Részegek

Én ezt hajtottam, te meg azt,
beh mindegy már, dohogva
ki mondott butát, igazat –
Ő mormolt magában, beszélt,
mindnyájunk érvét, kételyét
az idő, ő gondolta.
Barátom, csak nyelvek valánk,
vagy egy-egy lázas szó csak;
berekeszthetjük a vitát;
ha ezt, ha azt fogadjuk el,
bölcsebb nem leszel semmivel –
hogy hinnél egy bolondnak?
S ha így is volna és nem úgy?
Holnapra szép cserében
az lesz helyes, mi ma hazúg –
Fáj nékem is, hogy mint a bor
ő szólt belőlem is: a kor,
tettekre: késre készen.
Ő sugott. Vagy a háborúk
szép tervezői odafenn:
a szűz tekintettel kigyúlt
vad csillagok. A föld, mely itt
kukacokkal gondolkodik
rólunk. A világszellem.
Én gyanakodva hallgatom
már magam is: előre
tetteimet megtagadom,
mint ki terhelten születik
s várja, ésszel, mint ütközik
az őrült ki belőle.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]