Próba
| Ki legközelebbről, legkevésbé engem |
| A távolság fed fel, mint az anya-tenger |
|
| Mint multat az emlék, ha durván leverve |
| törmelékeiből – de milyen tervekre? – |
|
| Küldj el. A láthatár két kivédhetetlen |
| Erre vágyom. Ronts le. S könyörögj, hogy isten |
|
|
Sose panaszkodom…
| Sose panaszkodom. Nem fér ki a számon. |
| Mit fedne fel a kín? A gúny ráncát rántom, |
|
| Egyik kezével míg szép ajándékáról |
| a másikkal engem a sötétben Ámor, |
|
| Ó, konok száj, mely a mosolyra se nyilt meg, |
| puha-készen, mint a kisdednek az ételt, |
|
| Vártam tele dallal – nem mint Memnon szobra! |
| széttörök én, attól féltem, darabokra. |
|
| Ó, keserű egység! Mit lesbe kuporgó |
| Feloldódva, jajjal fordulok ki forró |
|
|
Nincs mit panaszolnom…
| Nincs mit panaszolnom. Lám lehetnék boldog, |
| Ha csahol is, egy szemrántásra elkullog |
|
| Rövidül bár az út, mit rovok dalolva, |
| hol az utazót a komor alkonyokba |
|
| Egy-két fekvőhelyet még lehet szereznem, |
| kényesen forogva, amíg be nem fekszem |
|
| Mígnem – bármi jó volt is a közelséged, |
| lusta szeretőként elfordulok, élet, |
|
|
Mint szobád…
| Mint szobád egyszerre, ha villanyt kattantol, |
| e vak szerelem úgy lett otthonom attól: |
|
| Egy lágy ütés – aztán mennyi fény a szívben; |
| anyámra gondoltam s máris könnyebbülten |
|
| Honnan e varázslat? Öregszem. Csititva |
| Az elvadult földön ráismerek újra |
|
| Mily közös hazátok van, asszonyok néktek! |
| mosolyotok, ahogy a remegő, éhes |
|
|
Nincs mit panaszolnom…
| Nincs mit panaszolnom. Hacsak az a kín nem, |
| cserébe teneked azt adja csak isten, |
|
| Mit mér benned isten, micsoda mérlegre |
| hogyha én magosra, te annál mélyebbre |
|
| Félve fogom kezed. – Egy pillantásodra |
| Példának mutat fel rettenetes jobbja? |
|
|
Tépi a zsebkendőt…
| Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az ujjad. |
| Egyetlen rántással azt a sűrű multat, |
|
| Csapd ketté, függönyként, mi jövőnk takarja, |
| Mint szavalónő az üres szinpadra, |
|
| Mint Uriel, aki szétüti majd ráncát |
| hátravetve fehér köntösöd két szárnyát |
|
| Éjszaka borít, vas férfi közöny, hogy fényt, |
| Mint kriptafödelet vonom hajnalonként |
|
| Az a régi gyengéd, az a kedves – légy te |
| nevetve elhagytam; akit kéz a kézbe |
|
|
Két fele ver a szív…
| Két fele ver a szív, egy igen és egy nem. |
|
Harc ez is – de kell szebb? |
| Mit tudod te, mért élsz, míg rá a kegyetlen |
|
| S a kegyes szerelem – ha egy szabadabban |
| ráfelel egy lágyabb, akár e dalokban, |
|
| A tenger a földdel, föld faggyal vitázik, |
| Öletekig csap, de felfutva odáig, |
|
| Ő dob tefeléd is, igéri, öledben |
| tanyát verve benned, üresen hagy engem, |
|
|
Beh pihennék…
| Beh pihennék. Harminc… harmincöt év, lássad, |
| levegőt kell vennem. Már a kimondása |
|
| Tán csak azért mondom – szivedet gyötörve – |
| hogy a másik részt, a még tele jövőt te |
|
| Ahogyan tárgyait a kezembe adta, |
| úgy ürült, szegényült – küldött magasabbra. |
|
| Ritkul a lég. Amit még ez a föld nyújthat – |
| mint a gyerekéből a fegyvert s a gyujtót. |
|
|
Elérhetetlen
Elértem ezt is. Itt aludt, |
A szélviharból lám fészekbe hullt, |
fészekbe már – jó dolga van, |
mert az lesz már – ezt hitte. Én |
csak szenvedése lesz enyém – |
mint majd ha munkát és virágot s gyermeket! – |
|
sohasem voltam s ő szegény |
|
|
A dicsőség csábít…
| A dicsőség csábít, hogy fejeden nevem |
|
– beh könnyű – koszorú lehet? |
| Már a magaméról is untan levetem. |
|
| Nem magam mutatni, de hogy mint a sólyom |
| fel csak azért vágytam. De már lecsapódom |
|
| Mert tekintetével, ha elért a világ, |
| mint sebesült téptem nyakamon a ruhát. |
|
Fulladtam, ez vetkőztetett. |
|
| Rejtezni akarok, mint midőn ölellek. |
| Így vagy anyám után az első, ki mellett |
|
| Ne nézd homlokomon, s ha igen, úgy nézzed |
| mint kín-pattogatta lázas főn; tenéked |
|
|
Külön világban
| Külön világban és külön időben |
| Már új idő, új rend van készülőben, |
|
egy új teremtés, könnyű kezdet: |
|
susogja versenyt egymás mellett |
|
egymást vidáman rábeszélve |
| két karóránk felém a langy sötétbe. |
|
| Mi egy ember? Egy élet? Oh, tudom, csak |
| napunk, holdunk egy égbolton bolyonghat. |
|
Fülelem, hogy a két szív, melyet |
|
egy karban tartok, hogy felelget, |
|
hogy békül, mióta egymáson |
| majd összetört – hogy egymásra találjon! |
|
| Felriadok egy ideje, mint pásztor |
|
apáim, minden pirkadáskor. |
| féltem az éji tolvaj elmúlástól? |
|
Gyúl kint a nappal, tele széjjel |
|
nyájként mozduló eseménnyel. |
|
Kár már mi érhet? – kérdem, |
| mióta gondom tiéd, felerészen. |
|
| Nagy fényben alszom el. Álmomban, úgy szeretlek, |
|
multamba is már beeresztlek. |
| jársz fel-alá velem –, ha est közelget, |
|
nevetve rántsz kézen anyámnak |
|
hívó szavára, tán anyám vagy – |
| forgok, heverek, végre megnyugodtan. |
|
|
Változat
| Ó, kongó órák, egymásbafonódók, |
| Beh rossz, be rossz volt, míg egyedül éltem. |
|
| A fürge percek, mint rég, munka éjjén |
| úgy járnak, szállnak, fércelik, mi eddig |
| szétfeslett mindig. Most már összeillik. |
|
| Be jó, be jó, be jó lesz, magyarázzák, |
| Úgy ringok-rengek bízón az időben, |
| a lágy jövőben, mint rég a bölcsőben. |
|
| Falkát vakogtat még velük az emlék, |
| Ebek csaholnak, nyínak és kerengnek. |
| (Sötét van; mindent ólakba terelnek.) |
|
| Sötét van, éj; mint nyáj piheg köröttünk, |
|
neszez, bú össze földünk – |
| fejem karomnál hűbb karokra bízván. |
|
|
Egy idegen városban
| Latinul, osztyákul, tudok franciául. |
| Mint gyereket, ki fél elválni anyjátul, |
|
| Jó neked ez, látom. Még messzebbre látok. |
| szavaidra tünnek el az akadályok. |
|
| Viszem a szorongást nevetve mögötted |
| olajnyomatát, hol Rákóczira törtek, |
|
| Nézlek – oh ha ott is így tudnál beszélni, |
| hol ennyit sem értek, ha a Hang megkérdi, |
|
|
Hány alakban bujkál…
| Hány alakban bujkál, mint egykor a Múzsa, |
| a halál, hogy titkát egyszerre megsúgja |
|
s rámszóljon: beszéld el! |
|
| Ismertem a Múzsát. Majmolva az istent |
| egy lány, egy napszámos mosolyából intett: |
|
| Így kerülget, lesdel a halál is mindig; |
| örömünk felezni közénk is besiklik, |
|
| Arcod üdvözült volt, oly távolin édes, |
| féltve reádnéztem, mint az ő mellén lesz |
|
| Vele vívódtál már? S én is vele voltam? |
| de azután annál mohóbban hajoltam |
|
| Szavaira számon még dadog a válasz. |
| ha a vonaglás hab-csúcsán felkiáltasz, |
|
|
Álmomból ébredtem
| Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe, |
| s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve |
|
| Végig a part hosszán, ameddig ellátok, |
| vergődnek a messze kivetett hullámok, |
|
| Alszol, jajongó szád mosollyal övezve. |
| mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre – |
|
| Megismerhetlek most? Nem látok a mélybe. |
|
Sikoltsz s derű száll meg. |
| Ki támadott rád? A mosolygó örvénybe |
|
|
Nyugtalan alvó
| Kiáltsz és átkarolsz – pihegve, hirtelen |
|
dallamra nyögsz már, szép szirén, |
| ahogy lebuksz megint és azt hiszed, velem, |
|
az álom tünde hab-szinén. |
|
| Karod nyakam köré kulcsolva ki elől |
|
kúsznál, remegő, fölfelé? |
| S ha fönt vagy, mért akarsz lehúzni lebegő |
|
| Lemennék szívesen. Megtudnám végre ott, |
|
kiket csalsz sorba le, ki űz? |
| Ha hunyt szemmel, ügyes úszó-mozdulatok |
|
között karomból elmerülsz. |
|
| S mit készítsz ellenem, mert síkos testedet |
|
átkapva egykor hallgatag, |
| félig-lény hugaid közül a rettegett |
|
|
Az én fülem sérti…
| Az én fülem sérti leginkább, hogy alig |
|
fordulnak egy-két kört e versek |
| szabott zenéjükön, egyszerre mindegyik |
|
| gorombán, mint midőn a tű a lemezen |
|
kiugrik, érdeset csikordul |
| s a szabad anyagot szakgatja élesen: |
|
| Mit rejt a dal? – Rendelt körén zengve fut és |
|
egyszerre – mily határt súrolva? – |
| a lélek felsikolt, mint tányéron a kés |
|
s egy szót nyög újra, újra – |
|
| Halál, halál, halál – bármerre fordulok, |
|
válaszul nekem e világ már |
| azt súgja s hirtelen, kürtként azt zúgja, hogy |
|
egy forgás még s lejártál! |
|
| A föld szalad símán; szédülten így kapok |
|
szerelem, barátság, felétek. |
| Köröttem, jajra jajt tépve, így karmolok |
|
|
De nagy gondomról is…
| De nagy gondomról is itthon jobban tudok, |
|
tudnék már egy kocsissal, csősszel |
| beszélni, mint okos barátiddal, a sok |
|
gyorsnyelvű, lélekbontó bölccsel. |
|
| Koporsók savanyú istálló-illata, |
|
oh, a paraszt-szagú halottak! – |
| Hova vágyom, midőn azt gondolom: haza? |
|
De itthon is már hallgatok csak. |
|
| Tudom én, mit jelent, hogy álmaimban és |
|
a versben is mind szállanom kell! |
| Hajtja a lelket a megnemelégedés; |
|
hajtja – de mit tudok meg ezzel? |
|
| Botolva kél a szó. Bomlás, agyag dohát |
|
szívom, míg bátyáim beszélnek. |
| Mint a szerecsenek Afrika illatát: |
|
hordják a sírét a szegények. |
|
| Az ősökét. Mintha mindenkit a halál |
|
parasztnak lökne vissza ismét: |
| bólongnak biztosan – mindent jól tudva már – |
|
mint egy konok, barbár követség. |
|
| Nyirkos, avas mezek, mint Lázáron – kezek |
|
meredten s, már előre, sárral! |
| Összeölelkezünk, mélyet lélegezek, |
|
mint majd ha holt apám kap által. |
|
|
Esti dal otthon
| Fáradt a föld, nyujtózni vágy. |
| főt hajt a fonnyadó virág, |
| bólint, ládd ennyi az egész. |
|
| Egy nap. Kikelnek sorra fent |
| nyüzsögnek az éjben és kereng, |
| ragyog a raj, szinte csipog. |
|
| De lent a sötétség az úr. |
| Megkaptam, amit kaphatok; |
| s szenvedtem, néma válaszul. |
| Alhatok, próbát halhatok. |
|
|
Vonaton utazom…
| Vonaton utazom, nézem a táj képét, |
| ha az ég foncsorja hirtelen enyémét |
|
| Dobja ki az éjbe: ott remeg a távol |
| fut az óriás arc. Mint a sűrű zápor |
|
| Megriadok tőle. Egy kisérteté, még |
| Homlokomon holddal esengjem hűségét |
|
|
Hiába vártam…
| Összekacsintva fent kigyúlt |
|
| Istenre vártam? Az az arc |
|
ha lobban, mécsként lebben |
| felém s tán jelt ad: erre tarts – |
|
De nem gyúlt fel az estben. |
|
| Hazám volt, nem fájt a magány, |
|
| az ifjúságból – vad, sötét, |
|
az volt szeles, kegyetlen! |
| Ebként, szelíd szívem köré |
|
|
Együtt aludtál
| Együtt aludtál – tudod még kivel? |
| Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak, |
| s oly hontalanul is, ahogy kikel |
| a hajnal tojásából a madárhad? |
|
| Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog |
| a férfikor. Leplét ejtve a környék |
| ezer fényével int és mosolyog, |
| hatalmak, baljós árnyak visszajöttét, |
|
| micsoda barbár mitológiák |
| kúszását érzed feléd napra nap, |
| dobogó szívvel e derűs világ |
| mióta ezüsttel vegyül hajad? |
|
| Mit követtél el, hogy nem lepne meg, |
| ha egy reggel egy fordulón tolúlva |
| vád-csaholással a vad istenek |
| akár a vérfertőző Ödipuszra? |
|
| Mit rejtegetsz te – örökbe kapott |
| szíved alján mily nyirkos bűn lapul? |
| Hogy ott él, te is csak arról tudod, |
| felelni kell, csak állsz majd szótlanul… |
|
| Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon |
| s az ártatlanok sikolyaival |
| csak sírsz és sírsz és integetsz vakon |
| hogy utat lelhet lám a férfijaj, |
|
| hogy van okod és méltó zengened! |
| és megátkozod ezt a földet itt, |
| amely anyád volt, aztán kivetett |
| nem fedte néked fel a titkait… |
|
|
Áruló
| tovább a zengő ütlegekből, |
| melyekkel rajtam is keresztül |
|
| hát öklömet is visszafogtam: |
| ha nem jajongok, haragomban |
| se könnyebbítsen semmi sem. |
|
| Mit azért kaptam, mert embernek |
| nőttem fel, így külön-magamra |
| vettem; konok gőg éltetett: |
|
| nekem Ő is külön felel meg, |
| ki ránk ítéletét úgy szabja, |
| mi hajtsuk végre, emberek. |
|
|
| De néma maradt Ő is. Állja |
| a kihívást. Ha rámtekint: |
| mint mesterember, ha megint |
| zavarják sürgős munkájába! |
|
| Hátrálok, nincs hova huzódjam, |
| ha szerszám-kapva rámkiált. |
| Lelkemben fog meg, mint kutyát |
| a csapdává szorult sarokban. |
|
| Látom a villám villanását, |
| szemében, ahogy rámnevet, |
|
| mért állt is át a pokol-fajzat |
| mellé, mellétek, emberek. |
|
|
|
Játszottam…
| Játszottam; azt hittem, velem |
|
játszol, Uram, vidám vagy. |
| Nevettél. S hirtelen a menny |
|
eltorzult, fényes szájad. |
|
| Horkanás hallott – fogaid, |
|
| …Az apám szegény, ha ivott – |
|
| Lefogták. Téged senki sem! |
| nevetsz már. Félve figyelem, |
|
hogy jársz, dülöngsz a Házban. |
|
| Az anyánk tisztította ég – |
|
csattan, törik, mint ablak! |
| Lámpa hull, hó száll, tollpihék; |
|
| Rámhajolsz? Még rejtelmesebb |
|
| Csönd van mostan, tél; összetört |
| Hallgatsz. Neked is harc között |
|
| És szeretet csak elhalón, |
|
ha könny közt vall, dadog már? |
| Mint nékem? Ki vagy, nem tudom, |
|
csak azt, fiad vagyok már. |
|
|
Elfordulsz…
| Elfordulsz –, a sík táj, a tenger fölissza |
| s ragyog az ég. Fölém száll egy darab, tiszta |
|
| Az árnyék millió cserepe az éjnek, |
| Villog két színével a kétszínű élet, |
|
| Megértem a játszmát – csapdaként a kocka |
| Lesik az istenek, ki bukik a rosszba, |
|
| Nem mozdulok. Tudom, hogy sohase látlak |
| S tudom, férfimód az lenne megoldás csak, |
|
|
Nem érdemelnek meg…
| Nem érdemelnek meg az emberek minket. |
|
Van egy világ, van egy szabad hon, |
|
hol mi uralkodunk, hová leviszlek, |
|
| Ott szerettelek meg. Jobbra néztem: álnok |
|
Rómák (mert ott éltél) lobogtak. |
|
Balról – hessentve füstként a világot – |
|
| Elpusztul a föld, ég. Semmi se kell. Állok. |
|
Nézlek féltékenyen, te gyenge, |
|
hogy’ népesíted be a pusztaságot: |
|
|
Semmit sem értünk…
| Semmit sem értünk a halálhoz. |
| Hűvös és nedves az évszak. A köd |
| homályt vakol a hullongó homályhoz. |
| Vígasztalan szem: az ág csak csöpög. |
|
| …Én sem vonzódom a világhoz – |
| Ázottan bú az állat. Gomolyog |
| az est, az elme. Varjúként kiáltoz, |
| csapong a ködben eltünt alakod. |
|
| Nincs könnyebbülés. Annyi sem, amennyit |
| kutyám kihány, csaholva azt a semmit, |
| mely engem is azzal nyom, fojtva, hogy |
|
| üres, valóban. Úgy dermeszt, előre |
| hogy csak az űr, magányom csendje nőne |
| a suttogott jajtól is. Hallgatok. |
|
|
Könnyező
| Vigasz sem kellett már neki. |
| Csak jöttek, dőltek könnyei. |
| De nem zokogott: nevetett, |
| azon is, hogy úgy könnyezett. |
|
| szálltak a könnyek, meg-megálltak, |
| az állán jégcsap-csillogásnak. |
|
| Mondhattam, hogy ki szereti. |
| Remény sem kellett már neki. |
| Bólintott, hogy mindent köszön. |
| Mint dőlt edényből, dőlt a könny. |
|
| Aztán, mint fuldokló, ha még |
| a sós cseppeket szerterázva |
| vad nemet intett a világra. |
|
| S eldőlt, új könnyektől vakon, – |
| Szólt még, kiáltott. De szavát |
| az leste már, a másvilág. |
|
| Az érthette, ki könnytelen |
| Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam, |
| rámosolyogtam s vele sirtam. |
|
|
Konok kérdezők…
| Konok kérdezők, kik a Válasz-t adtátok, |
| szálltam torony-iránt vad kerék-ugrások |
|
| hol a jövő, akit – vőfély-módra szórva |
| menyasszonynak hoztunk volna Magyarhonba? |
|
| Minél közelebbről, nekem az a szép arc |
| rég azt mosolyogta: „ha megölelsz, meghalsz, |
|
| Mentem, amig láttam; de már őt se látom. |
| vörös szőrzsák a nap, mint a bibliában. |
|
| Mint gyerek-szememnek: a futó felhőkből |
| Hátrálok, ahogy szól s néz – mintha tükörből – |
|
| Hallik az ítélet. Kegyesen és híven |
| csak azért futtatja előre az isten: |
|
|
Csend
| Állj meg, ne állj meg – majd megáll a szél, |
| Megáll a csillogás, vele a falevél; |
|
| A kis örvények a rét rohanó szinén, |
| emlékké merevül, se tied, sem enyém. |
|
| jégbefagyott virág, olyan lesz a világ, |
| Szólalj meg – zokogod. De hiába kiáltsz. |
|
|
A lámpa lehull…
| ott künn a hold az estben. |
|
| Elhányt ruhaként hegy, tó, |
| Várják, mit ejtek el még. |
|
| Anyám volt? Szeretőm volt? |
| elszáll – szobornak így hagy |
|
|
E zord időben
| Tőled jön a fény rám. Kellene több is még. |
| megtörlöm arcod. Behomálylik ismét, |
|
Ez világít
| Napnál, lámpánál, még vak ifjú szívben |
| szikrázó hirtelen haragnál szebben |
|
| e két kis hajnal, mit cirógató |
| ujjam szád sarkain kikölt. |
|
|
Mi értelme…
| Mi értelme a reggeleknek, |
| a fényeseknek? Ifjú szádon |
| kis réti vadként hemperegnek, |
| mind frissebben, ha tudják: látom. |
|
| Attól enyhül a föld, hogy játszom. |
|
|
Pirkad
| rózsákkal néz a nyárutó rám |
|
| azért, hogy szabad voltam; |
|
|
Könnyű
| tekintetem tekintetedbe már |
| fénnyel színnel tömött fejembe |
|
lombjába ha csak egy madár. |
|
|
Elmaradt háború
| Örüljünk hát a könnyű hegyi ködnek, |
| fényes sineknek, méznek, a gyümölcsnek, |
|
harmat szalad a fán, a fáknak – |
|
Nézd hálával az éjszakáknak |
| tartályait, a házakat, sok hű hegyünk |
|
s a tornyokat, hogy egyre állnak – |
|
Mint messze ismeretlen tájat |
| fedezzük újra fel, hogy élhetünk – |
|
|
S az ibolya alatt az árnyat |
|
|
És ezt és azt és a könnyű madárhad |
|
szárnyalásában boldog sóhajunk. |
|
|
Hajnal
Csorog már ki az éj, fut ablakrésen, ajtón; |
Ébredj szép áldozat, beszéld el |
kalandodat a sűrű örökléttel. |
Mit izleltél, hogy szem-lezárva |
lefordultál az édes pusztulásba? |
|
Mit kaptál ott, kiváncsi? Mutasd, hogy mit karcolt ma |
(Míg önnön szobrunkként, mint márvány |
sírboltra vésett királyfi-királylány, |
mi kéz-kézben, mosolyba vásott |
szájjal romoltunk, csaltuk a világot.) |
|
Gyűlölöm én az éjt. Mindent, mi volt! Az álom |
Már nem vagyunk óh! Nem, nem! Ha az éj le: |
fölránt a hajnal is egy öröklétbe! |
Én ott vagyok honn. Gyere. És ne szólj, csak |
kövess, Eurydiké, kihozlak! |
|
|
Szeress, ne kérdezd…
|
Szeress, ne kérdezd, hogy miért, |
|
ha nem magamért: magadért, |
| mit mégis ízlelhetett ajkad, |
| ízéért e friss pillanatnak. |
|
|
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy? |
|
Az vagy, mit a szív, mit az agy, |
|
a szem kintről kölcsönbe kap! |
|
Ne félj kinyílni: szabadabb |
| leszel csak, minden porcikáddal, |
| nem is velem, de a világgal! |
|
|
Szeretünk, már nem is neked |
|
mondom, nem is kell értened, |
|
örülj: a tested is szeret, |
|
a falánk föld, mely eltemet, |
| az idő: hogy átfolyna rajtad! |
| ki így sejtteti, mit akarhat. |
|
|
a jó íz, mit egy nappal ad: |
| tanácsolták már, higyj azoknak, |
| a csontjaikkal tanuskodnak. |
|
|
Fordulj szembe…
| Oldalról szomorú, de vidám vagy szemközt. |
| mint amikor a nap rejtegeti fényét |
|
| s egy villanás alatt – meleg égi állat – |
| fölnéz a földmíves, lova is: tavasz jön, |
|
| De másról beszélek. – Bár kihűlt szívemben |
| melegül egy tájék, reményeim érzik, |
|
| Fordulj szembe velem, belőled is, rólad |
|
– rejtheted! – a nap szól, |
| fagyos ereimből, hívj ki láncaimból, |
|
|
Csendesül már…
Csendesül már, mint kör a tó-szinen, |
melyet a behullt kő vetett, |
már lassan-lassan nyugtot lel szivem; |
símul, mosollyá lesz a seb: |
alámerül valómban, én föllégezhetem. |
|
Hajnal van. Mint ottkünn a hangtalan, |
szárító szél a lomb között, |
keresztül rajtam halk vigasz suhan, |
Megcsillan, hull a csöpp. |
bár sírva, gondold majd te is, hogy nem volt hasztalan |
|
a kín, a gond, a könnyek zápora! |
Ha kő, vas, átok megmarad, |
a boldogságnak is marad nyoma. |
nagy Fényt a holdnak sátora, a bolygók tábora! |
|
Isten veled. Nem veszhet semmi el, |
csak színt cserél; ő is, a bú. |
A harapás helyén – emlékezel? – |
másnapra csöppnyi koszorú |
így élek én is, gazdagon a fénylő semmivel. |
|
|
Remény, remény
| síkos mennybolton egy pacsirta – |
| mellyel az eget teleírta – |
|
| Tavasz, tavasz, hogy vártalak. |
| Mint egy ismerős állomásra, |
| vártam, megáll egy percre csak |
|
| Kiszállok. Lomb leng, kút csobog, |
| emlékezem, hisz jártam itten: |
| rokonok és patyolat-ingben |
| Föld lesz alattam, csend fölöttem. |
|
| zöld színnel, illattal a légben. |
| Itt vagyok benn a tündöklésben, |
| a férfikorban s nincs helyem; |
|
| Állhatok – száll, rohan a táj |
| az előbb zöld s már barna-sárga |
| halmaival. Nyomul kiáltva |
| E főt immár készen találja. |
|
|
| Kinánál, Mexikónál jobban |
| örökös nyers forradalomban |
| száműztek. Ó ha tudnám, honnan. |
|
| Bokrok, sziklák közt kanyarog, |
| visz ez az ösvény, emel könnyen, |
| mint az értelem egy jó könyvben. |
| Mit tudtam meg? Amit tudok, |
| már az is ellenség mögöttem. |
|
| a jövőt is, szép rögeszmémet, |
| úgy látom csak, ha visszanézek. |
| Mi van előttem? Úgy megyek, |
| mint aki fél, hogy visszatérhet. |
|
| S már a hódítás sem vígasz. |
| Lopott holmik közt, mint orgazda |
| járok a csillogó tavaszba. |
| ki parancsát már nem fogadja? |
|
| felszedett estig az utcán át, |
| a jaj, hajh, baj torz garmadáját, |
| egy ország parázs-koronáját. |
|
|
| minél magasabbra a völgyben |
| kudarcom gyarapszik köröttem. |
| S a vád: kaptál egy életet, |
| mivel fizetsz most elmenőben? |
|
| tág láthatár, fénylő vidékek, |
| meddig szemem körben elérhet, |
| nem tehetek semmit sem érted. |
|
| Rend! – mondtam én is. A falak |
| – már láttam – ahogy ijedt görcsbe |
| rángva repednek, dőlnek össze, |
| amint varázsvesszővel utat |
| vágok én szüntelen előre. |
|
| Ó, sejtelmek, csábos miértek, |
| nyüzsgő férget, poloskafészket, |
| dögöt, mely rejtetten rohad, |
| érzek, ha valamit nem értek. |
|
| És nem értettem semmit itt. |
| Pislogva hallgattam a szónok, |
| a tanult, hétpróbás bolondok, |
| csak biztonságomért bólongok. |
|
|
| szép ékszerüzlet, csillogó ég! |
| Fölnéztem, éjfél elmúlott rég. |
| Hát éltem, mondtam, itt vagyok. |
| A lét akkor volt szép, ha emlék. |
|
| Telt, ment az éj, közben ahogy |
| a vén ember megáll és hümget, |
| torony-hangjával mordult egyet. |
| Jó azt volt tudnom: alhatok, |
| múlok, ahogy a folyók tűnnek. |
|
| verebek szálltak s az újságok, |
| fújva a napi ocsmányságot. |
| Szedte már fegyverét elő, |
| ki álmában légynek sem ártott. |
|
| vad tigris-fejét, legörbedve |
| kúszott, majd feldobta deli |
| testét az égi sík füvesbe. |
|
| Csillog? – hogy vacog, rezg a táj |
| veszélyes fényben! Szememnek |
| alaktalanság a reggel lett: |
| torz törmelék, homály, halál – |
| Szél zeng. Meleg karokból keltett. |
|
|
| Vonul a szél, mint hadsereg |
| a hajlongó, riadt vidéken, |
| tereli zsákmányát az égen: |
| völgyek és ismerős hegyek |
| futnak rabszolga-menetében. |
|
| egy rét repül! – óh édes Tolna, |
| így szakadsz emlék-darabokra – |
| közt erre próbál már a horda. |
|
| Két napja üvölt ez a szél, |
| két napja csorognak e versek, |
| mint csapjai felszakadt sebnek. |
| A szenvedés se könnyebbít meg. |
|
| Ha száll, úgy száll csak már a dal, |
| mint a csikaszé olvadáskor, |
| mikor megint a hegyre gázol, |
| s nősténye messze illatától. |
|
| Remény, remény, lánggal teli |
| szívemből bárha úgy kerengsz föl, |
| mint összeomlott épületből |
| a porfelleg szép griffjei, |
| ragadj fel omló életemből. |
|
|
|
|