Szabadon: védtelen

Papírt, port gyüjtöttél, követ:   hamut köréd. Van házad, s benne fény, meleg,   ha jő a torz sötét s a tél. Drót, ebszimat kerít,   kint egy szokástudó vidéki nő ajtót se nyit, annak, ki nem hozzád való. Isszák a zajt a szőnyegek.   A ház előtt topognak súlyos őrszemek   s csak előörsök ők. Arrébb tábortüzeivel   sűrű tornyaiból konok had figyel, hogy mivel táplálkozol, vigadsz, mikor szeretsz, sírsz. A vízből kiránt,   félreüti a pisztolyt: őriz a világ,   őrültként már – neki így kellesz. Ebből él, ezért   nevelted, gyáva. Hát ne nyögj, add meg a bért: a vért. Tekintsd a hurkos láthatárt. Dagályként morg, követ a rend.   Nincs vége már. Király légy, itt át az se ment   az óperencián. Afrika? Észak jéghona?   A közösség gyűrűt vet és – mártsd lábod bárhova – rádfagy bilincsnek mindenütt. Jajong a zsarnok. Milliók   legszolgaibb szolgája ő, emberi szók   helyett azért visít. Mit megszerzel, bosszút így áll   a tömeg, az anyag. Megtanulhattad: vagy halál vagy add meg embernek magad. Nem én. Mint szirmát a virág   úgy vetkezem a díszt, fegyvert, ruhát, mit ád,   adott e föld nekem. Nem fázom, nem szégyenkezem,   rontom magam tovább. Ott kezdődött, hol két felem elhull, a rab s a porkoláb.