Mérleg
|
Egy sarkon álltam: mit tagadjam, |
| pontos, hűs pisztollyal a zsebbe’. |
| Ily pontos, hűvös volt agyamban, |
| mi odaállított, az eszme. |
|
Vártam valakit: hogy ha ő jön, |
| tán leteríti… bár az ösztön |
| sugdosta, ez is csak gyilkosság. |
|
Nem arra jött, így él ma is még, |
| ha él még az az ismeretlen – |
| De a ravaszt-babráló eszmék, |
| a biztatók kamasz kezemben, |
|
ők merre élnek? merre szálltak, |
| hogy – sorsomat is szélbe vetve – |
| szétszórtam a röpcédulákat |
| kezemből, míg izzón szavaltam |
| s csattogva, mint arrébb a zászló –? |
| Gyűrötten csüngök most magamban. |
|
|
Malterként épület falában |
| lapulnak, mégis testet öltve? |
| Hangsúlyként a szegény szavában, |
| ha visszavág a törtetőre? |
|
Zsellér-kert, meggyfa lett belőlük, |
| csatorna s most vigan csörögnek? |
| Cseléd arcán próbálják röptük |
| s csak én nem ismerem fel őket? |
|
Hallom, halad a világ mégis |
| és harcunk nem esett hiába – |
| zengi őket az ellenség is, |
| aki miattuk lőtt a szánkba – |
|
Ez sem vigasztal; házi állat, |
| ne az legyen nekem a sasból, |
| ne kegydíj-, zálogház-szabályzat |
| bolygó-fordító akaratból! – |
|
gondolom. Ám tudom, magamra |
| gondolok csak, mert kiszemeltek |
| és egykor szédítő magasba |
| ragadtak, aztán elejtettek. |
|
|
Én nem hazudok le a multból. |
| Én nem toldom meg a jövendőt. |
| A dallam kiszórná szavamból |
| a rosszat úgyis, a veszendőt. |
|
Költő vagyok, a kígyó-módra |
| bőrváltó tényt, a pillanatnyit |
| űzöm-lesem – elszomorodva, |
| ha rajtam is csak átiramlik. |
|
Tudtam gyűlölni. Úgy gyűlölni, |
| ahogy ma érteni szeretnék; |
| vagy férfiasan csak eltűrni |
| a rámzuhogó balszerencsét. |
|
Én nem értem, de szívem békül, |
| már ellentétjeit is érti, |
| mint midőn a számsorban végül |
| előjeleket kell cserélni. |
|
Mit tud külön már? Mondja, mondja, |
| oszt, összead, hadarva méri, |
| betéve percenként megoldja, |
|
|
Abban bízom, mit megvetettem. |
| Csikorgón megállnak a népek? |
| Egymást biztatva, ernyedetlen |
| forognak szorgosan a gépek, |
|
most éjjel is. Mint az ütések |
| a motor szív-szerkezetében: |
| robbantgatja a mindenséget, |
| löki a gőz, a gáz serényen. |
|
Szól az anyag. Míg félve ismét |
| mi hallgatunk, ő tovább lázad, |
| szavalja kórusban az eszmét, |
| mit belelehelt egy bölcs század. |
|
Mozdony dohog a völgyben: inna, |
| s topog, hogy jöjjön az az étel! |
| s fut máris. Úgy hallgatom, mintha |
|
Viszi a földet, lelkesebben, |
| a hajdan meglökött vas, egyre; |
| megnyugtat, hogy rá biztak, Szellem, |
| s nem ránk, e gyávuló seregre. |
|
|
Jeremiás
| Im itt a táj, kész városod – |
|
| csend megszállt álmodói, rendezői. |
| És pontos terv szerint omol |
| büszkeségünk szép magosaiból |
| a kő, a vas, az anyagba kevert |
| nyujtózó eszme. Feldobott csokor: |
| úgy száll föl és kereng le majd a kert. |
| Vérző madárként sír, fut az idő. |
| Amit jósoltam, mind betelt. |
|
| Új bölcsek, új tudók jönnek elő. |
| Hűs orvos-ujjuk érintésitől |
| a nyelv kihull, a szem kidől, |
| elveszti amért létre kelt: |
| Amit jósoltunk mind betelt. |
|
| Ki lesz helyén a nagy cserében? |
| Ó, forditott világ. Patája |
| körül dörgéssel s gyors tüzek |
| a bokrok, ólak közt üget, |
| Mult kék színével jár az égen |
|
| Ki lesz helyén? Nyugodt vagyok |
| s csak büszkébb, ha senki sem ért; |
| elmémben is attól, mi ért; |
| tán sírok, tán játszadozok, |
| hogy nem felelek semmiért. |
|
|
Üvölt…
| Üvölt a zsarnok; dühe mint a szélé |
| úgy száll a népbe, érleli keménnyé. |
|
| Emelkedik szivem példára; boldog, |
|
ajzott feszültség biztat – |
| neked köszönhetem, ki ellen felcsapódok! |
|
igy mérve, hogy ki is vagy, |
|
| s ki az, ki küldött, hogy beteljesítsed |
| Büntettél – oldtad szolga-bűneinket, |
|
| Hát add ki mérged – már az is miénk lesz. |
| Mi a vihar, lent kúszva már beszédes |
|
| Szél voltál s felleg, mosni egeinken |
| De könnytől-vértől szutykosan most isten |
|
már elhajit, mint spongyát. |
|
|
Kezek
| Mennyi kéz, mennyi, mennyi kéz, |
| integetés, taps, szárnyverés. |
| Mit raksz és tépsz le hirtelen |
| magadról, erdő, fénylő értelem? |
|
| karoddal mit szősz-fonsz folyó? |
| mit kapkodsz egyre éleskörmű szél? |
|
| Kapkodnak, mint a rengeteg, |
| a zsúfolt, teli nemzetek. |
| falu és város, élő és halott. |
|
| Már nem mozdulok. Leteszem |
| fegyverem, két ügyes kezem. |
| Ősz van, érzem az oktatást, |
| magát öli, ki nem tud ölni mást. |
|
|
Hallgattam…
| Hallgattam s ahogy vádoló szavad |
| mind élesebb lett: igaztalanabb, |
| riadtan én az ős gyermeki kéjt |
| ízleltem, mint a konok elitélt, |
| ki ingét tárva azzal lesz nagyobb |
| a hóhérnál, hogy mindent odadob. |
| Csak néztelek; hát vágj ide s ide, |
| végezd te el, mit nékem kellene. |
| És vártam azt, mely kettőnk mérlegét |
| elbillenti és visszadob föléd: |
| a latnyi túlzást. Büntettél tovább. |
| Nem láttad arcom győztes mosolyát? |
| Szegény, vak voltál. Én, az áldozat, |
| szégyelltem már, hogy sajnálhattalak. |
|
Önző
| Ha a szerzéshez még nem is, |
| az eldobáshoz már e tájon |
| volt erőm, hitem, ravaszságom, |
|
| Egyenként s titkon, mint aki |
| lopni készül, úgy tapogattam |
| s vetettem el mind hamarabban, |
| mi züllesztett reményleni. |
|
| Munkálkodom, az idő sürget: |
| tudjak még jókor megtagadni |
| mindent, hogy meg tudjak maradni |
| embernek, bár vaknak-süketnek! |
|
| Ritkul a táj, akár vonatban |
| a száműzött körül honán túl. |
| Szállok szédülten a világbul |
| egy helyben állva mozdulatlan. |
|
| Tudok már jól feledni, jól |
| csak állni, hű arccal előre, |
| sulyos csönddel tömörre tömve, |
|
| Keményedem, mint mag körül |
| a csontház. Mit kell megőriznem? |
| Ha feltör, megtudja majd isten, |
| keserűt nyelvén, emberül. |
|
|
Vigasz
| A fürdőkádban átölel a víz, |
| egy lételőtti boldog honba visz. |
| Az elme romlott, csüggedt, hontalan. |
| A bőr emlékezik, még boldogan. |
|
| Magányom szóval fel nem oldhatod. |
| Ki vagy, mi vagy? – Csak tárd ki két karod. |
| Társává az tesz, az segít, aki |
| hogy ember lettem, elfeledteti. |
|
| Háború van, az ész, erény, a hit |
| már hajtja halni választottjait. |
| Az eszmék győznek, sorra mind! S terem |
| új mindig, míg egy szál hivő leszen. |
|
| Nekem tűz, víz kell, biztos őselem. |
| Hát ments ki innen s jöjj te is velem |
| az ősi tájra, mit a szerelem |
| nyit bennem néked és benned nekem. |
|
|
Teremtés
| Rádébredtem ujra, ujra! Mit |
| gyűrtem le, hogy ily győztesen megint? |
| Pihegve nézek és nyulok feléd, |
| mint az uszó, ha lába végre földet ért. |
|
| Szülőhazám vár. Oly tenger hozott, |
| mely földre úgy tett, hogy visszafutott, |
| megismételve a csodát nekem, |
| midőn a part repült előre a vizen. |
|
| Igy nő a nappal, igy nősz benne te, |
| kétlaki létem szelid szigete, |
| igy nyújt magasra a naponta új |
| teremtés, mely naponta új kaoszba hull. |
|
|
„Tán boldogabb már nem leszek soha…”
Mint fészekről meleg madáranya – |
felrebbent, felszállt fölülünk az éj, |
a szép madár, az idő madara. |
|
Mert mondd, elszállt-e azzal, hogy haza- |
Egyszerre mindent átcserél, |
uj földet tár eléd varázslata, |
mindent bezengve győztesen, akár az Úr szava. |
|
fölrebben, vonja látkörét, |
kiáltva új mennyboltot ír föléd, |
nevetve azt, ki öregnek itél, |
gyermekként jársz-kelsz, dudolgatsz, uralkodol… |
|
|
Felelet
|
köd-erdején karácsonyestjeinket |
| s a fájdalom a sötét folyón elcsorog – |
|
gyermekkort nyit rám a meleg tekintet, |
|
egy tekinteted álomba meríthet |
|
|
Quod – quid vidisti in via? – ha kérdenek |
|
ott, hol majd szó nélkül is szólhatok: |
|
ajkam mosollyal magyarázza: |
| az emberek még mint lehettek boldogok |
|
midőn a csend s a benne fülelő halál |
|
a mindenséget, mint a fagy átjárta |
|
és az pihent, ki zokogott – |
|
| – Tudtad? No jól van. Ez volt a te dolgod ott. |
|
|
Pihenés
| s örvény helyén mosollyal. |
|
|
Kérdező
| „Kié, kié?” – csak fecseg, |
|
| mutasd magad, szép remény. |
| De csak játszik, mint a fény. |
|
|
Emeli…
| Emeli – beh gyorsan! – az ősz |
|
| Emelkedünk; nem állja már |
| november magasát a tölgy, |
|
| zúgnak, jégi csókák, sovány |
|
| Egy helyben állok; szeliden |
|
|
Hajlik a nyír…
| November van, torlódnak a fellegek, |
| sejteni csak, a déli nap hol lebeg: |
| hályogosan meg-megvilágul az ég, |
| mint mikor vak nyitja-hunyja holt szemét. |
|
| Csuklik, felsír a nyírerdő, elcsitul, |
| tanít dalra már engem is magyarul. |
| Morog a tó, hab-fogait felfedi, |
| a dühödt szél visszafelé tereli. |
|
| Hajlik a nyír, meghajol és visszavág, |
| úgy tagolja az ősz konok ritmusát. |
| Arra lépek, meg-megállva s hirtelen |
| nekifutva, mikor nem is tervezem. |
|
| Száll kiáltva, száll az égre, visszaszáll |
| s felcsap újra, lecsap újra, írja már |
| az ős baj lázvonalát a láthatár |
| sötétszürke táblájára a madár. |
|
|
Barbár roham
| Villantja karmát s köd mögül a napot |
| farkastorokként tátva, megint hüvös |
|
halált lehel le ránk a kóbor |
|
tél Buda halmairól, barátom! |
|
| Itt van megint a nagy kerülő után! |
| Föl-ette újra szép hegyeink arany |
|
lombját – lapulva méri már, hogy |
|
vesse magát a Dunán keresztül. |
|
| …A tiszta utcán, a derüs üzletek |
| között esővert földek ugar-szaga, |
|
avar s a rajta csörtető vad |
|
bűze lebeg – betör a vidéki |
|
| faragatlan, zord, barmai közt lakó |
| természet! – érzem lökdösődéseit, |
|
törve utat haza a viharban. |
|
| Futkos, kiáltoz, nincs az az oszlató |
| rendőrcsapat, mely még az imént együtt |
|
tolongó népből így kiűzze |
|
mind a ruhája szerint gyanúsat. |
|
| Ez a nagy ellen! Északi szél rekedt |
| parancsuralmát, dührohamát hozó! |
|
A többi mind nyomába jő csak, |
|
mint had után keselyűk, hiénák. |
|
| Ezzel dacolj, ezt vedd idegen, pogány |
| importnak, ettől óvd fiaid, hazám! |
|
külnegyedek terein, amerre |
|
| szememre húzva vén kalapom, megyek |
| falhoz lapulva, újra magányosan, |
|
borús követként, ki hiába |
|
hozta a hírt; keserűbbet visz még. |
|
|
Az ítéletmondóhoz
|
„Maecenas atavis…” –
Horatius
|
| Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből |
| én is főt s derekat fölfele szoktató |
| máris szembetünő művet emeltem, új |
| útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn. |
|
| Én sem múlok el így jeltelen. A halál |
| döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol |
| álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő, |
| mint szobrot kerüli, érleli a hiányt. |
|
| Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép. |
| Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át |
| kézzel tartva a gallyt a követők előtt – |
| úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen. |
|
| S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág |
| csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős, |
| jólhordó közeget lel; ami terhe volt, |
| szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar. |
|
| Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család |
| bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún |
| vincellér, a szikár jász kubikos, a hű |
| székely, mind aki szót ért, magyarán magyart. |
|
| Tömbként állok. Üres füllel a szóra már |
| s bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor |
| megformált. Mereven jobbom előre int, |
| daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt. |
|
| Élvén sokszorosan így jelenek meg az |
| ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt, |
| így ott, hol vacsorát már a szopós se vár – |
| Állok csak s mutatok s egyre emelkedem. |
|
|
Babér
| Tudd meg, hogy nemcsak a diadal jele: |
| a biztonságnak is jele volt, marad |
|
Lombja közé nem ütött a villám. |
|
| Fejére fűzte mind, ki viharban ült |
| hajóra, lóra. Tiszta időben csak |
|
költők hordták, mily láthatatlan |
|
mennykövek, ős veszedelmek ellen? |
|
| Pálcával csaptam orron a Szörnyet én, |
| a csűr-dézsmálót. Messze az árva nép |
|
hátrálva, integetve nézte |
|
mit mivelek – mi kimélt meg engem? |
|
| Suhintást és fényt érzek. Az ég derült. |
| Tornyokban vadként ül, feszül izmosan |
|
az omlás –, mily port rúg, ha ugrik! |
|
Jelre fülel; vele én. De csend van. |
|
| Veszem babérom. Már nekem erre kell. |
| Szabadba ismét hangosan így megyek |
|
bízva Uramban-Istenemben! |
|
Óvni magam nem az én ügyem már. |
|
|
|