Hajlik a nyír…

November van, torlódnak a fellegek, sejteni csak, a déli nap hol lebeg: hályogosan meg-megvilágul az ég, mint mikor vak nyitja-hunyja holt szemét. Csuklik, felsír a nyírerdő, elcsitul, tanít dalra már engem is magyarul. Morog a tó, hab-fogait felfedi, a dühödt szél visszafelé tereli. Hajlik a nyír, meghajol és visszavág, úgy tagolja az ősz konok ritmusát. Arra lépek, meg-megállva s hirtelen nekifutva, mikor nem is tervezem. Száll kiáltva, száll az égre, visszaszáll s felcsap újra, lecsap újra, írja már az ős baj lázvonalát a láthatár sötétszürke táblájára a madár.