Az ítéletmondóhoz

„Maecenas atavis…” –

Horatius

 
Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből
én is főt s derekat fölfele szoktató
máris szembetünő művet emeltem, új
útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn.
Én sem múlok el így jeltelen. A halál
döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol
álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő,
mint szobrot kerüli, érleli a hiányt.
Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép.
Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át
kézzel tartva a gallyt a követők előtt –
úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen.
S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág
csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős,
jólhordó közeget lel; ami terhe volt,
szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar.
Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család
bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún
vincellér, a szikár jász kubikos, a hű
székely, mind aki szót ért, magyarán magyart.
Tömbként állok. Üres füllel a szóra már
s bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor
megformált. Mereven jobbom előre int,
daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt.
Élvén sokszorosan így jelenek meg az
ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt,
így ott, hol vacsorát már a szopós se vár –
Állok csak s mutatok s egyre emelkedem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]