Könnyező

Vigasz sem kellett már neki. Csak jöttek, dőltek könnyei. De nem zokogott: nevetett, azon is, hogy úgy könnyezett. A lágy árkokba, mosolya öntöző csatornáiba szálltak a könnyek, meg-megálltak, az állán jégcsap-csillogásnak. Mondhattam, hogy ki szereti. Remény sem kellett már neki. Bólintott, hogy mindent köszön. Mint dőlt edényből, dőlt a könny. Aztán, mint fuldokló, ha még utolszor felveti fejét: a sós cseppeket szerterázva vad nemet intett a világra. S eldőlt, új könnyektől vakon, – görgesse hát a fájdalom! Szólt még, kiáltott. De szavát az leste már, a másvilág. Az érthette, ki könnytelen érti, mi itt az értelem. Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam, rámosolyogtam s vele sirtam.