A dicsőség csábít…

A dicsőség csábít, hogy fejeden nevem   – beh könnyű – koszorú lehet? Már a magaméról is untan levetem.   Előled is csak elfedett. Nem magam mutatni, de hogy mint a sólyom   messze le én lássak: fel csak azért vágytam. De már lecsapódom   kiáltva utánad. Mert tekintetével, ha elért a világ,   nővéreim, bár köztetek: mint sebesült téptem nyakamon a ruhát.   Fulladtam, ez vetkőztetett. Rejtezni akarok, mint midőn ölellek.   Mint majd ama percben! Így vagy anyám után az első, ki mellett   nem kell szégyenkeznem. Ne nézd homlokomon, s ha igen, úgy nézzed   a szikrát, a gyöngyöt, mint kín-pattogatta lázas főn; tenéked   kell majd letörölnöd.