn és nincsen egy barátom
s nem is lehet,
ha mit kínálnék, nem enyém a lélek,
ha senki még át nem karolhatott.
Valóban tán a füst vagyok,
mely puhán tekereg
a réseken át és az akadályok:
a szakadékok és folyók felett.
Nem gyujt még és nem éget,
csak hozza, hirdeti a lángot,
de végezi így is a dolgot.
Külvárosokban bolygok,
viszem magamban ki a faluvégre
e túszt, e csodálkozó foglyot
s mire másutt már szót se tud a nyelvem,
ki-kimondom a csendben,
jöjj, apáimnak népe,
szabadíts meg engem.

 

 

 

Tüzes trón1

Egy hírlapi hadjáratra

 
Ültessenek a trónusodra,
másat akkor se mondhatok.
Egy új isten szörny csipkebokra
az a trón, ha izzik s lobog.
Egyre az ige zeng belőle.
Kiáltsa most az én jajom
a mélyben lakó hatalom
üzenetét e dőre földre.
Csapják fejembe koronádat:
csak messzehangzóbb, élesebb
lesz az a kín, mélységesebb,
mely szóra feszítette számat.
Dadogni fogok s tán zokognék:
élő jövőm van: gyermekem!
Halálig igaz az legyen,
mit ma dalolva mondhatok még.
Abban az iszonyatos hőben
remeghetek s vacoghatok,
vissza semmit se vonhatok:
zengőn oly messze szállt belőlem.
 

1943. III. 22.

 

 

 

Hegyi temető

Amott a hegytetőben
micsoda vadmadársereg
tojásai fehérlenek,
domborulnak a temetőben?
Sírok, új sírok száza!
Költi őket fentről a nagy,
a lángoló kotlós, a nap
s ők készülnek a szárnyalásra.
Micsoda nap lesz, ünnep,
ha az a fészekalja nép
száll a hegyről az égbe szét,
ha a koporsók kiürülnek.
Máris üres tojáshéj
vagy bátyám sírja? És lakód
kiszabadultan fölcsapott
és fiai fölött keringél?
S valahol mind megvannak
a Bözsi nénik, Lidikák?
Lengenek havas égen át,
mint sirályok, fekete varjak.
Jámbor rokonok! Itten
úgy szállnék én is föld alá,
hogy mégsem örök a halál,
hogy újra fényre költet isten!

 

 

 

Verses útinapló

 

A simontornyai vasúti-hídra

Jó volt állni a híd alatt,
ha már jelzett is a vonat.
Nézni a biztos szerkezet
vasvázait fejünk felett.
És mását, amely a vizen
lebegett kék-tündérien.
Jó volt félni is, bízni is,
kételkedni, de hinni is.
Gyúrni hetyke mosolyba át
a félsz tétova vigyorát.
Mérni a többi nagy gyerek
félelmén a félelmemet.
A halál jött s az élvezet:
hogy elszáll a fejünk felett.
Szorult, vonaglott, nyítt a sín,
mint nőstény, hogyha jő a hím.
Jött a halál s a híd megállt,
várta, mint üsző a bikát.
Jó volt kuksolni a csapat
gyerek között a híd alatt.
Kísérteni az ördögöt –
dörgött, dübörgött, prüsszögött!
Szorítottam Feri kezét,
hogy mégse rogyjon ránk az ég.
 

Egy másik hídra, melyet a költő családja emelt

Átmegyek rajta, csöng a híd,
dicséri Náci bácsi markait,
dicséri Józsi sógor ökleit,
apám vidám pörölyütéseit.
Oly büszke, mintha állna a Dunán;
áll csak egy szurdék csermely-fonalán.
Nem Pestet köti össze és Budát:
Ozora kocsmáját és templomát.
A Cinca fölött feszül – de merész,
fölnyúló páros rácsa mit idéz?
A Lánchíd ívét, az ív rácsait!
Egy vén számadó grófi vágyait.
Jó nékem lépteim rajt hallani,
csöngnek, mint nagyapa forintjai,
jövet-menet hídvámot a híd ád:
egy régi érdem arany kamatát.
Ahogy akarta egy okos juhász
és veje s fia, két komoly kovács,
áll jó kedvében is némán a híd,
dicsérhetne akár egy Széchenyit.
 

A lélekharangra

Itt csöndítenek arra is, ki haldokol,
szólítgatja a torony a fogoly:
a kézbe kapott lelket, mint mi hajdan
a csigát háza kanyaraiból.
 

A szőlőhegyre menet

Látom a présházat már a hegyen,
szelíd varázslat esik meg velem,
lélekben fent vagyok, hűs lomb alól
szánom magam, ki ittlent kutyagol.
 

A falubeli patakra

Ez a patak olyan patak,
hogy nincsen is, ha nem dagad,
nem is folyik, úgy elalszik.
Akkor van, ha megharagszik.
Fenekéről az akácfa
alig lát ki az utcára,
a fák alján van-e, nincs-e,
nem is gondolunk a vízre.
Nem is patak ez a patak,
amíg az ég meg nem hasad,
meg nem nyílik, meg nem zendül,
akkor indul meg a hegyről.
Akkor jő, mint a táblával
Mózes az Úr haragjával,
bőgve, törve, mint vad csorda,
villámcsapás ostorozza.
Kiugrik a főutcára,
épphogy nem két lábra állva,
akkor járja azt a táncot,
mitől forognak a házak.
Akkor él, ha színig tele,
dühtől feszül minden ere,
akkor él, ha halni bírna,
mint aki e verset írja.
Ragyoghat a nap az égen,
járja tovább csak keményen,
mint a legény igazában,
cigány nélkül, egymagában.
 

Egy öreg béresre

Völgyből dombra költözött a család,
a határ egyik feléből a másba.
Itt van, de mégse láthatok le Gyántra,
hegy takarja a kedves, hű szukát.
„Söveges megvan?” „Nem, Gyánton maradt”.
Hogy: „nem szok meg már ő még egy világot,
új ökröt, lovat, kutat, uraságot,
új villanyeleket, új markokat!”
 

A pannon lélekre

Pannonia, az arány földje ez,
a várkapuban márvány a deres,
a kapualjban, mely mint trombita
harsogta le a jajt a faluba.
A mesterművön elültem soká,
elgondoltam, kit huzatnék le rá,
bőgje világgá bűnét a bünös,
ítélt bennem a vad katona-ős,
de állt szívembe rögtön hökkenet,
ki húzatna le épp így engemet?
Moccantak, zúgtak a jobbágy atyák:
igazság! jog! csak semmi durvaság!
 

Philippo Scolari di Ozora szellemének

Tavaly még megvolt – volt és nincs deres,
elhordta azt is már a kőmíves.
Küszöb lett? Kőpad? Áll, áll, ellenáll,
de végül mégis omlik csak a vár.
Mely száz csata közt megóvta falát,
megadván mindig időben magát,
nem törte, csak az évek tábora.
Rakta alját Pipo di Ozora.
Rakatta tovább egy török basa,
és távozott épen ő is haza,
mert köpte markát bár, meggondolá,
nem temetkezett a falak alá.
Mit labanc, kuruc meg nem dönthetett,
mérik a várat műértő szemek.
„Ér másfélezret benne csak a fa!”
mond Béla, vélem első unoka.
Azon volna, hogy ketten megvegyük,
a vén mihasznát, a semmi becsűt,
megvegyük, lebontassuk csöndesen
s vegyünk egy szép nagy szőlőt a hegyen.
 

Játékszer

Mintha itt volna a tenyeremen,
az öreg várat úgy méregetem.
Hány művész s vitéz élt itt valaha!
Utánuk gyermekálmaim hada.
Majd ifjú s férfi terveim soka:
egy pórhad, kórház, népfőiskola,
az ős-szegénység! – adjátok nekik
szívem utolsó játékszereit!
 

Rab és porkoláb

Tagadhatnánk, mit érnénk el vele?
Ez a vár volt négy megye börtöne.
Akit Bakonyban elcsíptek betyárt,
itt szenvedett fogságot vagy halált.
Verte a pandúr a szegény legényt,
siratta lánya a legényt, szegényt,
siratta, míg hozzá nem ment, amíg
nem siratta meg férji markait…
Mint kas körül a méh, rajzott a nép,
vegyült a zsandár-, betyárivadék.
Lelkem egy fele rögtön öldököl,
ha nincs a másik ott, a börtönőr.
 

A szegényekre

A szegények szerények. Hova lett
haduk, a hű, hogy a család felett
jobb napok járnak; mint nemes vadak
lapulnak távol szűz erdők alatt.
Gyermekkoromban milyen gyolcs gatyák,
bőszoknyák lengtek küszöbünkön át,
s a bennük mozgó ángyok, atyusok! –
Eltűntek, mint a brontozauruszok.
Somfordál, mint a farkas menekül
a szegény a fény, a világ elől.
A régi sok rokon Julis, Maris,
a sírba siklottak előlem is.
Vad a ketrecben, némán ballagom
be a szép kertet, hol most lakhatom.
Hegyen, a tisztilak szebb helyen áll,
királyibban, mint sok királyi vár.
Puszta szigeten állok, idegen,
a bennszülöttek népét keresem.
Gyertek elő! Még értem szavatok.
Gyertek elő, mert éhen pusztulok.
 

Számvetés

Nem vágyok élni, ahogy egykor éltem,
ötödmagammal egy rossz tűz körül.
Itt élnék mégis ezen a vidéken,
itt élnék – élhetnék csak emberül!
A hivatalnok – ki eltartja bennem
a költőt – hálhat már paplan alatt.
A napszámos rég föld alatt pihenne,
az őserő, a nemzeti alap!
Minden megoszt. Nem élek meg, hol élnék
s ahol megélek, lelkem alszik el.
Így példázom időm kegyetlenségét:
kapuira felnégyelve emel.
 

A gyerekekre

Nézd a gyerekek arcát. Ott! A porban!
Mennyi öröktől ismert ismeretlen!
Mert nem kellett vátesznek lennem,
hogy megjósoljam:
ilyen arccal jő fel, mint napkelet
vigasza ő is, a te gyereked.
Kapj föl még egyet, ha kevesled
az otthonit, ilyen arcú az is,
így sütött apám, anyám arca is.
Hogy lengenek,
mint fa körül a sarjú bokrok, úgy
ágaskodnak a lányok, a fiúk.
Elgondolni hadd álljak közibük:
be jó, be szép, ha bokrosul a nép.
Ne feledjék, kiket a jegenyék
sorsára küld
magából magasba: nem díszleni,
de vihar előtt veszélyt inteni.
Boldog, ki ilyen rengeteg felett
hajlonghat jajjal, mégis boldogan,
de a veszélyben is nagy-gondtalan:
kitörhetek,
egy kézmozdulat voltam – de hány készül
még a jó karból, az erős gyökérből!
 

Mentség

Mentse e verseket: két nap alatt
írtam velük tele noteszomat
titokban, loppal, mint valami kém.
Lopkodnom kell, mi öröktől enyém.

 

 

 

Seb

Lüktet a kis seb ujjamon,
mint kisgyerek
lök, lökdös, ver az ujj: segíts,
segítsetek.
Nyafog kis pólyái között
a csecsemő
nyüglődésével: ne legyen
más gond, csak ő.
Úgy erőlködik, hogy tövig
belepirul
s el-elfulladva néz ki rám
a gyolcs alól.
Megszúrtam magam, a vihar
ezért esik,
baj, bú, gond ezért nem lehet
más, csak ez itt.
Gyerek? Nincs gyerek rettegőbb,
üvöltözőbb,
mint testem egy darabja a
halál előtt.
Férfi lehettem, terv, erő,
cél, gondolat,
egy ujj kiáltja el, mi a
legfontosabb.
Terv, cél? Bomló család vagyok,
minden tagom
egy-egy makacskodó gyerek,
minden atom:
egy-egy csecsemő, sírni kész,
üvölteni,
hogy ételt, italt, meleget,
ágyat neki!
Mondom: van más is, amivel
törődni kell,
mondhatom, a szív-anya csak
rájuk fülel.
De ki fülelne énreám,
ha mint gyerek
fölsírnék – hogy sírnék! – fáradt
vagyok, beteg.
És nemcsak én, és nemcsak én,
százmillió
atomból szállna már a jaj,
a vádoló.
De hol a szív, az óriás
hallgatni rám?
Van isten? Ahogy volt, amíg
éltél, anyám?
De kinek fájok én? De ki
gondol velem,
mint én az ujjammal, ahogy
görbítgetem?
Kinek az ujja vagyok én,
hogyha vagyok?
S milyen célt téveszt el, ha én
nem mutatok?
Mert tüzel, éget bennem is
már valami,
rángatja fájni őt, nagyot
kiáltani.
Fájok, fuldoklok, égek én,
a semmiség:
üvöltsd el végre már kínom,
emberiség!

 

 

 

Novemberi kertben

Az ablak már próbálja,
milyen lesz majd jege,
de lefut még a pára,
napfény süt újra be,
mint amikor a gyermek
sír egyet s földerül.
Kilépek, járok egyet
az öreg ház körül.
A fény mind fújja: nyár van;
ülök csak, hallgatom
kalapban, nagykabátban
a kerti kispadon;
szívom szemem lehúnyva
a nap mézes borát;
szívem kortyként tanulja
a vének mámorát.
Mezétláb kergetőztem,
nagyapa üldögélt,
ült nyáron is itt őszben,
örült, hogy ült, hogy élt,
örült, hogy láthat engem,
sarját, lába előtt.
Örülök, hogy szívemben
lám viszontlátom őt.
Hogy mint hajdan a fényben,
itt ül teljes maga
a szívem melegében,
emlékem magzata,
itt ül s én rejtett módra
vele oly egy vagyok,
mintha belém mult volna
s már fel is támadott.
Mert félnék, hogy a föld vár,
ki azt sem tudhatom,
nem támadtam-e föl már
egy győztes hajnalon
s nem vagyok-e az rég tán,
ki vágytam lenni: ő,
nagyapám, férfi, némán
helytálló s elmenő.
Elmenő s búcsúzáskor
bólintó csöndesen,
mint mikor az ősz rászólt
a tarlott földeken
és hazaküldte s ő ment
némán: helyin a mag
s buzog folyton a föld lent.
– Valamit csak kiad!
Nem félek a haláltól,
csak emberi legyen,
becsülettudó, jámbor,
ne jöjjön hirtelen,
ne üssön rajtam durván,
mint paraszton a vad
martalócnép, ledúlván
pajtámat, házamat.
Jöjjön, mint tisztes vándor,
üljön meg itt velem,
hívja ki induláskor
asszonyom, gyermekem,
becsülje meg a portám,
a népet, hová jár!
Oh légy keresztény hozzám,
keresztényhez, halál!

 

 

 

Egy jól-telt légiriadó után a Ferenc-hegyen

Ezzel a jó lélekzettel igyad
magadba ezt az őszi tág eget!
Vedd kezedbe, mint poharat
e völgyet (oly hűs csönddel csordulót,
hogy szinte kortyolgathatod).
Öleld fel, azzal, hogy lám nézheted
boldogan nyúló városod!
Mint gyermeked
hempereg lent az őszi fény díszéül
a gőzök, füstök szétgöngyölgetett
pólyái között baj, bántalom nélkül!
Oh könnyebbítő szeretet,
hogy van tovább és kit szeretni.
Oh megpróbált vég és megízlelt semmi,
mely gazdagítja szívedet!
Jégfellegek fenyegető
futta utáni tiszta csönd.
Beh tág a mell és a mező
és a jövendő odafönt!
Lapultunk – asszony s férfi –
anyánk, a halál karján, mint a gyermek.
Beh jó – letéve – újra földre lépni,
sietni egyet.
Nem így akartam, a sors ne így akarja,
ne így ossza, ne így röpítse szét
e várost, csupa nyomorék
és használhatatlan darabra.
Kémények, füstölögjetek
egy telitüdejűt az égre.
Adjátok ki félelmetek
utcák, terek a mindenségbe.
És társak, akikben tovább
buzogtatja ősi áramát
az idő, az emberfaj és az eszme,
sorsunk egy sorsba fonva össze,
hogy tudjunk emberként megállani:
egymásnak ajándékai
félszeg arcunkról vegyük át
tisztítsuk meg egymás mosolyát.

 

 

 

Két emlék

 

1. Hídon

Tízen vagy tizenegyen: a kis társaság
 
az esztergomi dóm-hegyről jövet
az országútra érve egy percre megállt
 
egy lámpa alatt – ottan áll ma is –
szélén Babits-csal; hajadonfővel haladt
 
kockás kabátban; nem feledtem el
sem őt, sem öltönyét, sem félszeg mosolyát…
 
Minden mást elnyelt a hamar idő,
azt a napot, az út végét és elejét.
 
Csak az a perc maradt meg, amidőn
az útra értünk, csak az a kis útdarab
 
maradt meg emlékemben. A futó
idő felett mint felmagasodó hid áll
 
ívén Babits-csal, ahogy mosolyog,
fedetlen fővel, félszegen, a győzelem
 
leronthatatlan szobraként.
 

2. Győztes óra

Álltunk Mihállyal a hegyen,
a szőllőkben Szekszárd felett,
hajunkat hűvös szél dobálta,
s elnéztünk a síkság felett,
az idő felett, mely alattunk
folyt a Dunával, a Sióval,
aztán lejöttünk s mi is folytunk
az időkkel és a folyókkal,
de az időből egy darab
föntmaradt a hegyen örökre,
lelkünk jobb része föntmaradt,
de a völgybe az sose jött le;
mint hadvezérek a futó
ellenség hadai felett
állunk Mihállyal a hegyen,
frissen minden folyók felett;
lent népek, országok bomolnak,
eltajtékoznak nemzetek,
szolga telek szennybe csurognak,
jön a szabadság-kikelet,
mint őrszemek, rendíthetetlen
állunk a kőkereszt felett
egy ifjú nővel s kisleánnyal
s bajunk már semmi sem lehet.
 

1943

 

 

 

Rózsák korai hóban

Még piroslik a rózsa,
ha dől is rá a hó.
A hó-tenger alól
véres fejét kitolja.
Véres szemét kitátja
a fehér gally között.
Mint vad, az üldözött,
riadtan bámul hátra.
Mint lukjából a róka,
a lángoló szemű,
úgy villog ez a rózsa,
a szemnyi tiszta düh.
Dől a hó, borzadozva
állnak – zölden – a fák,
némán a tátikák.
Csak ő visít, a rózsa.
Most vagy a legszebb rózsa
s a legiszonytatóbb;
hő száj-kínálta csók
s köpések véres mocska
és vérbeboruló szem
s pisla fény, otthonom
és fekély tiszta testen
s tilos jel utamon
s lebukó nap, köd-marta
s tej-arcon tűz-pirosság
s gyűrt gyolcson szűz-bizonyság
s szívben a harag marka
s piros levélpecsétek
s hamun húnyó parázs
és fegyver-lobbanás
s hogy élek, mégis élek.

 

 

 

A Móricz Zsigmond emlékkönyvbe

Nem fedte ő fel szívét senkinek
s okosan tette – mire jó? Szemében
a derű már-már a jégcsillogású
közöny volt: égő s átolvaszthatatlan.
Távolabb, igen: a jövő, a mult
s a nagy közösség (ami épp oly messzi):
sóvár szíve attól még lángragyúlt.
A többi? Baromvásár csak, piarc,
hol egyként üzlet az ember, az állat,
a jó férfikar és az édes arc…
Megvetett minket, világát? Figyelt,
fülelt és mindent megjegyzett magának.
S összevont szemmel: „ez ostoba úr,
ez még ostobább szolga, ez csaló,
ez anyját ölné” – mondta konokul,
„ez meg is ölte” – mondta két fakó
mosoly közt, mint ki belső hangra hallgat,
de szólván, mindent istennek beszél el.
S elment örökre és most itt vagyunk
– megismerve egymásban önmagunk –
fejünkön rettentő ítéletével.

 

 

 

Magányos angyal

Ady emlékének

 
Az évek között egy rejtekező
angyal kiáltja nagy szavát.
Nem az egek angyala ő.
Semmiből ő maga gyúrta magát.
Ím a mocsárra tévedt katona,
ki köd hátán üget ide.
Csaták fejetlen harcosa,
számkivetett fajták jobb-nincs hite.
Vadóc, dobáló szellem, amilyet
népeinek Ázsia szül.
Egykor emberként élhetett,
azért pusztult el embertelenül.
Fáról varjúként fára ilyenek
követnek dúlt-vert csapatot.
Szavára hull a csüggeteg,
elhull mind a szíve-nyomorodott.
Diadalát és ujjongó dühét
a sátán kiáltja vele?
Vagy mit akar még ez a nép,
kinek bezárult pokla és ege?
Kiált az angyal s harag s szeretet
emeli szívét és kezét
s szégyen, hogy egyebet nem tehetett,
csak azt, hogy odadobta életét.
Kit nem erősít, nem költ fel e hang,
sorsát sohasem érti meg.
Ott kezdődik az itt alant,
hol elfordulnak mint az istenek.

 

 

 

Hullaevők

Kiért maradt ott Szabadi,
ezért a szorgos kopaszért?
És Kiss és Tóth és mind, aki
ha élt is, épp csak éldegélt?
Beh otthonosan csillog már a fény
a márványtáblán, az új hősökén!
Beh otthonosan nyüzsög a csapat
vendég a Fehér Ló fái alatt.
Melyiknek kispörköltjét védve
halt meg Beke és Fekete?
Melyik söréért fagyott jégbe
Fábján füle, Kovács keze?
Csillogva cikáz, mint a villám,
kés-villa-pár a csirkehullán;
e szép hölgyért, hogy így ehessen:
melyik Nagy halt meg Voronyezsben?
Mert ha van képzeletben mérték,
a finom ujjak szét most vágják
az ezüst tálon Takács térdét,
Kántás karját, Pordán bokáját.
Nincs ehetnékem. Itt keringek
a téren félórája már.
Vérszínü borához melyiknek
tálal föl engem a halál?
 

1943

 

 

 

Az ozorai templomban

A bolygón, amely lánggal égve
s szabott köréből ki-kitérve
rohan a hideg űrön át,
rajta van Ozora
várdombja, temploma
és mind e picike banyák.
A vén padokban ülve-
állva s előre-hátra dűlve
eveznek Mária felé;
a zátony csillagok
közt úgy csapong daluk,
mint hős, erős hajósoké!
Vendégként (mert hitetlen)
kedvesem, szálljunk mi is ketten
velük ma tovább és tovább.
Nekik a másvilág,
nekem az ifjúság
dől kéken az ablakon át.
Melyik szebb? Zengedezve
hadd vigyenek egy percre mennybe
kéz-kézben veled, teveled.
Mária, szűz anya,
mind isten angyala
e kis banya: úgy zengenek!
A bolygón, mely kigyúlva
s szabott útjáról ki-kihullva
száguld az őrült semmibe,
e semmin is kivül
dalolva így repül,
akinek van mit hinnie.
Vezet a kemény kántor,
lendülnek föl és föl szavától
az ifjú s vén arcok, szivek.
Mária, szűz anya,
nem lehet, hogy soha,
soha partot ne érjenek.
Mária s Anna, Anna,
ő néz le ránk, Jézus nagyanyja,
a falról az isten napa!
családi hű fejek,
mint otthon az üveg
alatt a sok fénykép baka.
Hitetlenül és szótlan
ajakkal is jó e hajóban
szállni a hűvös űrön át.
Mária, szűz anya,
hallani Pannika,
Klárika, Sárika énekszavát.

 

 

 

Mutatkozik…

Mutatkozik oroszlánkörme
pirosan megint a tavasznak:
bimbózik a barack, a körte,
a szelíd karmok kifakadnak.
A levegőbe tiszta mancsok
emelődnek szaporán, mintha
valamennyi megállj-t mutatna,
egy ősi, mély parancsot.
Mintha óriás anyaállat
kelne, hogy kebelét kitárva
utoljára még útját állja
e vesztébe futó világnak.
Mennyi kar! Elnézem e karmok,
e tiszta kardok vítta harcot!
Mennyi nevelés, türelem
és kitartás és győzelem
emelődik a neveletlen,
ölni áradó ösztön ellen!
És szívemet okos keménység
szállja meg: erős lám a mélység,
erősebb a föld, mint az ember
és félni sem kell, futni sem kell,
dönthet házakat, tornyokat
áradhat tombolva a had,
legősibb nagy ellenfele,
mégis a béke győzi le!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]