Hajnal

Csorog már ki az éj, fut ablakrésen, ajtón;
emelkedik velünk szobám
súlyosan és aranylón,
akár a tengeraljból
egy ezredév után
kiemelt bárka!
Ébredj szép áldozat, beszéld el
kalandodat a sűrű örökléttel.
Mit izleltél, hogy szem-lezárva
lefordultál az édes pusztulásba?
Mit kaptál ott, kiváncsi? Mutasd, hogy mit karcolt ma
foglaló jelként odalent
az alvilág arcodra?
Hogy jussom elharcolja
a szörny-had mit üzent
veled, mily átkot?
(Míg önnön szobrunkként, mint márvány
sírboltra vésett királyfi-királylány,
mi kéz-kézben, mosolyba vásott
szájjal romoltunk, csaltuk a világot.)
Gyűlölöm én az éjt. Mindent, mi volt! Az álom
torz akvárium-tájait,
az árnyakat e tájon,
kik egykor a világon
mi voltunk és akik
levonnak, húznak –
Már nem vagyunk óh! Nem, nem! Ha az éj le:
fölránt a hajnal is egy öröklétbe!
Én ott vagyok honn. Gyere. És ne szólj, csak
kövess, Eurydiké, kihozlak!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]