Konok kérdezők…

Konok kérdezők, kik a Válasz-t adtátok,   kikkel egy szekéren szálltam torony-iránt vad kerék-ugrások   közt fagyos vidéken: hol a jövő, akit – vőfély-módra szórva   pántlikát, kalácsot – menyasszonynak hoztunk volna Magyarhonba?   Álljunk meg. Leszállok. Minél közelebbről, nekem az a szép arc   szót mímelve némán, rég azt mosolyogta: „ha megölelsz, meghalsz,   így szépülök én már.” Mentem, amig láttam; de már őt se látom.   A gomolygó égen vörös szőrzsák a nap, mint a bibliában.   Kocsit kell cserélnem? Mint gyerek-szememnek: a futó felhőkből   kisejlik az angyal. Hátrálok, ahogy szól s néz – mintha tükörből –   számolj le magaddal. Hallik az ítélet. Kegyesen és híven   legjobbjai népét csak azért futtatja előre az isten:   ne lássák, mi jő még.