Remény, remény

1 A korcsolyázó önfeledt ívelésével fut a síma, síkos mennybolton egy pacsirta – Ki fejti meg az örömet, mellyel az eget teleírta – Tavasz, tavasz, hogy vártalak. Mint egy ismerős állomásra, már a vonatajtóban állva vártam, megáll egy percre csak az esztendő zakatolása. Kiszállok. Lomb leng, kút csobog, emlékezem, hisz jártam itten: rokonok és patyolat-ingben lányok csapata fogadott. Föld lesz alattam, csend fölöttem. De fut az idő fényesen zöld színnel, illattal a légben. Itt vagyok benn a tündöklésben, a férfikorban s nincs helyem; idegen vagyok e vidéken. Állhatok – száll, rohan a táj az előbb zöld s már barna-sárga halmaival. Nyomul kiáltva tar karjaival a halál. E főt immár készen találja.   2 Tavaszi határ, ifjúság, Kinánál, Mexikónál jobban örökös nyers forradalomban lüktető-ropogó világ, száműztek. Ó ha tudnám, honnan. Bokrok, sziklák közt kanyarog, visz ez az ösvény, emel könnyen, mint az értelem egy jó könyvben. Mit tudtam meg? Amit tudok, már az is ellenség mögöttem. Elárult. Ami vezetett, a jövőt is, szép rögeszmémet, úgy látom csak, ha visszanézek. Mi van előttem? Úgy megyek, mint aki fél, hogy visszatérhet. S már a hódítás sem vígasz. Lopott holmik közt, mint orgazda járok a csillogó tavaszba. Magáénak vallhatja az, ki parancsát már nem fogadja? Mit nyugtalan tekintetem felszedett estig az utcán át, a jaj, hajh, baj torz garmadáját, izzó homlokkal viselem egy ország parázs-koronáját.   3 Hiába éltem. Tegyetek minél magasabbra a völgyben kudarcom gyarapszik köröttem. S a vád: kaptál egy életet, mivel fizetsz most elmenőben? Koronám, ékes koszorúm: tág láthatár, fénylő vidékek, meddig szemem körben elérhet, leemellek már szomorún, nem tehetek semmit sem érted. Rend! – mondtam én is. A falak – már láttam – ahogy ijedt görcsbe rángva repednek, dőlnek össze, amint varázsvesszővel utat vágok én szüntelen előre. Hogy útáltam a titkokat. Ó, sejtelmek, csábos miértek, nyüzsgő férget, poloskafészket, dögöt, mely rejtetten rohad, érzek, ha valamit nem értek. És nem értettem semmit itt. Pislogva hallgattam a szónok, a tanult, hétpróbás bolondok, a lánykák csevegéseit – csak biztonságomért bólongok.   4 Reggelig kivilágított szép ékszerüzlet, csillogó ég! Fölnéztem, éjfél elmúlott rég. Hát éltem, mondtam, itt vagyok. A lét akkor volt szép, ha emlék. Telt, ment az éj, közben ahogy a vén ember megáll és hümget, torony-hangjával mordult egyet. Jó azt volt tudnom: alhatok, múlok, ahogy a folyók tűnnek. Hajnal lett. A koránkelő verebek szálltak s az újságok, fújva a napi ocsmányságot. Szedte már fegyverét elő, ki álmában légynek sem ártott. A domb mögül a keleti, a vérengző nap felütötte vad tigris-fejét, legörbedve kúszott, majd feldobta deli testét az égi sík füvesbe. Csillog? – hogy vacog, rezg a táj veszélyes fényben! Szememnek alaktalanság a reggel lett: torz törmelék, homály, halál – Szél zeng. Meleg karokból keltett.   5 Vonul a szél, mint hadsereg a hajlongó, riadt vidéken, tereli zsákmányát az égen: völgyek és ismerős hegyek futnak rabszolga-menetében. Szülőföldem lágy halmai, egy rét repül! – óh édes Tolna, így szakadsz emlék-darabokra – Valóságban is karmai közt erre próbál már a horda. Két napja üvölt ez a szél, két napja csorognak e versek, mint csapjai felszakadt sebnek. Várom, a szív belealél. A szenvedés se könnyebbít meg. Ha száll, úgy száll csak már a dal, mint a csikaszé olvadáskor, mikor megint a hegyre gázol, részegen az idei gally s nősténye messze illatától. Remény, remény, lánggal teli szívemből bárha úgy kerengsz föl, mint összeomlott épületből a porfelleg szép griffjei, ragadj fel omló életemből.