Áruló

1 Már alig adtam valamit tovább a zengő ütlegekből, melyekkel rajtam is keresztül az emberiség sujttatik. Daccal, ha áradó szívem, hát öklömet is visszafogtam: ha nem jajongok, haragomban se könnyebbítsen semmi sem. Mit azért kaptam, mert embernek nőttem fel, így külön-magamra vettem; konok gőg éltetett: nekem Ő is külön felel meg, ki ránk ítéletét úgy szabja, mi hajtsuk végre, emberek.   2 De néma maradt Ő is. Állja a kihívást. Ha rámtekint: mint mesterember, ha megint zavarják sürgős munkájába! Hátrálok, nincs hova huzódjam, ha szerszám-kapva rámkiált. Lelkemben fog meg, mint kutyát a csapdává szorult sarokban. Látom a villám villanását, tekintetem óriás mását szemében, ahogy rámnevet, az árulóra, aki hallgat, mért állt is át a pokol-fajzat mellé, mellétek, emberek.