Külön világban1

1939

 

 

 

 

Próba

Ki legközelebbről, legkevésbé engem
 
(mint téged is) az lát.
A távolság fed fel, mint az anya-tenger
 
a föld kerek arcát.
Mint multat az emlék, ha durván leverve
 
a házat, a régit,
törmelékeiből – de milyen tervekre? –
 
emberibbet épít.
Küldj el. A láthatár két kivédhetetlen
 
karjával ölellek.
Erre vágyom. Ronts le. S könyörögj, hogy isten
 
súgjon egy új tervet.

 

 

 

Sose panaszkodom…

Sose panaszkodom. Nem fér ki a számon.
 
Tollamon is alig.
Mit fedne fel a kín? A gúny ráncát rántom,
 
mihelyt megvonaglik.
Egyik kezével míg szép ajándékáról
 
leoldta az inget,
a másikkal engem a sötétben Ámor,
 
ő is csendre intett.
Ó, konok száj, mely a mosolyra se nyilt meg,
 
mit szerető ajkak,
puha-készen, mint a kisdednek az ételt,
 
két csók között adtak.
Vártam tele dallal – nem mint Memnon szobra!
 
Ha nyelvet rezzentek:
széttörök én, attól féltem, darabokra.
 
Így vártam, ki ment meg.
Ó, keserű egység! Mit lesbe kuporgó
 
csend, a fagy fog össze!
Feloldódva, jajjal fordulok ki forró
 
karodból a földre.

 

 

 

Nincs mit panaszolnom…

Nincs mit panaszolnom. Lám lehetnék boldog,
 
még ifjú erőben.
Ha csahol is, egy szemrántásra elkullog
 
a halál mellőlem.
Rövidül bár az út, mit rovok dalolva,
 
látok egy-két csárdát,
hol az utazót a komor alkonyokba
 
fehér ággyal várják.
Egy-két fekvőhelyet még lehet szereznem,
 
helyemet keresve,
kényesen forogva, amíg be nem fekszem
 
kihevert helyemre.
Mígnem – bármi jó volt is a közelséged,
 
a melegség és csók –
lusta szeretőként elfordulok, élet,
 
mert alunni még jobb.

 

 

 

Mint szobád…

Mint szobád egyszerre, ha villanyt kattantol,
 
otthon lesz, ragyogván,
e vak szerelem úgy lett otthonom attól:
 
neked panaszkodnám.
Egy lágy ütés – aztán mennyi fény a szívben;
 
mint rég, ha bajomban
anyámra gondoltam s máris könnyebbülten
 
feléje indultam.
Honnan e varázslat? Öregszem. Csititva
 
hova viszel vissza?
Az elvadult földön ráismerek újra
 
biztos otthonunkra.
Mily közös hazátok van, asszonyok néktek!
 
Elnézem fölényes
mosolyotok, ahogy a remegő, éhes
 
zsákmánnyal megtértek.

 

 

 

Nincs mit panaszolnom…

Nincs mit panaszolnom. Hacsak az a kín nem,
 
a nyilaló jóslat:
cserébe teneked azt adja csak isten,
 
hogy velem kínoztat.
Mit mér benned isten, micsoda mérlegre
 
állít, velem szemben,
hogyha én magosra, te annál mélyebbre
 
szállj e szerelemben?
Félve fogom kezed. – Egy pillantásodra
 
megindul a játék.
Példának mutat fel rettenetes jobbja?
 
Kapj el, ha lebuknék.

 

 

 

Tépi a zsebkendőt…

Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az ujjad.
 
Látom én: vívódol.
Egyetlen rántással azt a sűrű multat,
 
azt rántsd le magadról!
Csapd ketté, függönyként, mi jövőnk takarja,
 
ezt a nehéz csendet!
Mint szavalónő az üres szinpadra,
 
lépj ki és szólalj meg!
Mint Uriel, aki szétüti majd ráncát
 
örök éjszakámnak,
hátravetve fehér köntösöd két szárnyát
 
intsél: gyere, várnak.
Éjszaka borít, vas férfi közöny, hogy fényt,
 
életem ízt kaphat.
Mint kriptafödelet vonom hajnalonként
 
arcomra a paplant.
Az a régi gyengéd, az a kedves – légy te
 
a nagy angyal, kit rég
nevetve elhagytam; akit kéz a kézbe
 
könnyezve követnék.

 

 

 

Két fele ver a szív…

Két fele ver a szív, egy igen és egy nem.
 
Harc ez is – de kell szebb?
Mit tudod te, mért élsz, míg rá a kegyetlen
 
halál nem felel meg!
S a kegyes szerelem – ha egy szabadabban
 
szaladó ütemre
ráfelel egy lágyabb, akár e dalokban,
 
háláját üzenve.
A tenger a földdel, föld faggyal vitázik,
 
ti nők a halállal.
Öletekig csap, de felfutva odáig,
 
tajtékkal aláhull.
Ő dob tefeléd is, igéri, öledben
 
harcát ha kivívta,
tanyát verve benned, üresen hagy engem,
 
ha egy pillanatra.

 

 

 

Beh pihennék…

Beh pihennék. Harminc… harmincöt év, lássad,
 
hogy híven bevalljam:
levegőt kell vennem. Már a kimondása
 
nehéz egy darabban.
Tán csak azért mondom – szivedet gyötörve –
 
csak azért a multat,
hogy a másik részt, a még tele jövőt te
 
vállalni tanuljad!
Ahogyan tárgyait a kezembe adta,
 
ez a világ itt lent
úgy ürült, szegényült – küldött magasabbra.
 
Elejtettem mindent.
Ritkul a lég. Amit még ez a föld nyújthat –
 
vedd ki a markomból,
mint a gyerekéből a fegyvert s a gyujtót.
 
Vegyél át magamtól.

 

 

 

Elérhetetlen

Elértem ezt is. Itt aludt,
karomban boldogan.
A szélviharból lám fészekbe hullt,
fészekbe már – jó dolga van,
mert az lesz már – ezt hitte. Én
tudtam, sose lehet.
Most van a próba elején,
csak szenvedése lesz enyém –
nem ő, ki fejemet
már mint előleget
úgy fogta kebelén –
mint majd ha munkát és virágot s gyermeket! –
Elégedetlenebb
sohasem voltam s ő szegény
elérhetetlenebb.

 

 

 

A dicsőség csábít…

A dicsőség csábít, hogy fejeden nevem
 
– beh könnyű – koszorú lehet?
Már a magaméról is untan levetem.
 
Előled is csak elfedett.
Nem magam mutatni, de hogy mint a sólyom
 
messze le én lássak:
fel csak azért vágytam. De már lecsapódom
 
kiáltva utánad.
Mert tekintetével, ha elért a világ,
 
nővéreim, bár köztetek:
mint sebesült téptem nyakamon a ruhát.
 
Fulladtam, ez vetkőztetett.
Rejtezni akarok, mint midőn ölellek.
 
Mint majd ama percben!
Így vagy anyám után az első, ki mellett
 
nem kell szégyenkeznem.
Ne nézd homlokomon, s ha igen, úgy nézzed
 
a szikrát, a gyöngyöt,
mint kín-pattogatta lázas főn; tenéked
 
kell majd letörölnöd.

 

 

 

Külön világban

Külön világban és külön időben
 
éltél, be messze tőlem.
 
Már vége – vége!
Már új idő, új rend van készülőben,
 
egy új teremtés, könnyű kezdet:
 
susogja versenyt egymás mellett
 
egymást vidáman rábeszélve
két karóránk felém a langy sötétbe.
Mi egy ember? Egy élet? Oh, tudom, csak
 
kehelynyi külön korszak.
 
Beh vártam, várom:
napunk, holdunk egy égbolton bolyonghat.
 
Fülelem, hogy a két szív, melyet
 
egy karban tartok, hogy felelget,
 
hogy békül, mióta egymáson
majd összetört – hogy egymásra találjon!
Felriadok egy ideje, mint pásztor
 
apáim, minden pirkadáskor.
 
Mit féltek? Éltem
féltem az éji tolvaj elmúlástól?
 
Gyúl kint a nappal, tele széjjel
 
nyájként mozduló eseménnyel.
 
Kár már mi érhet? – kérdem,
mióta gondom tiéd, felerészen.
Nagy fényben alszom el. Álmomban, úgy szeretlek,
 
multamba is már beeresztlek.
 
Gyermekkoromban
jársz fel-alá velem –, ha est közelget,
 
nevetve rántsz kézen anyámnak
 
hívó szavára, tán anyám vagy –
 
Ismerlek; mosolyodban
forgok, heverek, végre megnyugodtan.

 

 

 

Változat

Ó, kongó órák, egymásbafonódók,
 
ó, együttverő boldog
tornyok az éjben –
Beh rossz, be rossz volt, míg egyedül éltem.
A fürge percek, mint rég, munka éjjén
 
anyám vén varrógépén,
úgy járnak, szállnak, fércelik, mi eddig
szétfeslett mindig. Most már összeillik.
Be jó, be jó, be jó lesz, magyarázzák,
 
percegik, szaporázzák.
Úgy ringok-rengek bízón az időben,
a lágy jövőben, mint rég a bölcsőben.
Falkát vakogtat még velük az emlék,
 
megtért bojtárainkét.
Ebek csaholnak, nyínak és kerengnek.
(Sötét van; mindent ólakba terelnek.)
Sötét van, éj; mint nyáj piheg köröttünk,
 
neszez, bú össze földünk –
 
véd engem is már,
fejem karomnál hűbb karokra bízván.

 

 

 

Egy idegen városban

Latinul, osztyákul, tudok franciául.
 
De németül semmit.
Mint gyereket, ki fél elválni anyjátul,
 
büszkén úgy vezetsz itt.
Jó neked ez, látom. Még messzebbre látok.
 
Gyengébb – de az egyszer
szavaidra tünnek el az akadályok.
 
Boldogan veszekszel.
Viszem a szorongást nevetve mögötted
 
(szívemben a csárdák
olajnyomatát, hol Rákóczira törtek,
 
Zrínyit tőrbe csalták).
Nézlek – oh ha ott is így tudnál beszélni,
 
a veszélyes honban,
hol ennyit sem értek, ha a Hang megkérdi,
 
merre fiam, honnan?

 

 

 

Hány alakban bujkál…

Hány alakban bujkál, mint egykor a Múzsa,
 
ajkán hamis fénnyel
a halál, hogy titkát egyszerre megsúgja
 
s rámszóljon: beszéld el!
Ismertem a Múzsát. Majmolva az istent
 
ő is száz alakban,
egy lány, egy napszámos mosolyából intett:
 
beszélj hát. Daloltam.
Így kerülget, lesdel a halál is mindig;
 
perverz harmadiknak
örömünk felezni közénk is besiklik,
 
bárhogyan szorítlak.
Arcod üdvözült volt, oly távolin édes,
 
midőn hódításom
féltve reádnéztem, mint az ő mellén lesz
 
majd a hideg-ágyon.
Vele vívódtál már? S én is vele voltam?
 
Zavartan, hőkölve,
de azután annál mohóbban hajoltam
 
a gyanús gyönyörbe.
Szavaira számon még dadog a válasz.
 
De te, mit tudsz meg te,
ha a vonaglás hab-csúcsán felkiáltasz,
 
rettegve, nevetve?

 

 

 

Álmomból ébredtem

Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe,
 
nyí, úgy kap a partba,
s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve
 
fogait mutatja.
Végig a part hosszán, ameddig ellátok,
 
mint kígyózó szörnyek
vergődnek a messze kivetett hullámok,
 
holtan legörögnek.
Alszol, jajongó szád mosollyal övezve.
 
Nézem fényes szádon,
mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre –
 
a szörny-szülő álom.
Megismerhetlek most? Nem látok a mélybe.
 
Sikoltsz s derű száll meg.
Ki támadott rád? A mosolygó örvénybe
 
kit fullasztottál meg?

 

 

 

Nyugtalan alvó

Kiáltsz és átkarolsz – pihegve, hirtelen
 
dallamra nyögsz már, szép szirén,
ahogy lebuksz megint és azt hiszed, velem,
 
az álom tünde hab-szinén.
Karod nyakam köré kulcsolva ki elől
 
kúsznál, remegő, fölfelé?
S ha fönt vagy, mért akarsz lehúzni lebegő
 
honodba, szolgáid közé?
Lemennék szívesen. Megtudnám végre ott,
 
kiket csalsz sorba le, ki űz?
Ha hunyt szemmel, ügyes úszó-mozdulatok
 
között karomból elmerülsz.
S mit készítsz ellenem, mert síkos testedet
 
átkapva egykor hallgatag,
félig-lény hugaid közül a rettegett
 
emberi partra hoztalak?

 

 

 

Az én fülem sérti…

Az én fülem sérti leginkább, hogy alig
 
fordulnak egy-két kört e versek
szabott zenéjükön, egyszerre mindegyik
 
riasztó zajt recsegtet,
gorombán, mint midőn a tű a lemezen
 
kiugrik, érdeset csikordul
s a szabad anyagot szakgatja élesen:
 
mi van a dallamon túl?
Mit rejt a dal? – Rendelt körén zengve fut és
 
egyszerre – mily határt súrolva? –
a lélek felsikolt, mint tányéron a kés
 
s egy szót nyög újra, újra –
Halál, halál, halál – bármerre fordulok,
 
válaszul nekem e világ már
azt súgja s hirtelen, kürtként azt zúgja, hogy
 
egy forgás még s lejártál!
A föld szalad símán; szédülten így kapok
 
szerelem, barátság, felétek.
Köröttem, jajra jajt tépve, így karmolok
 
mindenbe, mit elérek.

 

 

 

De nagy gondomról is…

De nagy gondomról is itthon jobban tudok,
 
tudnék már egy kocsissal, csősszel
beszélni, mint okos barátiddal, a sok
 
gyorsnyelvű, lélekbontó bölccsel.
Koporsók savanyú istálló-illata,
 
oh, a paraszt-szagú halottak! –
Hova vágyom, midőn azt gondolom: haza?
 
De itthon is már hallgatok csak.
Tudom én, mit jelent, hogy álmaimban és
 
a versben is mind szállanom kell!
Hajtja a lelket a megnemelégedés;
 
hajtja – de mit tudok meg ezzel?
Botolva kél a szó. Bomlás, agyag dohát
 
szívom, míg bátyáim beszélnek.
Mint a szerecsenek Afrika illatát:
 
hordják a sírét a szegények.
Az ősökét. Mintha mindenkit a halál
 
parasztnak lökne vissza ismét:
bólongnak biztosan – mindent jól tudva már –
 
mint egy konok, barbár követség.
Nyirkos, avas mezek, mint Lázáron – kezek
 
meredten s, már előre, sárral!
Összeölelkezünk, mélyet lélegezek,
 
mint majd ha holt apám kap által.

 

 

 

Esti dal otthon

Fáradt a föld, nyujtózni vágy.
Az almáriumról lenéz,
főt hajt a fonnyadó virág,
bólint, ládd ennyi az egész.
Egy nap. Kikelnek sorra fent
tojásukból a csillagok,
nyüzsögnek az éjben és kereng,
ragyog a raj, szinte csipog.
De lent a sötétség az úr.
Megkaptam, amit kaphatok;
s szenvedtem, néma válaszul.
Alhatok, próbát halhatok.

 

 

 

Vonaton utazom…

Vonaton utazom, nézem a táj képét,
 
még egyre ijedve,
ha az ég foncsorja hirtelen enyémét
 
dobja az üvegre.
Dobja ki az éjbe: ott remeg a távol
 
égbolton, ott csillog,
fut az óriás arc. Mint a sűrű zápor
 
vagdossa a csillag.
Megriadok tőle. Egy kisérteté, még
 
korai, hogy menjek.
Homlokomon holddal esengjem hűségét
 
halandó szívednek.

 

 

 

Hiába vártam…

Hiába vártam. Elpirult
 
az ég lassan helyettem.
Összekacsintva fent kigyúlt
 
két csillag, hazamentem.
Istenre vártam? Az az arc
 
ha lobban, mécsként lebben
felém s tán jelt ad: erre tarts –
 
De nem gyúlt fel az estben.
Egyedül aludtam. Anyám
 
ölére emlékeztem.
Hazám volt, nem fájt a magány,
 
amelybe visszaestem
az ifjúságból – vad, sötét,
 
az volt szeles, kegyetlen!
Ebként, szelíd szívem köré
 
fonódva melegedtem.

 

 

 

Együtt aludtál

Együtt aludtál – tudod még kivel?
Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak,
s oly hontalanul is, ahogy kikel
 
harsányan, győztesen
a hajnal tojásából a madárhad?
Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog
a férfikor. Leplét ejtve a környék
ezer fényével int és mosolyog,
 
s te – te mily elfeledt
hatalmak, baljós árnyak visszajöttét,
micsoda barbár mitológiák
kúszását érzed feléd napra nap,
dobogó szívvel e derűs világ
 
tündöklő tájain,
mióta ezüsttel vegyül hajad?
Mit követtél el, hogy nem lepne meg,
ha egy reggel egy fordulón tolúlva
vád-csaholással a vad istenek
 
dühe úgy hullna rád,
akár a vérfertőző Ödipuszra?
Mit rejtegetsz te – örökbe kapott
szíved alján mily nyirkos bűn lapul?
Hogy ott él, te is csak arról tudod,
 
hogy rejted és ha majd
felelni kell, csak állsz majd szótlanul…
Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon
s az ártatlanok sikolyaival
csak sírsz és sírsz és integetsz vakon
 
s tán mégis boldogan,
hogy utat lelhet lám a férfijaj,
hogy van okod és méltó zengened!
és megátkozod ezt a földet itt,
amely anyád volt, aztán kivetett
 
karjából és soha
nem fedte néked fel a titkait…

 

 

 

Áruló

 

1

Már alig adtam valamit
tovább a zengő ütlegekből,
melyekkel rajtam is keresztül
az emberiség sujttatik.
Daccal, ha áradó szívem,
hát öklömet is visszafogtam:
ha nem jajongok, haragomban
se könnyebbítsen semmi sem.
Mit azért kaptam, mert embernek
nőttem fel, így külön-magamra
vettem; konok gőg éltetett:
nekem Ő is külön felel meg,
ki ránk ítéletét úgy szabja,
mi hajtsuk végre, emberek.
 

2

De néma maradt Ő is. Állja
a kihívást. Ha rámtekint:
mint mesterember, ha megint
zavarják sürgős munkájába!
Hátrálok, nincs hova huzódjam,
ha szerszám-kapva rámkiált.
Lelkemben fog meg, mint kutyát
a csapdává szorult sarokban.
Látom a villám villanását,
tekintetem óriás mását
szemében, ahogy rámnevet,
az árulóra, aki hallgat,
mért állt is át a pokol-fajzat
mellé, mellétek, emberek.

 

 

 

Játszottam…

Játszottam; azt hittem, velem
 
játszol, Uram, vidám vagy.
Nevettél. S hirtelen a menny
 
eltorzult, fényes szájad.
Horkanás hallott – fogaid,
 
villámaid ragyogtak –
Néztem cikázó sorait
 
hánytorgó homlokodnak.
…Az apám szegény, ha ivott –
 
karba kapott, becézvén.
Egyszerre szemefénye ott
 
röpdelt a balta élén.
Lefogták. Téged senki sem!
 
Mi részegít? Hiába
nevetsz már. Félve figyelem,
 
hogy jársz, dülöngsz a Házban.
Az anyánk tisztította ég –
 
csattan, törik, mint ablak!
Lámpa hull, hó száll, tollpihék;
 
a gyermekek zokognak.
Megismerem már lehedet,
 
rossz apa őszi szélben.
Rámhajolsz? Még rejtelmesebb
 
arcod; mint tükörképem.
Csönd van mostan, tél; összetört
 
erdők; mezők letépve.
Hallgatsz. Neked is harc között
 
adatik már csak béke?
És szeretet csak elhalón,
 
ha könny közt vall, dadog már?
Mint nékem? Ki vagy, nem tudom,
 
csak azt, fiad vagyok már.

 

 

 

Elfordulsz…

Elfordulsz –, a sík táj, a tenger fölissza
 
lágy alakod, orcád,
s ragyog az ég. Fölém száll egy darab, tiszta
 
antik Görögország.
Az árnyék millió cserepe az éjnek,
 
szétszórva a tájba –
Villog két színével a kétszínű élet,
 
akár a sakktábla.
Megértem a játszmát – csapdaként a kocka
 
gyanús valamennyi.
Lesik az istenek, ki bukik a rosszba,
 
lehet-e nevetni.
Nem mozdulok. Tudom, hogy sohase látlak
 
e tünde világban.
S tudom, férfimód az lenne megoldás csak,
 
hogy szemem kivájjam.

 

 

 

Nem érdemelnek meg…

Nem érdemelnek meg az emberek minket.
 
Van egy világ, van egy szabad hon,
 
hol mi uralkodunk, hová leviszlek,
 
mihelyt elalszom.
Ott szerettelek meg. Jobbra néztem: álnok
 
Rómák (mert ott éltél) lobogtak.
 
Balról – hessentve füstként a világot –
 
szívemre foglak.
Elpusztul a föld, ég. Semmi se kell. Állok.
 
Nézlek féltékenyen, te gyenge,
 
hogy’ népesíted be a pusztaságot:
 
árulsz el egyre.

 

 

 

Semmit sem értünk…

Semmit sem értünk a halálhoz.
Hűvös és nedves az évszak. A köd
homályt vakol a hullongó homályhoz.
Vígasztalan szem: az ág csak csöpög.
…Én sem vonzódom a világhoz –
Ázottan bú az állat. Gomolyog
az est, az elme. Varjúként kiáltoz,
csapong a ködben eltünt alakod.
Nincs könnyebbülés. Annyi sem, amennyit
kutyám kihány, csaholva azt a semmit,
mely engem is azzal nyom, fojtva, hogy
üres, valóban. Úgy dermeszt, előre
hogy csak az űr, magányom csendje nőne
a suttogott jajtól is. Hallgatok.

 

 

 

Könnyező

Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dőltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.
A lágy árkokba, mosolya
öntöző csatornáiba
szálltak a könnyek, meg-megálltak,
az állán jégcsap-csillogásnak.
Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dőlt edényből, dőlt a könny.
Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.
S eldőlt, új könnyektől vakon, –
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.
Az érthette, ki könnytelen
érti, mi itt az értelem.
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,
rámosolyogtam s vele sirtam.

 

 

 

Konok kérdezők…

Konok kérdezők, kik a Válasz-t adtátok,
 
kikkel egy szekéren
szálltam torony-iránt vad kerék-ugrások
 
közt fagyos vidéken:
hol a jövő, akit – vőfély-módra szórva
 
pántlikát, kalácsot –
menyasszonynak hoztunk volna Magyarhonba?
 
Álljunk meg. Leszállok.
Minél közelebbről, nekem az a szép arc
 
szót mímelve némán,
rég azt mosolyogta: „ha megölelsz, meghalsz,
 
így szépülök én már.”
Mentem, amig láttam; de már őt se látom.
 
A gomolygó égen
vörös szőrzsák a nap, mint a bibliában.
 
Kocsit kell cserélnem?
Mint gyerek-szememnek: a futó felhőkből
 
kisejlik az angyal.
Hátrálok, ahogy szól s néz – mintha tükörből –
 
számolj le magaddal.
Hallik az ítélet. Kegyesen és híven
 
legjobbjai népét
csak azért futtatja előre az isten:
 
ne lássák, mi jő még.

 

 

 

Csend

Állj meg, ne állj meg – majd megáll a szél,
 
amely borzolta fürtjeid.
Megáll a csillogás, vele a falevél;
 
a folyók s fűzeik.
A kis örvények a rét rohanó szinén,
 
a legkisebb fűszál
emlékké merevül, se tied, sem enyém.
 
Bámulod, mire vár?
jégbefagyott virág, olyan lesz a világ,
 
amit reád hagyok.
Szólalj meg – zokogod. De hiába kiáltsz.
 
Nem válaszolhatok.

 

 

 

A lámpa lehull…

A lámpa lehull. Eldől
ott künn a hold az estben.
A szív rőten dadogja,
menekülj. Nem menekszem.
Leomlik darabonként
a ház körültem. Állok
vagy ülök, asztalomnál.
Nem bánom a világot.
Elhányt ruhaként hegy, tó,
gyapjas erdők a földön –
Várják, mit ejtek el még.
Emlékszem; így vetkőzöm.
Anyám volt? Szeretőm volt?
A bú csak számon járkál,
elszáll – szobornak így hagy
ebemmel kő bokámnál.

 

 

 

E zord időben

Tőled jön a fény rám. Kellene több is még.
 
Meg-megsimogatlak:
megtörlöm arcod. Behomálylik ismét,
 
mint ősszel az ablak.

 

 

 

Ez világít

Napnál, lámpánál, még vak ifjú szívben
szikrázó hirtelen haragnál szebben
e két kis hajnal, mit cirógató
ujjam szád sarkain kikölt.

 

 

 

Mi értelme…

Mi értelme a reggeleknek,
a fényeseknek? Ifjú szádon
kis réti vadként hemperegnek,
mind frissebben, ha tudják: látom.
Attól enyhül a föld, hogy játszom.

 

 

 

Pirkad

Tébolyban forgó, véres
rózsákkal néz a nyárutó rám
a kertből; várja, én is
díszeim ronggyá tépjem?
Meghaltál, azt álmodtam.
Most kellene felelnem,
azért, hogy szabad voltam;
benned magam szerettem.
Most kellene felelnem
mielőtt kiindulnék
bűnhődni véghetetlen
tündöklő tömlöcömbe.

 

 

 

Könnyű

 
Kezed kezembe
tekintetem tekintetedbe már
 
mint folyó a mederbe
 
mint szájra a pohár
Alakod könnyű képe rezge
fénnyel színnel tömött fejembe
 
mint őszi fák
 
lombjába ha csak egy madár.
 
Elrendeződik a világ.

 

 

 

Elmaradt háború

Örüljünk hát a könnyű hegyi ködnek,
fényes sineknek, méznek, a gyümölcsnek,
 
harmat szalad a fán, a fáknak –
 
Nézd hálával az éjszakáknak
tartályait, a házakat, sok hű hegyünk
 
s a tornyokat, hogy egyre állnak –
 
Mint messze ismeretlen tájat
fedezzük újra fel, hogy élhetünk –
 
S az ibolya alatt az árnyat
 
És ezt és azt és a könnyű madárhad
 
szárnyalásában boldog sóhajunk.

 

 

 

Hajnal

Csorog már ki az éj, fut ablakrésen, ajtón;
emelkedik velünk szobám
súlyosan és aranylón,
akár a tengeraljból
egy ezredév után
kiemelt bárka!
Ébredj szép áldozat, beszéld el
kalandodat a sűrű örökléttel.
Mit izleltél, hogy szem-lezárva
lefordultál az édes pusztulásba?
Mit kaptál ott, kiváncsi? Mutasd, hogy mit karcolt ma
foglaló jelként odalent
az alvilág arcodra?
Hogy jussom elharcolja
a szörny-had mit üzent
veled, mily átkot?
(Míg önnön szobrunkként, mint márvány
sírboltra vésett királyfi-királylány,
mi kéz-kézben, mosolyba vásott
szájjal romoltunk, csaltuk a világot.)
Gyűlölöm én az éjt. Mindent, mi volt! Az álom
torz akvárium-tájait,
az árnyakat e tájon,
kik egykor a világon
mi voltunk és akik
levonnak, húznak –
Már nem vagyunk óh! Nem, nem! Ha az éj le:
fölránt a hajnal is egy öröklétbe!
Én ott vagyok honn. Gyere. És ne szólj, csak
kövess, Eurydiké, kihozlak!

 

 

 

Szeress, ne kérdezd…

 
Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
 
ha nem magamért: magadért,
 
a jövőért, egy napodért,
 
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
 
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.
 
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
 
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
 
a szem kintről kölcsönbe kap!
 
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal,
 
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!
 
Szeretünk, már nem is neked
 
mondom, nem is kell értened,
 
örülj: a tested is szeret,
 
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
 
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.
 
Megért málnánál hamarabb
 
ecetesül, lesz poshatag
 
a jó íz, mit egy nappal ad:
 
a kosár édes pillanat! –
tanácsolták már, higyj azoknak,
 
kik alant
a csontjaikkal tanuskodnak.

 

 

 

Fordulj szembe…

Oldalról szomorú, de vidám vagy szemközt.
 
Oly ragyogó és szép,
mint amikor a nap rejtegeti fényét
 
futó fellegek közt
s egy villanás alatt – meleg égi állat –
 
végignyal a földön;
fölnéz a földmíves, lova is: tavasz jön,
 
a halak ugrálnak.
De másról beszélek. – Bár kihűlt szívemben
 
a tél után épp így
melegül egy tájék, reményeim érzik,
 
miket eltemettem.
Fordulj szembe velem, belőled is, rólad
 
– rejtheted! – a nap szól,
fagyos ereimből, hívj ki láncaimból,
 
hogy visszaragyogjak.

 

 

 

Csendesül már…

Csendesül már, mint kör a tó-szinen,
melyet a behullt kő vetett,
már lassan-lassan nyugtot lel szivem;
símul, mosollyá lesz a seb:
fénylek, könnyebbedek;
míg szép szemed, fejed
álomtól nehezen
alámerül valómban, én föllégezhetem.
Hajnal van. Mint ottkünn a hangtalan,
szárító szél a lomb között,
keresztül rajtam halk vigasz suhan,
hozza a tétova jövőt –
Megcsillan, hull a csöpp.
Volt mégis örömöd,
gondolom; – bár búsan,
bár sírva, gondold majd te is, hogy nem volt hasztalan
a kín, a gond, a könnyek zápora!
Ha kő, vas, átok megmarad,
a boldogságnak is marad nyoma.
Te őrzöd ifjúságomat.
Széttört? Száz fénydarab
idézi majd a vak
éj fölé, mint ama
nagy Fényt a holdnak sátora, a bolygók tábora!
Isten veled. Nem veszhet semmi el,
csak színt cserél; ő is, a bú.
A harapás helyén – emlékezel? –
másnapra csöppnyi koszorú
tünt föl szép zálogul.
Békülni így tanul,
akinek múlni kell –
így élek én is, gazdagon a fénylő semmivel.

 

 

 

Remény, remény

 

1

A korcsolyázó önfeledt
ívelésével fut a síma,
síkos mennybolton egy pacsirta –
Ki fejti meg az örömet,
mellyel az eget teleírta –
Tavasz, tavasz, hogy vártalak.
Mint egy ismerős állomásra,
már a vonatajtóban állva
vártam, megáll egy percre csak
az esztendő zakatolása.
Kiszállok. Lomb leng, kút csobog,
emlékezem, hisz jártam itten:
rokonok és patyolat-ingben
lányok csapata fogadott.
Föld lesz alattam, csend fölöttem.
De fut az idő fényesen
zöld színnel, illattal a légben.
Itt vagyok benn a tündöklésben,
a férfikorban s nincs helyem;
idegen vagyok e vidéken.
Állhatok – száll, rohan a táj
az előbb zöld s már barna-sárga
halmaival. Nyomul kiáltva
tar karjaival a halál.
E főt immár készen találja.
 

2

Tavaszi határ, ifjúság,
Kinánál, Mexikónál jobban
örökös nyers forradalomban
lüktető-ropogó világ,
száműztek. Ó ha tudnám, honnan.
Bokrok, sziklák közt kanyarog,
visz ez az ösvény, emel könnyen,
mint az értelem egy jó könyvben.
Mit tudtam meg? Amit tudok,
már az is ellenség mögöttem.
Elárult. Ami vezetett,
a jövőt is, szép rögeszmémet,
úgy látom csak, ha visszanézek.
Mi van előttem? Úgy megyek,
mint aki fél, hogy visszatérhet.
S már a hódítás sem vígasz.
Lopott holmik közt, mint orgazda
járok a csillogó tavaszba.
Magáénak vallhatja az,
ki parancsát már nem fogadja?
Mit nyugtalan tekintetem
felszedett estig az utcán át,
a jaj, hajh, baj torz garmadáját,
izzó homlokkal viselem
egy ország parázs-koronáját.
 

3

Hiába éltem. Tegyetek
minél magasabbra a völgyben
kudarcom gyarapszik köröttem.
S a vád: kaptál egy életet,
mivel fizetsz most elmenőben?
Koronám, ékes koszorúm:
tág láthatár, fénylő vidékek,
meddig szemem körben elérhet,
leemellek már szomorún,
nem tehetek semmit sem érted.
Rend! – mondtam én is. A falak
– már láttam – ahogy ijedt görcsbe
rángva repednek, dőlnek össze,
amint varázsvesszővel utat
vágok én szüntelen előre.
Hogy útáltam a titkokat.
Ó, sejtelmek, csábos miértek,
nyüzsgő férget, poloskafészket,
dögöt, mely rejtetten rohad,
érzek, ha valamit nem értek.
És nem értettem semmit itt.
Pislogva hallgattam a szónok,
a tanult, hétpróbás bolondok,
a lánykák csevegéseit –
csak biztonságomért bólongok.
 

4

Reggelig kivilágított
szép ékszerüzlet, csillogó ég!
Fölnéztem, éjfél elmúlott rég.
Hát éltem, mondtam, itt vagyok.
A lét akkor volt szép, ha emlék.
Telt, ment az éj, közben ahogy
a vén ember megáll és hümget,
torony-hangjával mordult egyet.
Jó azt volt tudnom: alhatok,
múlok, ahogy a folyók tűnnek.
Hajnal lett. A koránkelő
verebek szálltak s az újságok,
fújva a napi ocsmányságot.
Szedte már fegyverét elő,
ki álmában légynek sem ártott.
A domb mögül a keleti,
a vérengző nap felütötte
vad tigris-fejét, legörbedve
kúszott, majd feldobta deli
testét az égi sík füvesbe.
Csillog? – hogy vacog, rezg a táj
veszélyes fényben! Szememnek
alaktalanság a reggel lett:
torz törmelék, homály, halál –
Szél zeng. Meleg karokból keltett.
 

5

Vonul a szél, mint hadsereg
a hajlongó, riadt vidéken,
tereli zsákmányát az égen:
völgyek és ismerős hegyek
futnak rabszolga-menetében.
Szülőföldem lágy halmai,
egy rét repül! – óh édes Tolna,
így szakadsz emlék-darabokra –
Valóságban is karmai
közt erre próbál már a horda.
Két napja üvölt ez a szél,
két napja csorognak e versek,
mint csapjai felszakadt sebnek.
Várom, a szív belealél.
A szenvedés se könnyebbít meg.
Ha száll, úgy száll csak már a dal,
mint a csikaszé olvadáskor,
mikor megint a hegyre gázol,
részegen az idei gally
s nősténye messze illatától.
Remény, remény, lánggal teli
szívemből bárha úgy kerengsz föl,
mint összeomlott épületből
a porfelleg szép griffjei,
ragadj fel omló életemből.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]