Részegek

Én ezt hajtottam, te meg azt, beh mindegy már, dohogva ki mondott butát, igazat – Ő mormolt magában, beszélt, mindnyájunk érvét, kételyét az idő, ő gondolta. Barátom, csak nyelvek valánk, vagy egy-egy lázas szó csak; berekeszthetjük a vitát; ha ezt, ha azt fogadjuk el, bölcsebb nem leszel semmivel – hogy hinnél egy bolondnak? S ha így is volna és nem úgy? Holnapra szép cserében az lesz helyes, mi ma hazúg – Fáj nékem is, hogy mint a bor ő szólt belőlem is: a kor, tettekre: késre készen. Ő sugott. Vagy a háborúk szép tervezői odafenn: a szűz tekintettel kigyúlt vad csillagok. A föld, mely itt kukacokkal gondolkodik rólunk. A világszellem. Én gyanakodva hallgatom már magam is: előre tetteimet megtagadom, mint ki terhelten születik s várja, ésszel, mint ütközik az őrült ki belőle.