Mérleg

1   Egy sarkon álltam: mit tagadjam, pontos, hűs pisztollyal a zsebbe’. Ily pontos, hűvös volt agyamban, mi odaállított, az eszme.   Vártam valakit: hogy ha ő jön, az élesretöltött igazság tán leteríti… bár az ösztön sugdosta, ez is csak gyilkosság.   Nem arra jött, így él ma is még, ha él még az az ismeretlen – De a ravaszt-babráló eszmék, a biztatók kamasz kezemben,   ők merre élnek? merre szálltak, hogy – sorsomat is szélbe vetve – szétszórtam a röpcédulákat a rámtarajló néptömegbe?   Hová röppentek hadonászó kezemből, míg izzón szavaltam s csattogva, mint arrébb a zászló –? Gyűrötten csüngök most magamban.   2   Malterként épület falában lapulnak, mégis testet öltve? Hangsúlyként a szegény szavában, ha visszavág a törtetőre?   Zsellér-kert, meggyfa lett belőlük, csatorna s most vigan csörögnek? Cseléd arcán próbálják röptük s csak én nem ismerem fel őket?   Hallom, halad a világ mégis és harcunk nem esett hiába – zengi őket az ellenség is, aki miattuk lőtt a szánkba –   Ez sem vigasztal; házi állat, ne az legyen nekem a sasból, ne kegydíj-, zálogház-szabályzat bolygó-fordító akaratból! –   gondolom. Ám tudom, magamra gondolok csak, mert kiszemeltek és egykor szédítő magasba ragadtak, aztán elejtettek.   3   Én nem hazudok le a multból. Én nem toldom meg a jövendőt. A dallam kiszórná szavamból a rosszat úgyis, a veszendőt.   Költő vagyok, a kígyó-módra bőrváltó tényt, a pillanatnyit űzöm-lesem – elszomorodva, ha rajtam is csak átiramlik.   Tudtam gyűlölni. Úgy gyűlölni, ahogy ma érteni szeretnék; vagy férfiasan csak eltűrni a rámzuhogó balszerencsét.   Én nem értem, de szívem békül, már ellentétjeit is érti, mint midőn a számsorban végül előjeleket kell cserélni.   Mit tud külön már? Mondja, mondja, oszt, összead, hadarva méri, betéve percenként megoldja, amit a jövő felad néki.   4   Abban bízom, mit megvetettem. Csikorgón megállnak a népek? Egymást biztatva, ernyedetlen forognak szorgosan a gépek,   most éjjel is. Mint az ütések a motor szív-szerkezetében: robbantgatja a mindenséget, löki a gőz, a gáz serényen.   Szól az anyag. Míg félve ismét mi hallgatunk, ő tovább lázad, szavalja kórusban az eszmét, mit belelehelt egy bölcs század.   Mozdony dohog a völgyben: inna, s topog, hogy jöjjön az az étel! s fut máris. Úgy hallgatom, mintha zörgő ölében aludnék el.   Viszi a földet, lelkesebben, a hajdan meglökött vas, egyre; megnyugtat, hogy rá biztak, Szellem, s nem ránk, e gyávuló seregre.