Csend

Állj meg, ne állj meg – majd megáll a szél,   amely borzolta fürtjeid. Megáll a csillogás, vele a falevél;   a folyók s fűzeik. A kis örvények a rét rohanó szinén,   a legkisebb fűszál emlékké merevül, se tied, sem enyém.   Bámulod, mire vár? jégbefagyott virág, olyan lesz a világ,   amit reád hagyok. Szólalj meg – zokogod. De hiába kiáltsz.   Nem válaszolhatok.