Tépi a zsebkendőt…

Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az ujjad.   Látom én: vívódol. Egyetlen rántással azt a sűrű multat,   azt rántsd le magadról! Csapd ketté, függönyként, mi jövőnk takarja,   ezt a nehéz csendet! Mint szavalónő az üres szinpadra,   lépj ki és szólalj meg! Mint Uriel, aki szétüti majd ráncát   örök éjszakámnak, hátravetve fehér köntösöd két szárnyát   intsél: gyere, várnak. Éjszaka borít, vas férfi közöny, hogy fényt,   életem ízt kaphat. Mint kriptafödelet vonom hajnalonként   arcomra a paplant. Az a régi gyengéd, az a kedves – légy te   a nagy angyal, kit rég nevetve elhagytam; akit kéz a kézbe   könnyezve követnék.