Sose panaszkodom…

Sose panaszkodom. Nem fér ki a számon.   Tollamon is alig. Mit fedne fel a kín? A gúny ráncát rántom,   mihelyt megvonaglik. Egyik kezével míg szép ajándékáról   leoldta az inget, a másikkal engem a sötétben Ámor,   ő is csendre intett. Ó, konok száj, mely a mosolyra se nyilt meg,   mit szerető ajkak, puha-készen, mint a kisdednek az ételt,   két csók között adtak. Vártam tele dallal – nem mint Memnon szobra!   Ha nyelvet rezzentek: széttörök én, attól féltem, darabokra.   Így vártam, ki ment meg. Ó, keserű egység! Mit lesbe kuporgó   csend, a fagy fog össze! Feloldódva, jajjal fordulok ki forró   karodból a földre.