De nagy gondomról is…

De nagy gondomról is itthon jobban tudok,   tudnék már egy kocsissal, csősszel beszélni, mint okos barátiddal, a sok   gyorsnyelvű, lélekbontó bölccsel. Koporsók savanyú istálló-illata,   oh, a paraszt-szagú halottak! – Hova vágyom, midőn azt gondolom: haza?   De itthon is már hallgatok csak. Tudom én, mit jelent, hogy álmaimban és   a versben is mind szállanom kell! Hajtja a lelket a megnemelégedés;   hajtja – de mit tudok meg ezzel? Botolva kél a szó. Bomlás, agyag dohát   szívom, míg bátyáim beszélnek. Mint a szerecsenek Afrika illatát:   hordják a sírét a szegények. Az ősökét. Mintha mindenkit a halál   parasztnak lökne vissza ismét: bólongnak biztosan – mindent jól tudva már –   mint egy konok, barbár követség. Nyirkos, avas mezek, mint Lázáron – kezek   meredten s, már előre, sárral! Összeölelkezünk, mélyet lélegezek,   mint majd ha holt apám kap által.