Az ítéletmondóhoz
|
„Maecenas atavis…” –
Horatius
|
| Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből |
| én is főt s derekat fölfele szoktató |
| máris szembetünő művet emeltem, új |
| útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn. |
|
| Én sem múlok el így jeltelen. A halál |
| döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol |
| álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő, |
| mint szobrot kerüli, érleli a hiányt. |
|
| Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép. |
| Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át |
| kézzel tartva a gallyt a követők előtt – |
| úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen. |
|
| S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág |
| csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős, |
| jólhordó közeget lel; ami terhe volt, |
| szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar. |
|
| Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család |
| bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún |
| vincellér, a szikár jász kubikos, a hű |
| székely, mind aki szót ért, magyarán magyart. |
|
| Tömbként állok. Üres füllel a szóra már |
| s bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor |
| megformált. Mereven jobbom előre int, |
| daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt. |
|
| Élvén sokszorosan így jelenek meg az |
| ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt, |
| így ott, hol vacsorát már a szopós se vár – |
| Állok csak s mutatok s egyre emelkedem. |
|
|
|