Csendesül már…

Csendesül már, mint kör a tó-szinen,

melyet a behullt kő vetett,

már lassan-lassan nyugtot lel szivem;

símul, mosollyá lesz a seb:

fénylek, könnyebbedek;

míg szép szemed, fejed

álomtól nehezen

alámerül valómban, én föllégezhetem.

Hajnal van. Mint ottkünn a hangtalan,

szárító szél a lomb között,

keresztül rajtam halk vigasz suhan,

hozza a tétova jövőt –

Megcsillan, hull a csöpp.

Volt mégis örömöd,

gondolom; – bár búsan,

bár sírva, gondold majd te is, hogy nem volt hasztalan

a kín, a gond, a könnyek zápora!

Ha kő, vas, átok megmarad,

a boldogságnak is marad nyoma.

Te őrzöd ifjúságomat.

Széttört? Száz fénydarab

idézi majd a vak

éj fölé, mint ama

nagy Fényt a holdnak sátora, a bolygók tábora!

Isten veled. Nem veszhet semmi el,

csak színt cserél; ő is, a bú.

A harapás helyén – emlékezel? –

másnapra csöppnyi koszorú

tünt föl szép zálogul.

Békülni így tanul,

akinek múlni kell –

így élek én is, gazdagon a fénylő semmivel.