Mérleg
|
Egy sarkon álltam: mit tagadjam, |
pontos, hűs pisztollyal a zsebbe’. |
Ily pontos, hűvös volt agyamban, |
mi odaállított, az eszme. |
|
Vártam valakit: hogy ha ő jön, |
tán leteríti… bár az ösztön |
sugdosta, ez is csak gyilkosság. |
|
Nem arra jött, így él ma is még, |
ha él még az az ismeretlen – |
De a ravaszt-babráló eszmék, |
a biztatók kamasz kezemben, |
|
ők merre élnek? merre szálltak, |
hogy – sorsomat is szélbe vetve – |
szétszórtam a röpcédulákat |
kezemből, míg izzón szavaltam |
s csattogva, mint arrébb a zászló –? |
Gyűrötten csüngök most magamban. |
|
|
Malterként épület falában |
lapulnak, mégis testet öltve? |
Hangsúlyként a szegény szavában, |
ha visszavág a törtetőre? |
|
Zsellér-kert, meggyfa lett belőlük, |
csatorna s most vigan csörögnek? |
Cseléd arcán próbálják röptük |
s csak én nem ismerem fel őket? |
|
Hallom, halad a világ mégis |
és harcunk nem esett hiába – |
zengi őket az ellenség is, |
aki miattuk lőtt a szánkba – |
|
Ez sem vigasztal; házi állat, |
ne az legyen nekem a sasból, |
ne kegydíj-, zálogház-szabályzat |
bolygó-fordító akaratból! – |
|
gondolom. Ám tudom, magamra |
gondolok csak, mert kiszemeltek |
és egykor szédítő magasba |
ragadtak, aztán elejtettek. |
|
|
Én nem hazudok le a multból. |
Én nem toldom meg a jövendőt. |
A dallam kiszórná szavamból |
a rosszat úgyis, a veszendőt. |
|
Költő vagyok, a kígyó-módra |
bőrváltó tényt, a pillanatnyit |
űzöm-lesem – elszomorodva, |
ha rajtam is csak átiramlik. |
|
Tudtam gyűlölni. Úgy gyűlölni, |
ahogy ma érteni szeretnék; |
vagy férfiasan csak eltűrni |
a rámzuhogó balszerencsét. |
|
Én nem értem, de szívem békül, |
már ellentétjeit is érti, |
mint midőn a számsorban végül |
előjeleket kell cserélni. |
|
Mit tud külön már? Mondja, mondja, |
oszt, összead, hadarva méri, |
betéve percenként megoldja, |
|
|
Abban bízom, mit megvetettem. |
Csikorgón megállnak a népek? |
Egymást biztatva, ernyedetlen |
forognak szorgosan a gépek, |
|
most éjjel is. Mint az ütések |
a motor szív-szerkezetében: |
robbantgatja a mindenséget, |
löki a gőz, a gáz serényen. |
|
Szól az anyag. Míg félve ismét |
mi hallgatunk, ő tovább lázad, |
szavalja kórusban az eszmét, |
mit belelehelt egy bölcs század. |
|
Mozdony dohog a völgyben: inna, |
s topog, hogy jöjjön az az étel! |
s fut máris. Úgy hallgatom, mintha |
|
Viszi a földet, lelkesebben, |
a hajdan meglökött vas, egyre; |
megnyugtat, hogy rá biztak, Szellem, |
s nem ránk, e gyávuló seregre. |
|
|
|