Barbár roham

Villantja karmát s köd mögül a napot farkastorokként tátva, megint hüvös   halált lehel le ránk a kóbor   tél Buda halmairól, barátom! Itt van megint a nagy kerülő után! Föl-ette újra szép hegyeink arany   lombját – lapulva méri már, hogy   vesse magát a Dunán keresztül. …A tiszta utcán, a derüs üzletek között esővert földek ugar-szaga,   avar s a rajta csörtető vad   bűze lebeg – betör a vidéki faragatlan, zord, barmai közt lakó természet! – érzem lökdösődéseit,   esőköpenyben, félcipőben   törve utat haza a viharban. Futkos, kiáltoz, nincs az az oszlató rendőrcsapat, mely még az imént együtt   tolongó népből így kiűzze   mind a ruhája szerint gyanúsat. Ez a nagy ellen! Északi szél rekedt parancsuralmát, dührohamát hozó!   A többi mind nyomába jő csak,   mint had után keselyűk, hiénák. Ezzel dacolj, ezt vedd idegen, pogány importnak, ettől óvd fiaid, hazám!   A falvakat bevette, úr a   külnegyedek terein, amerre szememre húzva vén kalapom, megyek falhoz lapulva, újra magányosan,   borús követként, ki hiába   hozta a hírt; keserűbbet visz még.