Új versek1

1939–1940

 

 

 

 

Mérleg

 

1

 
Egy sarkon álltam: mit tagadjam,
pontos, hűs pisztollyal a zsebbe’.
Ily pontos, hűvös volt agyamban,
mi odaállított, az eszme.
 
Vártam valakit: hogy ha ő jön,
az élesretöltött igazság
tán leteríti… bár az ösztön
sugdosta, ez is csak gyilkosság.
 
Nem arra jött, így él ma is még,
ha él még az az ismeretlen –
De a ravaszt-babráló eszmék,
a biztatók kamasz kezemben,
 
ők merre élnek? merre szálltak,
hogy – sorsomat is szélbe vetve –
szétszórtam a röpcédulákat
a rámtarajló néptömegbe?
 
Hová röppentek hadonászó
kezemből, míg izzón szavaltam
s csattogva, mint arrébb a zászló –?
Gyűrötten csüngök most magamban.
 

2

 
Malterként épület falában
lapulnak, mégis testet öltve?
Hangsúlyként a szegény szavában,
ha visszavág a törtetőre?
 
Zsellér-kert, meggyfa lett belőlük,
csatorna s most vigan csörögnek?
Cseléd arcán próbálják röptük
s csak én nem ismerem fel őket?
 
Hallom, halad a világ mégis
és harcunk nem esett hiába –
zengi őket az ellenség is,
aki miattuk lőtt a szánkba –
 
Ez sem vigasztal; házi állat,
ne az legyen nekem a sasból,
ne kegydíj-, zálogház-szabályzat
bolygó-fordító akaratból! –
 
gondolom. Ám tudom, magamra
gondolok csak, mert kiszemeltek
és egykor szédítő magasba
ragadtak, aztán elejtettek.
 

3

 
Én nem hazudok le a multból.
Én nem toldom meg a jövendőt.
A dallam kiszórná szavamból
a rosszat úgyis, a veszendőt.
 
Költő vagyok, a kígyó-módra
bőrváltó tényt, a pillanatnyit
űzöm-lesem – elszomorodva,
ha rajtam is csak átiramlik.
 
Tudtam gyűlölni. Úgy gyűlölni,
ahogy ma érteni szeretnék;
vagy férfiasan csak eltűrni
a rámzuhogó balszerencsét.
 
Én nem értem, de szívem békül,
már ellentétjeit is érti,
mint midőn a számsorban végül
előjeleket kell cserélni.
 
Mit tud külön már? Mondja, mondja,
oszt, összead, hadarva méri,
betéve percenként megoldja,
amit a jövő felad néki.
 

4

 
Abban bízom, mit megvetettem.
Csikorgón megállnak a népek?
Egymást biztatva, ernyedetlen
forognak szorgosan a gépek,
 
most éjjel is. Mint az ütések
a motor szív-szerkezetében:
robbantgatja a mindenséget,
löki a gőz, a gáz serényen.
 
Szól az anyag. Míg félve ismét
mi hallgatunk, ő tovább lázad,
szavalja kórusban az eszmét,
mit belelehelt egy bölcs század.
 
Mozdony dohog a völgyben: inna,
s topog, hogy jöjjön az az étel!
s fut máris. Úgy hallgatom, mintha
zörgő ölében aludnék el.
 
Viszi a földet, lelkesebben,
a hajdan meglökött vas, egyre;
megnyugtat, hogy rá biztak, Szellem,
s nem ránk, e gyávuló seregre.

 

 

 

Jeremiás

Im itt a táj, kész városod –
s a romok mérnökei ott:
torzó-tervezők, az ősi
csend megszállt álmodói, rendezői.
És pontos terv szerint omol
büszkeségünk szép magosaiból
a kő, a vas, az anyagba kevert
nyujtózó eszme. Feldobott csokor:
úgy száll föl és kereng le majd a kert.
Vérző madárként sír, fut az idő.
Amit jósoltam, mind betelt.
Új bölcsek, új tudók jönnek elő.
Hűs orvos-ujjuk érintésitől
a nyelv kihull, a szem kidől,
elveszti amért létre kelt:
eszét veszti a csecsemő.
Amit jósoltunk mind betelt.
Ki lesz helyén a nagy cserében?
Ó, forditott világ. Patája
körül dörgéssel s gyors tüzek
korbácsával a dühös ég
a bokrok, ólak közt üget,
tiporja gyáva gyermekét.
Mult kék színével jár az égen
atyáink munkás házatája.
Ki lesz helyén? Nyugodt vagyok
s csak büszkébb, ha senki sem ért;
akár az est, elborulok,
elmémben is attól, mi ért;
tán sírok, tán játszadozok,
hogy nem felelek semmiért.

 

 

 

Üvölt…

Üvölt a zsarnok; dühe mint a szélé
 
a fába friss erőnek:
úgy száll a népbe, érleli keménnyé.
 
Fők, ágak emelődnek.
Emelkedik szivem példára; boldog,
 
ajzott feszültség biztat –
neked köszönhetem, ki ellen felcsapódok!
 
igy mérve, hogy ki is vagy,
s ki az, ki küldött, hogy beteljesítsed
 
a próbát, mit reánk ró.
Büntettél – oldtad szolga-bűneinket,
 
te forditott Megváltó!
Hát add ki mérged – már az is miénk lesz.
 
– Mi leszel te, ürülten?
Mi a vihar, lent kúszva már beszédes
 
megáradt csermelyünkben?
Szél voltál s felleg, mosni egeinken
 
a gyáva multak mocskát.
De könnytől-vértől szutykosan most isten
 
már elhajit, mint spongyát.

 

 

 

Kezek

Mennyi kéz, mennyi, mennyi kéz,
integetés, taps, szárnyverés.
Mit raksz és tépsz le hirtelen
magadról, erdő, fénylő értelem?
Millió ujjal, millió
karoddal mit szősz-fonsz folyó?
Repül a felhő és levél,
mit kapkodsz egyre éleskörmű szél?
Kapkodnak, mint a rengeteg,
a zsúfolt, teli nemzetek.
Jajdulva égre kavarog
falu és város, élő és halott.
Már nem mozdulok. Leteszem
fegyverem, két ügyes kezem.
Ősz van, érzem az oktatást,
magát öli, ki nem tud ölni mást.

 

 

 

Hallgattam…

Hallgattam s ahogy vádoló szavad
mind élesebb lett: igaztalanabb,
riadtan én az ős gyermeki kéjt
ízleltem, mint a konok elitélt,
ki ingét tárva azzal lesz nagyobb
a hóhérnál, hogy mindent odadob.
Csak néztelek; hát vágj ide s ide,
végezd te el, mit nékem kellene.
És vártam azt, mely kettőnk mérlegét
elbillenti és visszadob föléd:
a latnyi túlzást. Büntettél tovább.
Nem láttad arcom győztes mosolyát?
Szegény, vak voltál. Én, az áldozat,
szégyelltem már, hogy sajnálhattalak.

 

 

 

Önző

Ha a szerzéshez még nem is,
az eldobáshoz már e tájon
volt erőm, hitem, ravaszságom,
becsapva éber lelkem is.
Egyenként s titkon, mint aki
lopni készül, úgy tapogattam
s vetettem el mind hamarabban,
mi züllesztett reményleni.
Munkálkodom, az idő sürget:
tudjak még jókor megtagadni
mindent, hogy meg tudjak maradni
embernek, bár vaknak-süketnek!
Ritkul a táj, akár vonatban
a száműzött körül honán túl.
Szállok szédülten a világbul
egy helyben állva mozdulatlan.
Tudok már jól feledni, jól
csak állni, hű arccal előre,
sulyos csönddel tömörre tömve,
önzően, mint a kőszobor.
Keményedem, mint mag körül
a csontház. Mit kell megőriznem?
Ha feltör, megtudja majd isten,
keserűt nyelvén, emberül.

 

 

 

Vigasz

A fürdőkádban átölel a víz,
egy lételőtti boldog honba visz.
Az elme romlott, csüggedt, hontalan.
A bőr emlékezik, még boldogan.
*
Magányom szóval fel nem oldhatod.
Ki vagy, mi vagy? – Csak tárd ki két karod.
Társává az tesz, az segít, aki
hogy ember lettem, elfeledteti.
*
Háború van, az ész, erény, a hit
már hajtja halni választottjait.
Az eszmék győznek, sorra mind! S terem
új mindig, míg egy szál hivő leszen.
*
Nekem tűz, víz kell, biztos őselem.
Hát ments ki innen s jöjj te is velem
az ősi tájra, mit a szerelem
nyit bennem néked és benned nekem.

 

 

 

Teremtés

Rádébredtem ujra, ujra! Mit
gyűrtem le, hogy ily győztesen megint?
Pihegve nézek és nyulok feléd,
mint az uszó, ha lába végre földet ért.
Szülőhazám vár. Oly tenger hozott,
mely földre úgy tett, hogy visszafutott,
megismételve a csodát nekem,
midőn a part repült előre a vizen.
Igy nő a nappal, igy nősz benne te,
kétlaki létem szelid szigete,
igy nyújt magasra a naponta új
teremtés, mely naponta új kaoszba hull.

 

 

 

„Tán boldogabb már nem leszek soha…”

Mint fészekről meleg madáranya –
felrebbent, felszállt fölülünk az éj,
a szép madár, az idő madara.
Ne sirasd. Visszatér.
Mert mondd, elszállt-e azzal, hogy haza-
jöttél, a zene-ünnepély?
Nem zsong-e, nem kisér,
még bent is utolér?
Egyszerre mindent átcserél,
uj földet tár eléd varázslata,
mindent bezengve győztesen, akár az Úr szava.
Igy ő is szóra kél,
fölrebben, vonja látkörét,
kiáltva új mennyboltot ír föléd,
egy új mindenséget, ahol
nevetve azt, ki öregnek itél,
gyermekként jársz-kelsz, dudolgatsz, uralkodol…

 

 

 

Felelet

 
A lét átalakul mesévé –
 
mint este, ha a városok
 
köd-erdején karácsonyestjeinket
 
villantják a lámpasorok
s a fájdalom a sötét folyón elcsorog –
 
gyermekkort nyit rám a meleg tekintet,
 
egy tekinteted álomba meríthet
 
és álomba merítlek.
Quod – quid vidisti in via? – ha kérdenek
 
ott, hol majd szó nélkül is szólhatok:
 
ajkam mosollyal magyarázza:
az emberek még mint lehettek boldogok
 
mégis egy villanásra,
 
midőn a csend s a benne fülelő halál
 
a mindenséget, mint a fagy átjárta
 
és az pihent, ki zokogott –
– Tudtad? No jól van. Ez volt a te dolgod ott.

 

 

 

Pihenés

Boldogan, mint a tenger
egy jó vihar után.
Melegen s tele kedvvel
s örvény helyén mosollyal.
S mennél hatalmasabban
csak annál könnyedebben.

 

 

 

Kérdező

„Kié, kié?” – mi csodás
madáré e csipogás?
Nem ismerem, keresem,
nem lelem semerre sem.
„Kié, kié?” – még remeg
az ághegy, ott ülhetett,
porzik a por, odaült?
Már onnan is elrepült.
„Kié, kié?” – csak fecseg,
mint kíváncsi kisgyerek,
ide fut és oda fut,
mást kérdezni sose tud.
Meg-megáll az asztagon,
a kepéken, kazlakon,
„Kié, kié?” – kérdezi,
senki sem felel neki.
„Kié, kié, ez kié?”
Száll kiáltva fölfelé.
Zeng már tőle a határ,
Mégsem látom, merre jár.
Azt hiszi tán jámboran,
olyan madár-esze van,
azé a föld, a világ,
kit rajta dolgozni lát.
Ó te nagy csodálkozó,
költőnek példátadó,
mutasd magad, szép remény.
De csak játszik, mint a fény.

 

 

 

Utolsó madár

 
És csak dalol
 
és csak fecseg
 
az őszi galy alól,
 
mely megrecseg.
 
Rántja le-föl,
 
recsegteti,
 
kiséret kell neki,
 
akárkitől.
 
Nincs párja már,
 
se társa itt,
csupán a szél dudál,
 
felfujja tollait.
 
Megpenderül,
 
annak felel,
vivódva felrepül,
 
de énekel.
 
Habon futó
 
roncs fadarab –
Bár itt a szél a hab
 
s az őr a tó.
 
Táncol a csöpp
 
kis töredék,
 
neveti föld
 
és ég dühét.

 

 

 

Emeli…

Emeli – beh gyorsan! – az ősz
a tájat, hűvösül a lég.
Alpesbe tör az ismerős
 
szerény vidék.
Emelkedünk; nem állja már
november magasát a tölgy,
a lepke, énekes madár.
 
Ürül a völgy.
Kilép a fenyő; fenyvesek
zúgnak, jégi csókák, sovány
sasok, sirályok lengenek
 
itt, Ozorán!
Egy helyben állok; szeliden
rakosgatva perc-lépteit
emel az öregség, szivem
 
emelkedik.

 

 

 

Hajlik a nyír…

November van, torlódnak a fellegek,
sejteni csak, a déli nap hol lebeg:
hályogosan meg-megvilágul az ég,
mint mikor vak nyitja-hunyja holt szemét.
Csuklik, felsír a nyírerdő, elcsitul,
tanít dalra már engem is magyarul.
Morog a tó, hab-fogait felfedi,
a dühödt szél visszafelé tereli.
Hajlik a nyír, meghajol és visszavág,
úgy tagolja az ősz konok ritmusát.
Arra lépek, meg-megállva s hirtelen
nekifutva, mikor nem is tervezem.
Száll kiáltva, száll az égre, visszaszáll
s felcsap újra, lecsap újra, írja már
az ős baj lázvonalát a láthatár
sötétszürke táblájára a madár.

 

 

 

Barbár roham

Villantja karmát s köd mögül a napot
farkastorokként tátva, megint hüvös
 
halált lehel le ránk a kóbor
 
tél Buda halmairól, barátom!
Itt van megint a nagy kerülő után!
Föl-ette újra szép hegyeink arany
 
lombját – lapulva méri már, hogy
 
vesse magát a Dunán keresztül.
…A tiszta utcán, a derüs üzletek
között esővert földek ugar-szaga,
 
avar s a rajta csörtető vad
 
bűze lebeg – betör a vidéki
faragatlan, zord, barmai közt lakó
természet! – érzem lökdösődéseit,
 
esőköpenyben, félcipőben
 
törve utat haza a viharban.
Futkos, kiáltoz, nincs az az oszlató
rendőrcsapat, mely még az imént együtt
 
tolongó népből így kiűzze
 
mind a ruhája szerint gyanúsat.
Ez a nagy ellen! Északi szél rekedt
parancsuralmát, dührohamát hozó!
 
A többi mind nyomába jő csak,
 
mint had után keselyűk, hiénák.
Ezzel dacolj, ezt vedd idegen, pogány
importnak, ettől óvd fiaid, hazám!
 
A falvakat bevette, úr a
 
külnegyedek terein, amerre
szememre húzva vén kalapom, megyek
falhoz lapulva, újra magányosan,
 
borús követként, ki hiába
 
hozta a hírt; keserűbbet visz még.

 

 

 

Az ítéletmondóhoz

„Maecenas atavis…” –

Horatius

 
Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből
én is főt s derekat fölfele szoktató
máris szembetünő művet emeltem, új
útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn.
Én sem múlok el így jeltelen. A halál
döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol
álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő,
mint szobrot kerüli, érleli a hiányt.
Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép.
Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át
kézzel tartva a gallyt a követők előtt –
úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen.
S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág
csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős,
jólhordó közeget lel; ami terhe volt,
szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar.
Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család
bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún
vincellér, a szikár jász kubikos, a hű
székely, mind aki szót ért, magyarán magyart.
Tömbként állok. Üres füllel a szóra már
s bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor
megformált. Mereven jobbom előre int,
daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt.
Élvén sokszorosan így jelenek meg az
ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt,
így ott, hol vacsorát már a szopós se vár –
Állok csak s mutatok s egyre emelkedem.

 

 

 

Babér

Tudd meg, hogy nemcsak a diadal jele:
a biztonságnak is jele volt, marad
 
Apolló fája, a babérfa.
 
Lombja közé nem ütött a villám.
Fejére fűzte mind, ki viharban ült
hajóra, lóra. Tiszta időben csak
 
költők hordták, mily láthatatlan
 
mennykövek, ős veszedelmek ellen?
Pálcával csaptam orron a Szörnyet én,
a csűr-dézsmálót. Messze az árva nép
 
hátrálva, integetve nézte
 
mit mivelek – mi kimélt meg engem?
Suhintást és fényt érzek. Az ég derült.
Tornyokban vadként ül, feszül izmosan
 
az omlás –, mily port rúg, ha ugrik!
 
Jelre fülel; vele én. De csend van.
Veszem babérom. Már nekem erre kell.
Szabadba ismét hangosan így megyek
 
bízva Uramban-Istenemben!
 
Óvni magam nem az én ügyem már.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]