Hiába vártam…

Hiába vártam. Elpirult   az ég lassan helyettem. Összekacsintva fent kigyúlt   két csillag, hazamentem. Istenre vártam? Az az arc   ha lobban, mécsként lebben felém s tán jelt ad: erre tarts –   De nem gyúlt fel az estben. Egyedül aludtam. Anyám   ölére emlékeztem. Hazám volt, nem fájt a magány,   amelybe visszaestem az ifjúságból – vad, sötét,   az volt szeles, kegyetlen! Ebként, szelíd szívem köré   fonódva melegedtem.