Jeremiás

Im itt a táj, kész városod – s a romok mérnökei ott: torzó-tervezők, az ősi csend megszállt álmodói, rendezői. És pontos terv szerint omol büszkeségünk szép magosaiból a kő, a vas, az anyagba kevert nyujtózó eszme. Feldobott csokor: úgy száll föl és kereng le majd a kert. Vérző madárként sír, fut az idő. Amit jósoltam, mind betelt. Új bölcsek, új tudók jönnek elő. Hűs orvos-ujjuk érintésitől a nyelv kihull, a szem kidől, elveszti amért létre kelt: eszét veszti a csecsemő. Amit jósoltunk mind betelt. Ki lesz helyén a nagy cserében? Ó, forditott világ. Patája körül dörgéssel s gyors tüzek korbácsával a dühös ég a bokrok, ólak közt üget, tiporja gyáva gyermekét. Mult kék színével jár az égen atyáink munkás házatája. Ki lesz helyén? Nyugodt vagyok s csak büszkébb, ha senki sem ért; akár az est, elborulok, elmémben is attól, mi ért; tán sírok, tán játszadozok, hogy nem felelek semmiért.