Üvölt…

Üvölt a zsarnok; dühe mint a szélé   a fába friss erőnek: úgy száll a népbe, érleli keménnyé.   Fők, ágak emelődnek. Emelkedik szivem példára; boldog,   ajzott feszültség biztat – neked köszönhetem, ki ellen felcsapódok!   igy mérve, hogy ki is vagy, s ki az, ki küldött, hogy beteljesítsed   a próbát, mit reánk ró. Büntettél – oldtad szolga-bűneinket,   te forditott Megváltó! Hát add ki mérged – már az is miénk lesz.   – Mi leszel te, ürülten? Mi a vihar, lent kúszva már beszédes   megáradt csermelyünkben? Szél voltál s felleg, mosni egeinken   a gyáva multak mocskát. De könnytől-vértől szutykosan most isten   már elhajit, mint spongyát.