Csodák

Bölcsebbedem és a csodák úgy nőnek, rajzanak köröttem. Mint kígyó vedlik a világ, fut a kövek közt tündöklően azzal, ami csak eltünőben kacsintja rád, hogy mit adott és adna még, ha elkapod. Népek egyiptom-éjjelét, a Jelenések újratámadt szörnyeinek ripacs-dühét, a bőgő, lángevő csodákat leintem untan, mint kutyámat; nem ők lebegnek föl, nem ők, hogy billen vélem is a föld. S merülni kezd. Nem kapkodok, mint szalmaszálba vízbefúló. Köszöntöm, amit elhagyok, mint férfi-szívvel sírba-múló, köszöntöm, mi a futó multból még búcsúszóra kihajol, mint rokonok a kocsiból. Láttam egy fát: nem dőlt reám; folyót: épen átmentem rajta. Mellémszegődött egy leány, boldog legyek, csak azt akarta. Tudtam, hogy aki él, haramja s meghagytak; ettem, noha sem földem, barmom, se fegyverem. Szelét, havát kavarva fut az eszelős idő köröttem s a társadalom; háborút, azt kéri, gyermekét ledöfjem. Búcsúzom én is és könnyülten bámulom: szívem mégse lett oly gonosz, mint rendeltetett.