Babér

Tudd meg, hogy nemcsak a diadal jele: a biztonságnak is jele volt, marad   Apolló fája, a babérfa.   Lombja közé nem ütött a villám. Fejére fűzte mind, ki viharban ült hajóra, lóra. Tiszta időben csak   költők hordták, mily láthatatlan   mennykövek, ős veszedelmek ellen? Pálcával csaptam orron a Szörnyet én, a csűr-dézsmálót. Messze az árva nép   hátrálva, integetve nézte   mit mivelek – mi kimélt meg engem? Suhintást és fényt érzek. Az ég derült. Tornyokban vadként ül, feszül izmosan   az omlás –, mily port rúg, ha ugrik!   Jelre fülel; vele én. De csend van. Veszem babérom. Már nekem erre kell. Szabadba ismét hangosan így megyek   bízva Uramban-Istenemben!   Óvni magam nem az én ügyem már.